Tiltott gyümölcs: 2014

Sziasztok!

Ahogy ígértem, hoztam is a részt. Olyan extra hosszú nem lett, 7 teljes oldal. De, szerintem nem lett olyan rossz, meg itt-ott izgisebb :)
Mindenkinek jó olvasást, és remélem Ariana nem orrol meg érte, amiért nem olvasta át, mielőtt felrakom, de attól tartok, vele csak holnap tudok majd beszélni és nem akartalak megvárakoztatni titeket.
Remélem tetszeni fog neki és nektek is! :)

Pussz :*

Nem hiszem el, nem tudok napirendre térni… Most ez tényleg megtörtént, vagy csak beképzelem az egészet? Hogy lehet az, hogy egyik pillanatról a másikra minden szertefoszlik? Hogy a boldogságból egy csapásra mély bánat és reménytelenség legyen úrrá rajtam. Rajtam… még, ha csak rólam lenne szó, de Ő… Emmy… Istenem, a fejemben zengnek a szavai. Szembeszállt értem az apjával. Úgy viselkedett, ahogy sosem gondoltam volna. Talán most értettem igazán, hogy mennyire szeret engem. Hogy valóban, mély szerelmet érez irántam.

Annyira ostoba vagyok! Úgy érzem meg van kötve a kezem. Nem tehetek semmit. Csak várok és próbálom nem elhagyni magam Emmy miatt. Muszáj éreztetnem Vele azt, hogy számíthat rám, és hogy mellette állok. Arról nem is beszélve, hogy én vagyok a férfi, nekem kell erősebbnek lennem!
Itt vannak még Robék… miután Emmy apja „elintézett engem”, utána jöttek Mandy szülei Robbal. Rob is természetesen egy liliomtipró, egy esztelen állat, aki képes volt teherbe ejteni a kislányukat… Mandy sem bírta, hogy sértegetik a szülei Robot, tehát ott is áll a bál. Lassan Tom is megkapja szerintem a magáét, úgyhogy nagyon szépen nézünk ki. Miért ekkora baj, hogy szerelmesek vagyunk?! Muszáj mindig valamilyen komplikációnak fellépnie…

