Boldog Nyuszikát!

Kedves Olvasóink!

Szeretnénk nagyon kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánni Nektek! Pihenjetek sokat, egyetek finomakat, és élvezzetek minden pillanatot! 

Puszikák! 

Laura&Ariana

Terv, terv hátán

Sziasztok!


Ahogy ígértem, hoztam is a részt. Olyan extra hosszú nem lett, 7 teljes oldal. De, szerintem nem lett olyan rossz, meg itt-ott izgisebb :)
Mindenkinek jó olvasást, és remélem Ariana nem orrol meg érte, amiért nem olvasta át, mielőtt felrakom, de attól tartok, vele csak holnap tudok majd beszélni és nem akartalak megvárakoztatni titeket.
Remélem tetszeni fog neki és nektek is! :)

Pussz :*




Nem hiszem el, nem tudok napirendre térni… Most ez tényleg megtörtént, vagy csak beképzelem az egészet? Hogy lehet az, hogy egyik pillanatról a másikra minden szertefoszlik?  Hogy a boldogságból egy csapásra mély bánat és reménytelenség legyen úrrá rajtam. Rajtam… még, ha csak rólam lenne szó, de Ő… Emmy… Istenem, a fejemben zengnek a szavai. Szembeszállt értem az apjával. Úgy viselkedett, ahogy sosem gondoltam volna. Talán most értettem igazán, hogy mennyire szeret engem. Hogy valóban, mély szerelmet érez irántam.

Annyira ostoba vagyok! Úgy érzem meg van kötve a kezem. Nem tehetek semmit. Csak várok és próbálom nem elhagyni magam Emmy miatt. Muszáj éreztetnem Vele azt, hogy számíthat rám, és hogy mellette állok. Arról nem is beszélve, hogy én vagyok a férfi, nekem kell erősebbnek lennem!
Itt vannak még Robék… miután Emmy apja „elintézett engem”, utána jöttek Mandy szülei Robbal. Rob is természetesen egy liliomtipró, egy esztelen állat, aki képes volt teherbe ejteni a kislányukat… Mandy sem bírta, hogy sértegetik a szülei Robot, tehát ott is áll a bál. Lassan Tom is megkapja szerintem a magáét, úgyhogy nagyon szépen nézünk ki. Miért ekkora baj, hogy szerelmesek vagyunk?! Muszáj mindig valamilyen komplikációnak fellépnie…