- -Nyisd ki haver! – dörömbölt Rob az ajtómon, ki tudja, mióta. Lassan tizenegy óra lesz, elég későre jár, remélem nincs ennél is nagyobb baj.
-   Megyek már! – kiabáltam, miközben nagy mélabúsan odasétáltam az ajtóhoz.
-          Tudom, hogy most neked is kurva sok gondod van, de kérlek… muszáj beszélnem valakivel, mert szétrobbanok a tehetetlenségtől! – hadarta a haját borzolgatva.
-   Gyere be Rob – invitáltam beljebb. Valóban nagyon kész volt, és elég jól éreztem a pia szagot is. Szó nélkül hoztam 2 sört, és leültünk a kanapéra.
-   Haver, én ezt nem bírom… - temette arcát a kezeibe – Azt hiszem, be fogok golyózni… Nem láthatom Mandy-t, a szülei eltiltottak tőle. Érted ezt Kellan, nem láthatom, mikor babát is várunk, és megőrülök, annyira fáj, hogy nem láthatom Őt. – teljesen kiborult, szinte tépte a haját.
- Figyelj Rob, figyelj rám! – ráztam meg a vállát – tudom, hogy most nagyon rossz, és úgy érzed, semmit nem tehetsz, de be kell, hogy lássa a családja, melletted a helye, mert gyereket vártok! Nem tilthatnak el tőle! – mondtam neki erőteljesen, hogy felfogja. Azt hiszem itt még nagyobb is a gond…
- De Kellan, láttam, ahogy zokog! Ahogy térdre ereszkedve zokog, és azt kéri, ne hagyjam el! Az apja pedig szinte elcibált előle, és megfenyegetett, hogy tönkreteszi az életemet! De nem magam miatt aggódom, hanem miatta, értesz engem? – férfi létemre könnyek szöktek a szemembe, és ahogy láttam Rob sem nézett ki jobban.
-   Értelek Rob, nagyon is értelek téged – csuklott el a hangom, és nagyon szégyelltem magam, mert nem bírom visszatartani. Az arcomat a kezeimbe temettem, hogy megpróbáljam elfojtani a rám törő zokogást. Annyira kimondhatatlanul fájt az, ami történt. Miért kellett így alakulnia? Miért kell mindennek annyira bonyolultnak lennie?
-   Mi lesz Kellan? Mit fogunk kezdeni? Egyáltalán lehet kezdeni ezzel valamit? – kérdezte teljesen magába zuhanva. Időbe telt, mire meg tudtam szólalni.
- Egyelőre meg kellene várnunk, hogy mindenki megeméssze a történteket Rob – annyira szégyelltem magam, hogy meg-megcsuklott a hangom. – Úgy érzem, ha most tenni akarnánk valamit, nem úgy sülne el, ahogy kell, mert nem tudunk racionálisan gondolkozni. Most csak mindent elrontanánk, amitől csak rosszabb volna helyzetünk… nem tudom Rob, várjunk pár napot. – mondtam, miközben hol igazat adtam magamnak, hogy képtelenségnek tűnt az egész… távol tartani magam Emmytől? Nem tudom, hogyan bírnám ki.
- Nem… nem bírok ki egy napot sem Mandy nélkül, Kellan! Nekem ez nm fog menni! – kezdett kétségbeesetten járkálni Rob.
-   Ebben az esetben, nem tudunk jobbat… muszáj hagynunk, ülepedni a dolgokat, haver, gondold végig! Ha, most beállítunk a szerelmeink szüleihez, legfeljebb annyit érünk el, hogy az apjuk péppé ver minket. De, ha lesz idejük kicsit átgondolni a dolgokat és a lányok is beszélnek velük, talán jobb belátásra tudjuk bírni őket! - Hallgass rám, kérlek Rob, ne légy forrófejű! - kérleltem és egyre inkább ez tűnt a legjobb tervnek. Az idő a mi javunkra szolgálhat. Biztos, piszok nehéz lesz, de értük ki kell bírnunk!
- Nem tudom Kel… - kezdte Rob és láttam, hogy próbálja mérlegelni, amit mondok. – Ez nagyon nehéz… képzeld el, hogy most napokig nem találkozhatsz Emmyvel. Ki fogod bírni? Ráadásul úgy, hogy mindennap látod? Haver, ez képtelenség.
- Nem, nem az. Kiveszek egy kis szabadságot. Tudom, hogy nem tudnám kibírni, hogy ne menjek oda hozzá. Biztosan azt fogja gondolni, hogy cserbenhagytam és nekem már nem számít a kapcsolatunk. Sőt gyávának is fog tartani, hogy nem szállok szembe az apjával, de muszáj nyernünk egy kis időt. Az alatt kitaláljuk, mit tehetünk – vázoltam fel a tervem és megkönnyebbülve láttam, hogy Rob kezd hajlani az érveim felé.
-   Legyen. – vágta rá határozottabban, mint vártam, majd visszaült a kanapéra. – De, baszki, ha elmegy az eszem és le akarom szúrni magam, itt legyél! – nézett rám komolyan és kissé hisztériásan, mire hátba vágtam.
- Nekem sem lesz könnyű, de inkább adjon erőt az, hogy, ha sikerül kitalálnunk, mit tegyünk, többé nem váltok el, még kis időre sem. – nyugtattam és egyben magamat is. Nem tudom, honnan a fenéből jött ez a hirtelen ez a magabiztosság, de valóban erősebbnek éreztem magam. Éreztem, hogy találunk erre megoldást. Kell, hogy találjunk erre megoldást.
- Tommal, mi lesz?
- Elmegyünk hozzá, megkérdezzük, mi a helyzet, aztán elmondjuk neki, mit tervezünk.
- Rendben. – bólintott, majd felállt és elindult kifelé.
- Haver, ne menj már sehova, nagyon késő vagy, aludj a vendégszobában. Nem venném a lelkemre, ha bajod lenne, öregem.
-   Kösz haver, reggelre itt sem leszek! – mondta nagy bőszen.
-   Nem a francokat nem! Terv. Emlékszel? – húztam fel a szemöldököm.
-   Igen, igazad van… - bólogatott.
- Na, menj aludni, baszki, nagyon kész vagy már… ezzel elindultunk aludni, egy szebb és okosabb reggel reményében.

Az alkohol ellenére, amit az este bevedeltem, egészen frissen és kipihenten ébredtem. A tervemhez tartva magam, nem mentem be ma az iskolába, pedig meghaltam volna, hogy lássam Emmyt. Vajon, hogy érzi magát? Bánthatták? Nem gondolhatok most erre, koncentrálnom kell.
Elintéztem a reggeli teendőimet, aztán kimentem a konyhába. Rob üveges szemmel ült, egy csésze kávéval a kezében.

- Jó reggelt haver! – köszöntem oda neki, mire reflexből a pulthoz vágta a csészéjét, majd ijedten felpattant. Nem tudom, mi ütött belém, de olyan röhögő görcsöt kaptam, hogy potyogtam a könnyeim.
- Ha-ha, de vicces… - gúnyolódott, de közben ő is elkezdett nevetni. Egyáltalán nem volt nevetnivaló a helyzetünkhöz képest, mégis jólesett kicsit nem mélabúsnak lenni. Úgyis javarészt az fogja kitölteni az elkövetkezendő időt.
- Bocs, haver, de… ezt nem tudtam visszafojtani, nagyon nem itt voltál – kuncogtam.
- Kissé félek attól, mi lesz a továbbiakban… és, amíg én itt gondolkozom, addig meg ijesztgetsz! – nézett szúrós szemekkel rám.
- Én, csak köszöntem! – védtem meg magam.
- Na, jól van, mindegy, van még kávé, igyál te is. Mázli, hogy azért vigyáztam a csészémre… - majdnem vállon veregette magát, mert nem ment ki semmi a csészéjéből.
- Kösz, iszok is, jól fog esni.
- Gondolkoztam egy kicsit Kel. Elmegyünk ma ugye Tomhoz, megtudakoljuk, mennyire súlyos nála a helyzet Jane-t illetően, aztán szerzünk egy-egy kötelet és felkötjük magunkat az udvarodban található almafádra. Mit szólsz? – nézett rám teljesen komolyan, mire majdnem félrenyeltem a kávét és kb. úgy néztem rá, mintha mentálisan sérült volna.
- Baszd meg Rob, téged kezeltetni kéne! Inkább szedjük össze magunkat, menjünk át Tomhoz, mert a terved e része, szóba jöhet. – indultam a szobám felé, mire utánam jött ez a féleszű.
- Nem gondoltam komolyan, de… olyan reménytelen ez az egész. – vált megint bússá.
-   Rob. Jól figyelj rám. Megtaláljuk a megoldást, csak kérlek hülyeségek helyett, próbálj meg valami értelmesebb ötlettel előrukkolni. Nézd, én sem akarom Emmyt elveszíteni. Éppen ezért próbálok rájönni a megoldásra, hogyan lehetnék úgy mellette, hogy senki nem tiltja meg. Te nem ezt akarod Mandy-vel? – tettem a kezem a vállára.
-   De, igen, ezt szeretném.
- Akkor menjünk Tomhoz, lehet, hogy ő már okosabb.

Tomhoz érve Rob azonnal a csengőre ragadt. Csak csengettünk- csengettünk, de senki nem nyitott ajtót.

- Na, mi van Einstein? – nézett rám Mr. „Felkötöm magam az almafádra” felhúzott szemöldökkel.
- Felhívom telefonon. – csörög-csörög, mire a 6. csörgés után egy álmos hang szólt bele.
- Hallóó
-   Tom, hol a picsába vagy?! – szóltam bele és kihangosítottam a telefont, hogy Rob is hallja.
- Őő, passz... – röhögte el magát, de inkább hangzott olyan őrültnek, semmint boldognak.
- Mi az, hogy nem tudod? Tom, a fenébe, itt állunk a lakásod előtt! – kezdtem megijedni kicsit, nagyon!
- Jaaa… én meg itt fekszem egy padon. – röhögött tovább – egy kicsit szerintem ittam… és nincs meg az ingem, és…
- Tom, látsz valamit, ami ismerős? Érted megyünk! – szakította félbe Rob, aki szintén elég ideges volt.
- Van itt sok fa, meg szökőkút… naaagy szökőkút, sok pénzzel – vált tudálékossá a hangja.
- Cseszd meg ez a Central Parkban van! – kiabált fel Rob.
- Menjünk! Tom, figyelj, maradj ott, ahol vagy, 20 perc és ott vagyunk! – mondtam, de Tomot lekötötte, hogy énekeljen valamit.