-          -Nyisd ki haver! – dörömbölt Rob az ajtómon, ki tudja, mióta. Lassan tizenegy óra lesz, elég későre jár, remélem nincs ennél is nagyobb baj.
-          Megyek már! – kiabáltam, miközben nagy mélabúsan odasétáltam az ajtóhoz.
-          Tudom, hogy most neked is kurva sok gondod van, de kérlek… muszáj beszélnem valakivel, mert szétrobbanok a tehetetlenségtől! – hadarta a haját borzolgatva.
-          Gyere be Rob – invitáltam beljebb. Valóban nagyon kész volt, és elég jól éreztem a pia szagot is. Szó nélkül hoztam 2 sört, és leültünk a kanapéra.
-          Haver, én ezt nem bírom… - temette arcát a kezeibe – Azt hiszem, be fogok golyózni… Nem láthatom Mandy-t, a szülei eltiltottak tőle. Érted ezt Kellan, nem láthatom, mikor babát is várunk, és megőrülök, annyira fáj, hogy nem láthatom Őt. – teljesen kiborult, szinte tépte a haját.
-           Figyelj Rob, figyelj rám! – ráztam meg a vállát – tudom, hogy most nagyon rossz, és úgy érzed, semmit nem tehetsz, de be kell, hogy lássa a családja, melletted a helye, mert gyereket vártok! Nem tilthatnak el tőle! – mondtam neki erőteljesen, hogy felfogja. Azt hiszem itt még nagyobb is a gond…
-           De Kellan, láttam, ahogy zokog! Ahogy térdre ereszkedve zokog, és azt kéri, ne hagyjam el! Az apja pedig szinte elcibált előle, és megfenyegetett, hogy tönkreteszi az életemet! De nem magam miatt aggódom, hanem miatta, értesz engem? – férfi létemre könnyek szöktek a szemembe, és ahogy láttam Rob sem nézett ki jobban.
-          Értelek Rob, nagyon is értelek téged – csuklott el a hangom, és nagyon szégyelltem magam, mert nem bírom visszatartani. Az arcomat a kezeimbe temettem, hogy megpróbáljam elfojtani a rám törő zokogást. Annyira kimondhatatlanul fájt az, ami történt. Miért kellett így alakulnia? Miért kell mindennek annyira bonyolultnak lennie?
-          Mi lesz Kellan? Mit fogunk kezdeni? Egyáltalán lehet kezdeni ezzel valamit? – kérdezte teljesen magába zuhanva. Időbe telt, mire meg tudtam szólalni.
-           Egyelőre meg kellene várnunk, hogy mindenki megeméssze a történteket Rob – annyira szégyelltem magam, hogy meg-megcsuklott a hangom. – Úgy érzem, ha most tenni akarnánk valamit, nem úgy sülne el, ahogy kell, mert nem tudunk racionálisan gondolkozni. Most csak mindent elrontanánk, amitől csak rosszabb volna helyzetünk… nem tudom Rob, várjunk pár napot. – mondtam, miközben hol igazat adtam magamnak, hogy képtelenségnek tűnt az egész… távol tartani magam Emmytől? Nem tudom, hogyan bírnám ki.
-           Nem… nem bírok ki egy napot sem Mandy nélkül, Kellan!  Nekem ez nm fog menni! – kezdett kétségbeesetten járkálni Rob.
-          Ebben az esetben, nem tudunk jobbat… muszáj hagynunk, ülepedni a dolgokat, haver, gondold végig! Ha, most beállítunk a szerelmeink szüleihez, legfeljebb annyit érünk el, hogy az apjuk péppé ver minket. De, ha lesz idejük kicsit átgondolni a dolgokat és a lányok is beszélnek velük, talán jobb belátásra tudjuk bírni őket! - Hallgass rám, kérlek Rob, ne légy forrófejű!  - kérleltem és egyre inkább ez tűnt a legjobb tervnek.  Az idő a mi javunkra szolgálhat. Biztos, piszok nehéz lesz, de értük ki kell bírnunk!
-           Nem tudom Kel… - kezdte Rob és láttam, hogy próbálja mérlegelni, amit mondok. – Ez nagyon nehéz… képzeld el, hogy most napokig nem találkozhatsz Emmyvel. Ki fogod bírni? Ráadásul úgy, hogy mindennap látod? Haver, ez képtelenség.
-           Nem, nem az. Kiveszek egy kis szabadságot. Tudom, hogy nem tudnám kibírni, hogy ne menjek oda hozzá. Biztosan azt fogja gondolni, hogy cserbenhagytam és nekem már nem számít a kapcsolatunk. Sőt gyávának is fog tartani, hogy nem szállok szembe az apjával, de muszáj nyernünk egy kis időt. Az alatt kitaláljuk, mit tehetünk – vázoltam fel a tervem és megkönnyebbülve láttam, hogy Rob kezd hajlani az érveim felé.
-          Legyen. – vágta rá határozottabban, mint vártam, majd visszaült a kanapéra. – De, baszki, ha elmegy az eszem és le akarom szúrni magam, itt legyél! – nézett rám komolyan és kissé hisztériásan, mire hátba vágtam.
-           Nekem sem lesz könnyű, de inkább adjon erőt az, hogy, ha sikerül kitalálnunk, mit tegyünk, többé nem váltok el, még kis időre sem. – nyugtattam és egyben magamat is. Nem tudom, honnan a fenéből jött ez a hirtelen ez a magabiztosság, de valóban erősebbnek éreztem magam. Éreztem, hogy találunk erre megoldást. Kell, hogy találjunk erre megoldást.
-           Tommal, mi lesz?
-           Elmegyünk hozzá, megkérdezzük, mi a helyzet, aztán elmondjuk neki, mit tervezünk.
-           Rendben. – bólintott, majd felállt és elindult kifelé.
-       Haver, ne menj már sehova, nagyon késő vagy, aludj a vendégszobában. Nem venném a lelkemre, ha bajod lenne, öregem.
-          Kösz haver, reggelre itt sem leszek! – mondta nagy bőszen.
-          Nem a francokat nem! Terv. Emlékszel? – húztam fel a szemöldököm.
-          Igen, igazad van… - bólogatott.
-         Na, menj aludni, baszki, nagyon kész vagy már… ezzel elindultunk aludni, egy szebb és okosabb reggel reményében.