Kevesebb, mint 20 perc alatt értünk oda, a szökőkút körüli padok egyikén feküdt Tom, önfeledten énekelve, egy üveg valamivel a kezében. Messziről lehetett érezni a tömény alkohol szagot.

- Szevasztok barátaim! Végre itt vagytok, igyatok velem! – próbált felülni, de nem igazán sikerült neki.
- Tom, mi a fene történt veled? Mit keresel itt? – fogtuk meg, hogy le ne essen.
- Hát, gondoltam, idejövök egy kicsit, olyan szép ez a környezet! – mondta, vagyis inkább csak el-eldadogta…
- Egész éjszaka itt voltál? – kérdezte Rob.
-         Hjaaa, itt, baszki! Ittam egy kicsit. – röhögött, de valami iszonyat hisztérikusan.
- Tom, Jane-nel volt valami? – kérdeztem
- Jane? Ki az a Jane? – kérdezte, és kezdtem azt hinni, hogy megőrült.
- Tom, a barátnőd, tudod, Jane… Mi a büdös lófasz történt veled? – Rob kezdte elveszíteni a türelmét. Úgy örülök, hogy idegbeteg mindkét barátom.
- Jane? Jane? – emelkedett meg a hangja – Kidobott! Érted?! Nem kellek neki! Szerinte én csak magammal törődök, egy hím soviniszta fasz vagyok! Túl öreg hozzá! Vágod, haver?! – kelt ki magából, aztán tovább nevetgélt. Robbal szó szerint ledermedtünk. Jane szakított vele? Nem, ez nem lehet igaz… hiszen, annyira látszott Jane-en, hogy szereti Tomot, és mindez nem is igaz, amiket állít Tomról.
- Tom, de hát, ez hogy történhetett? – kérdeztem.
- Az apja kiosztott a fenébe, hogy megrontom a lányát, meg ilyenek. Ő persze hallgatott, nem mondott semmit, majd az apja előtt elkezdte nekem ezeket mondani. – mondta és egyre idegesebb lett. Az állunk a kövön koppant... ezt nem hiszem el… Jane, nem tenne ilyet. Ez, biztosan csak valami rossz álom, vagy nem tudom.
- Bassza meg… -Rob reagált először. Én nem tudtam semmi értelmeset mondani egyelőre, valahogy nem jutottam szóhoz. Teljesen leblokkoltam.
- Tom, gyere, hazaviszünk, szedd rendbe magad, aztán kitalálunk valamit. Gyere. – mondtam, és próbáltunk segíteni neki, hogy felálljon.
- Nem, itt akarok maradni, nem akarok hazamenni, nem akarok semmi olyat, amiről eszembe juthat. – mondta, és láttam már rajta, hogy kezd egy kicsit magához térni.
- Nem kell hazamenned, eljössz hozzám. – ajánlottam fel. – Mindhárman hozzám megyünk.
- Jó. – mondta, majd hagyta, hogy segítsünk neki feltápászkodni. – Kösz fiúk. – suttogta lehajtott fejjel. Nem akarta, hogy gyengének lássuk, megértem, ezt én sem szerettem. De, barátok vagyunk, nem hagyjuk cserben a másikat.

Szótlanul telt az út hazafelé a kocsiban. Tom magába roskadva ült hátul, Rob az ablakon bámult kifelé, én pedig azon gondolkodtam, hogy Tomhoz képest mázlisták vagyunk. A mi szerelmeink kiálltak értünk, amivel bizonyították, hogy még a szüleikkel is képesek szembeszállni miattunk. De, Jane… egyszerűen nem fér a fejembe. Nem értem, miért tehette ezt. Ez annyira nem illik a képbe. Mindig is tudtam, hogy a nők agya valami egészen kifacsart módon működik, és mindent rohadtul túlbonyolítanak, de ebben nem látok logikát. Biztos vagyok benne, hogy Jane szereti Tomot, de, akkor miért tette ezt?
Belépve a lakásba, mind a kanapéra ültünk. Senki nem szólt egy szót sem, csak csendben a gondolatainkba merültünk. Rob szólalt meg először.

- Tom, az az érzésem, hogy téged marhára átbasztak. – nézett rá Tomra.
- Miért mondod ezt? – kérdezte, félszemmel felpillantva. Hogy is gondolhattam, hogy ez Robnak nem jutott eszébe.
- Haver… Jane, meg van halva érted. Ezt nem lehet megjátszani, mindig is látszott rajta. Szó szerint rajong érted. Neked nem furcsa, hogy egyik pillanatról a másikra egyszer csak túl öreg vagy neki, és olyan dolgokat állít rólad, ami rohadtul nagy baromság? - kérdezte Rob a nyilvánvalót. Nem szóltam hozzá semmit, csak Tomot néztem.
- Nem tudom Rob… nagyon hihetően előadta. És, nem értem, miért akarna hazudni ezzel kapcsolatban, ha állítólag szeret még. Ezt nem látom át. – zavarodott össze, de, nagyon kíváncsi volt Rob újabb teóriájára.
- Nézd, Tom, van ez a női agy. Ha 100 évet élünk, akkor sem fogjuk tudni megfejteni. Mi van, ha ezzel mondjuk…
- Meg akar védeni? – fejeztem be helyette.
- Igen, ezt a szót kerestem! – vágta rá Rob. Teljesen logikusnak tűnt, így, ahogy végiggondolta. – Nem akarta, hogy sérülj, vagy, hogy bántsanak a szülei, ezért inkább úgy tett, mintha már nem is szeretne. Fura, ja, rohadt bolondok a nők. De, ez a leglogikusabb. Egy ekkora szerelmet, mint a tiétek is, nem lehet csak úgy eldobni egyik napról a másikra. – mondta Rob.
- Egyet értek Robbal. – bólogattam.
-    De, srácok, ha igazatok is van, ha ő, távol akarja tartani magét tőlem, akkor mégis, hogyan hódítsam vissza? Ha ő meg akar „védeni” a családjától, akkor, hogy a fenébe magyarázzam meg neki, hogy nekem kell őt megvédeni az életben, és meg tudok mindennel birkózni, ha ő velem van? – kérdezte kétségbeesetten.

- Na, igen, ez lesz majd a feladatod, hogy ezt kitaláld. Ahogy nekünk Robbal az, hogy, mit tehetünk a lányokért. – mondtam.
- Gondoltátok volna, hogy egyszer egymás vállán fogunk itt sírni, hogy milyen reménytelenül szerelmesek vagyunk? – nézett ránk Rob.
- Nem…, de én örülök, hogy itt vagytok – válaszoltam.

A nap további részében, csak törtük a fejünket. Tom többé-kevésbé kijózanodott, és mintha Rob vehemens szónoklata után, miszerint Jane hazudik, mintha némi reménységet láttam volna az arcán. Reméltem, hogy Rob jól gondolja és Jane, tényleg szereti még. Nem tudtam elképzelni, hogy ez másképp lehet.
Idebent, kezdtem azt érezni, hogy megbolondulok. Szükségem volt a friss levegőre.

- Fiúk, menjünk el valamerre. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de kezd bezártság érzetem lenni. – mondtam, mire mindketten felpattantak, és úgy néztek rám, mintha levettem volna a bilincset a kezükről.
- Ez a mai legjobb ötleted Kellan. – vágott hátba Rob.
- Ja, de vegyünk már valami aspirint is, mert szétrobban a fejem. – mondta Tom.
- Jól van, menjünk, amúgy is fel kellene tölteni a hűtőt, nincs itthon semmi. – mondtam, majd elindultunk végre. Késő délután volt már.

A plázába mentünk egyenesen, ott mindent megtalálunk. Tom be is ment a gyógyszertárba, én pedig elindultam az élelmiszerek irányába Robbal egyetemben. Mindent összevettünk, teli kosárral ballagtunk kifelé, majd időközben Tom is csatlakozott hozzánk.

- A gyógyszerész, vagy tízféle fájdalomcsillapítót kínált, mire megértette, hogy célirányosan aspirinért jöttem. Ekkora faszt. – méltatlankodott Tom, majd segített bepakolni a cuccokat a kocsiba. Rob felé néztem, mert megállt a mozdulatban, mikor is megláttam, miért.