Az alkohol ellenére, amit az este bevedeltem, egészen frissen és kipihenten ébredtem. A tervemhez tartva magam, nem mentem be ma az iskolába, pedig meghaltam volna, hogy lássam Emmyt. Vajon, hogy érzi magát? Bánthatták? Nem gondolhatok most erre, koncentrálnom kell.
Elintéztem a reggeli teendőimet, aztán kimentem a konyhába. Rob üveges szemmel ült, egy csésze kávéval a kezében.

-       Jó reggelt haver! – köszöntem oda neki, mire reflexből a pulthoz vágta a csészéjét, majd ijedten felpattant. Nem tudom, mi ütött belém, de olyan röhögő görcsöt kaptam, hogy potyogtam a könnyeim.
-          Ha-ha, de vicces… - gúnyolódott, de közben ő is elkezdett nevetni. Egyáltalán nem volt nevetnivaló a helyzetünkhöz képest, mégis jólesett kicsit nem mélabúsnak lenni. Úgyis javarészt az fogja kitölteni az elkövetkezendő időt.
-           Bocs, haver, de… ezt nem tudtam visszafojtani, nagyon nem itt voltál – kuncogtam.
-           Kissé félek attól, mi lesz a továbbiakban… és, amíg én itt gondolkozom, addig meg ijesztgetsz! – nézett szúrós szemekkel rám.
-           Én, csak köszöntem! – védtem meg magam.
-         Na, jól van, mindegy, van még kávé, igyál te is. Mázli, hogy azért vigyáztam a csészémre… - majdnem vállon veregette magát, mert nem ment ki semmi a csészéjéből.
-           Kösz, iszok is, jól fog esni.
-     Gondolkoztam egy kicsit Kel. Elmegyünk ma ugye Tomhoz, megtudakoljuk, mennyire súlyos nála a helyzet Jane-t illetően, aztán szerzünk egy-egy kötelet és felkötjük magunkat az udvarodban található almafádra. Mit szólsz? – nézett rám teljesen komolyan, mire majdnem félrenyeltem a kávét és kb. úgy néztem rá, mintha mentálisan sérült volna.
-         Baszd meg Rob, téged kezeltetni kéne! Inkább szedjük össze magunkat, menjünk át Tomhoz, mert a terved e része, szóba jöhet. – indultam a szobám felé, mire utánam jött ez a féleszű.
-           Nem gondoltam komolyan, de… olyan reménytelen ez az egész. – vált megint bússá.
-      Rob. Jól figyelj rám. Megtaláljuk a megoldást, csak kérlek hülyeségek helyett, próbálj meg valami értelmesebb ötlettel előrukkolni. Nézd, én sem akarom Emmyt elveszíteni. Éppen ezért próbálok rájönni a megoldásra, hogyan lehetnék úgy mellette, hogy senki nem tiltja meg. Te nem ezt akarod Mandy-vel? – tettem a kezem a vállára.
-          De, igen, ezt szeretném.
-           Akkor menjünk Tomhoz, lehet, hogy ő már okosabb.

Tomhoz érve Rob azonnal a csengőre ragadt. Csak csengettünk- csengettünk, de senki nem nyitott ajtót.

-           Na, mi van Einstein? – nézett rám Mr. „Felkötöm magam az almafádra” felhúzott szemöldökkel.
-           Felhívom telefonon. – csörög-csörög, mire a 6. csörgés után egy álmos hang szólt bele.
-         Hallóó
-          Tom, hol a picsába vagy?! – szóltam bele és kihangosítottam a telefont, hogy Rob is hallja.
-       Őő, passz... – röhögte el magát, de inkább hangzott olyan őrültnek, semmint boldognak.
-       Mi az, hogy nem tudod? Tom, a fenébe, itt állunk a lakásod előtt! – kezdtem megijedni kicsit, nagyon!
-        Jaaa… én meg itt fekszem egy padon.  – röhögött tovább – egy kicsit szerintem ittam… és nincs meg az ingem, és…
-         Tom, látsz valamit, ami ismerős? Érted megyünk! – szakította félbe Rob, aki szintén elég ideges volt.
-         Van itt sok fa, meg szökőkút… naaagy szökőkút, sok pénzzel – vált tudálékossá a hangja.
-         Cseszd meg ez a Central Parkban van! – kiabált fel Rob.
-        Menjünk! Tom, figyelj, maradj ott, ahol vagy, 20 perc és ott vagyunk! – mondtam, de Tomot lekötötte, hogy énekeljen valamit.