Emmy, Mandy és Jane, épp kifelé jöttek a plázából. Mindhárman kedvtelenül sétáltak kifelé, közben beszélgettek valamiről. Heves vágtába kezdett a szívem, amint megláttam Emmyt. Sötét karikák éktelenkedtek gyönyörű szemei alatt, haja annyira fakónak és élettelennek tűnt, mint még soha ezelőtt. Tom is észrevette, mit, vagyis pontosabban kiket nézünk, mire teljesen lefagyott. Mindhárman csak néztük őket, mint az idióták és nem tudtuk, mit is tehetnénk. Fussunk el, vagy öleljük szorosan magunkhoz őket… nem kellett sokáig gondolkodnunk ezen, mert mindhárman odakapták a fejüket felénk. Az érzelmek, amiket mindhármuk arcán látni lehetett, mindent vitt. Hirtelen, több ezer érzelem futott át az arcukon, mégis, akire a leginkább koncentráltam, az Emmy volt. Pillantása összekapcsolódott az enyémmel, mely olyan vádló és fájdalmas volt, hogy nem bírtam tovább a szemeibe nézni. Pár méterre megálltak előttünk, és csak néztük egymást. Csak azt vettem észre, hogy Rob Mandyhez rohan, Tom pedig Jane után megy, aki elindult a parkoló felé, nyilván, nem akart beszélni vele. Én továbbra is csak álltam és néztem Emmyt. Annyi mindent szerettem volna tenni hirtelen. Elfutni, megölelni, nem tudomást venni róla, megcsókolni, magyarázkodni neki, mégsem tudtam mozdulni. Mikor megint ránéztem, szólásra nyitotta ajkait.

- Miért? – kérdezte, halk, karcos hangon. – Miért hagytál cserben? Bármit megtettem volna érted, te mégis magamra hagytál. Miért? – kérdezte újra, és egyre ingerültebb lett, miközben szemeiből árulkodó könnycseppek kezdtek hullani. Nem bírtam tovább, odarohantam hozzá és szorosan magamhoz öleltem. A vállaimba kapaszkodva zokogott és olyan erővel szorított magához, hogy alig kaptam levegőt. Istenem, hogy is gondoltam, hogy távol tartom magam tőle. Egy fél napot nem bírok ki nélküle és csak feleslegesen kínzom magunkat.

- Szeretlek Emmy, nagyon szeretlek. – suttogtam a hajába. – Szerettem volna kicsit hagyni a dolgokat a saját medrükbe terelődni, de úgy látom, ez nem fog menni. Soha nem rendült meg az irántad érzett szerelmem és bármit is gondoltál rólam, csak Téged szerettelek volna megóvni és kitalálni, mi legyen. – vallottam színt, mélyen a kisírt szemeibe nézve. –Tudnod kell, hogy mindig szeretni foglak!

- Én is szeretlek Kellan. – suttogta és a nyakamba temette az arcát. Ményen szívta be az illatom, ezzel is bizonyítva, milyen hosszúnak tűnt ez az egymás nélkül töltött idő. – De, ez azért ritka nagy baromság volt… - csapott a mellkasomra.
- Igen az… - mondtam keserű mosolyra húzva szám, majd szorosabban húztam magamhoz. – Hiányoztál.
-   Te is nekem, és, ha még egyszer ezt teszed az én érdekemben, megkereslek és szétrúgom a segged! – fenyegetőzött, majd pillantása az ajkaimra esett.
- Ígérem, nem teszem többé! – mosolyogtam, majd végigsimítottam hüvelykujjammal ajkain. olyan rég csókoltam már őket. Lassan hajoltam felé, de, türelmetlenebb volt nálam, szinte utánam kapott, és azonnal az ajkaimra tapadt. Mennyei volt. Édes csókja teljesen megrészegített, nem bírtam betelni vele. A viszontlátás öröme volt benne és, a tudat, hogy viszont szeretjük a másikat.
- Az egész Kate műve! – szakadt el tőlem hirtelen. – Ő hívta fel anyáékat és Mandyéket, ő mondta el nekik, hogy együtt vagyunk. Persze ők nem hitték el, de, miután megadta nekik a címed, hogy győződjenek meg róla, azonnal jöttek és így derült ki! Ha találkozok Kate-tel kitépem az összes haját annak az utolsó ribancnak! – vált idegessé.

- Emmy, nem tudunk már tenni ez ellen semmit. Azt hiszem sejthettem volna, hogy ő volt, bár, nem gondolkoztam ezen, mert annyira lefoglalt az, hogy mi lesz velünk. Mindig is tetszettem neki, biztosan bosszúból tette. De, ami megtörtént, az megtörtént. Egyszer úgyis kiderül volna, kár ezen rágódnod. Most, az a legfontosabb, hogy együtt maradjunk. – mondtam neki, és így is gondoltam.
-   Talán igazad van… - nézett rám. – Veled akarok lenni Kellan. – bújt hozzám, majd újra megcsókolt. Puhán, szerelmesen. Egyszer csak arra eszméltem fel, hogy hangos fékcsikorgatás közepette áll meg előttünk egy autó. Mindketten ledermedtünk Emmyvel.

-   Mégis mi folyik itt?! – szállt ki Emmy apja az autóból. – Nem hangsúlyoztam ki eléggé, hogy soha többé nem találkozhatsz ezzel az emberrel? – lépett Emmyhez, aki szólásra nyitotta a száját. Eddig bírtam szó nélkül.
- Mr. Rossum, ha valakit büntetni akar, büntessen engem.
- Mégis, hogy képzeli, hogy megszólít?! – kezdte, de újonnan nyert önbizalmam, nem hagyta, hogy tovább beszéljen.
-   Szeretem a lányát. Eltilthat bármilyen neves iskolától, elintézheti, hogy sehol ne legyen állásom az egész országban, sőt, akár az egész államban. Bármit megtehet, de egy dolgon nem tud változtatni. Teljes szívemmel szeretem Emmyt, és bármit képes vagyok feladni érte. Lehet, hogy sosem lesz ezután állásom, mert Ön befolyásos ember, az ilyen jelentéktelen embernek pedig, mint én könnyen tönkre teheti az életét. De, ha a lányát megkérdezi, hogy közömbös vagyok-e számára, nem hinném, hogy igent válaszolna. Nem hagyom, hogy elvegye őt tőlem, ilyen értelemben. – szorítottam erősebben magamhoz Emmyt, aki tátott szájjal meredt rám. Az édesapja szemében pedig mintha valamiféle elismerést láttam volna.

- Egy dolgot be kell vallanom, Mr. Lutz. Kicsit többre tartom, hogy ki mert állni magáért és a lányomért. Becses dolog, ugyanis azt gondoltam, hogy egészen puhapöcs. – oké, ezt megkaptam. – De, ne higgye, hogy nem gondolom komolyan, mikor azt mondom, tönkreteszem. Ha részéről az előbbi szónoklat csupán égből kapott szöveg, akkor azt kell, mondjam, inkább volt botor, semmint bátor. – mondta jéghideg hangon.
- Jaj, apa, mégis miért olyan nehéz végre megértened? Miért nem sikerül ezt felfognod, hogy szerelmes vagyok belé! Nem tehetsz semmit! Érted? Semmit! Bele kell törődnöd, mert, ahogy Kellan, úgy én is képes vagyok érte bármit feladni. – Mondta Emmy, ami nem sok jót ígért, az apjára nézve.
-   Mégis, hogy érted ezt? – kérdezte halálra vált arccal.

- Ha, nem tudod elfogadni a kapcsolatunkat, végeztem az iskolával, az érettségivel, minden egyéb számodra nagyon fontos tervemmel. És elmegyek Kellannel, ebből az államból. Felnőtt vagyok, azt teszek, amit akarok. – fejtette ki Emmy, nyugodt hangon, mégis határozottan. Az apja, ha lehet, még sápadtabb lett, én pedig úgy néztem rá, mintha kétségbe vonnám ép elméjét. De, Emmy igenis komolyan beszélt. Megszorította a kezem és biztatóan a szemembe nézett. Nem tudom, miféle terv ez nála, de kicsit megijeszt. Az apja nem tudott szóhoz jutni egy ideig. Mérlegelt, majd szólásra nyitotta a száját. Úgy éreztem, nem sok jót ígér…

   Laura