Kevesebb, mint 20 perc alatt értünk oda, a szökőkút körüli padok egyikén feküdt Tom, önfeledten énekelve, egy üveg valamivel a kezében. Messziről lehetett érezni a tömény alkohol szagot.

-         Szevasztok barátaim! Végre itt vagytok, igyatok velem! – próbált felülni, de nem igazán sikerült neki.
-        Tom, mi a fene történt veled? Mit keresel itt? – fogtuk meg, hogy le ne essen.
-       Hát, gondoltam, idejövök egy kicsit, olyan szép ez a környezet! – mondta, vagyis inkább csak el-eldadogta…
-        Egész éjszaka itt voltál? – kérdezte Rob.
-         Hjaaa, itt, baszki! Ittam egy kicsit. – röhögött, de valami iszonyat hisztérikusan.
-        Tom, Jane-nel volt valami? – kérdeztem
-       Jane? Ki az a Jane? – kérdezte, és kezdtem azt hinni, hogy megőrült.
-        Tom, a barátnőd, tudod, Jane… Mi a büdös lófasz történt veled? – Rob kezdte elveszíteni a türelmét. Úgy örülök, hogy idegbeteg mindkét barátom.
-          Jane? Jane? – emelkedett meg a hangja – Kidobott! Érted?! Nem kellek neki! Szerinte én csak magammal törődök, egy hím soviniszta fasz vagyok! Túl öreg hozzá! Vágod, haver?! – kelt ki magából, aztán tovább nevetgélt. Robbal szó szerint ledermedtünk. Jane szakított vele? Nem, ez nem lehet igaz… hiszen, annyira látszott Jane-en, hogy szereti Tomot, és mindez nem is igaz, amiket állít Tomról.
-         Tom, de hát, ez hogy történhetett? – kérdeztem.
-         Az apja kiosztott a fenébe, hogy megrontom a lányát, meg ilyenek. Ő persze hallgatott, nem mondott semmit, majd az apja előtt elkezdte nekem ezeket mondani.  – mondta és egyre idegesebb lett. Az állunk a kövön koppant... ezt nem hiszem el… Jane, nem tenne ilyet. Ez, biztosan csak valami rossz álom, vagy nem tudom.
-       Bassza meg… -Rob reagált először. Én nem tudtam semmi értelmeset mondani egyelőre, valahogy nem jutottam szóhoz. Teljesen leblokkoltam.
-         Tom, gyere, hazaviszünk, szedd rendbe magad, aztán kitalálunk valamit. Gyere. – mondtam, és próbáltunk segíteni neki, hogy felálljon.
-        Nem, itt akarok maradni, nem akarok hazamenni, nem akarok semmi olyat, amiről eszembe juthat. – mondta, és láttam már rajta, hogy kezd egy kicsit magához térni.
-          Nem kell hazamenned, eljössz hozzám.  – ajánlottam fel. – Mindhárman hozzám megyünk.
-         Jó. – mondta, majd hagyta, hogy segítsünk neki feltápászkodni. – Kösz fiúk. – suttogta lehajtott fejjel. Nem akarta, hogy gyengének lássuk, megértem, ezt én sem szerettem. De, barátok vagyunk, nem hagyjuk cserben a másikat.

Szótlanul telt az út hazafelé a kocsiban. Tom magába roskadva ült hátul, Rob az ablakon bámult kifelé, én pedig azon gondolkodtam, hogy Tomhoz képest mázlisták vagyunk. A mi szerelmeink kiálltak értünk, amivel bizonyították, hogy még a szüleikkel is képesek szembeszállni miattunk. De, Jane… egyszerűen nem fér a fejembe. Nem értem, miért tehette ezt. Ez annyira nem illik a képbe. Mindig is tudtam, hogy a nők agya valami egészen kifacsart módon működik, és mindent rohadtul túlbonyolítanak, de ebben nem látok logikát. Biztos vagyok benne, hogy Jane szereti Tomot, de, akkor miért tette ezt?
Belépve a lakásba, mind a kanapéra ültünk. Senki nem szólt egy szót sem, csak csendben a gondolatainkba merültünk. Rob szólalt meg először.

-         Tom, az az érzésem, hogy téged marhára átbasztak.  – nézett rá Tomra.
-       Miért mondod ezt? – kérdezte, félszemmel felpillantva. Hogy is gondolhattam, hogy ez Robnak nem jutott eszébe.
-       Haver… Jane, meg van halva érted. Ezt nem lehet megjátszani, mindig is látszott rajta. Szó szerint rajong érted. Neked nem furcsa, hogy egyik pillanatról a másikra egyszer csak túl öreg vagy neki, és olyan dolgokat állít rólad, ami rohadtul nagy baromság?  - kérdezte Rob a nyilvánvalót. Nem szóltam hozzá semmit, csak Tomot néztem.
-       Nem tudom Rob… nagyon hihetően előadta. És, nem értem, miért akarna hazudni ezzel kapcsolatban, ha állítólag szeret még. Ezt nem látom át. – zavarodott össze, de, nagyon kíváncsi volt Rob újabb teóriájára.
-        Nézd, Tom, van ez a női agy. Ha 100 évet élünk, akkor sem fogjuk tudni megfejteni. Mi van, ha ezzel mondjuk…
-           Meg akar védeni? – fejeztem be helyette.
-        Igen, ezt a szót kerestem! – vágta rá Rob. Teljesen logikusnak tűnt, így, ahogy végiggondolta. – Nem akarta, hogy sérülj, vagy, hogy bántsanak a szülei, ezért inkább úgy tett, mintha már nem is szeretne. Fura, ja, rohadt bolondok a nők. De, ez a leglogikusabb. Egy ekkora szerelmet, mint a tiétek is, nem lehet csak úgy eldobni egyik napról a másikra. – mondta Rob.
-      Egyet értek Robbal. – bólogattam.
-          De, srácok, ha igazatok is van, ha ő, távol akarja tartani magét tőlem, akkor mégis, hogyan hódítsam vissza? Ha ő meg akar „védeni” a családjától, akkor, hogy a fenébe magyarázzam meg neki, hogy nekem kell őt megvédeni az életben, és meg tudok mindennel birkózni, ha ő velem van? – kérdezte kétségbeesetten.

-      Na, igen, ez lesz majd a feladatod, hogy ezt kitaláld. Ahogy nekünk Robbal az, hogy, mit tehetünk a lányokért. – mondtam.
-        Gondoltátok volna, hogy egyszer egymás vállán fogunk itt sírni, hogy milyen reménytelenül szerelmesek vagyunk? – nézett ránk Rob.
-          Nem…, de én örülök, hogy itt vagytok – válaszoltam.

A nap további részében, csak törtük a fejünket. Tom többé-kevésbé kijózanodott, és mintha Rob vehemens szónoklata után, miszerint Jane hazudik, mintha némi reménységet láttam volna az arcán. Reméltem, hogy Rob jól gondolja és Jane, tényleg szereti még. Nem tudtam elképzelni, hogy ez másképp lehet.
Idebent, kezdtem azt érezni, hogy megbolondulok. Szükségem volt a friss levegőre.

-        Fiúk, menjünk el valamerre. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de kezd bezártság érzetem lenni. – mondtam, mire mindketten felpattantak, és úgy néztek rám, mintha levettem volna a bilincset a kezükről.
-       Ez a mai legjobb ötleted Kellan. – vágott hátba Rob.
-        Ja, de vegyünk már valami aspirint is, mert szétrobban a fejem.  – mondta Tom.
-         Jól van, menjünk, amúgy is fel kellene tölteni a hűtőt, nincs itthon semmi. – mondtam, majd elindultunk végre. Késő délután volt már.

A plázába mentünk egyenesen, ott mindent megtalálunk. Tom be is ment a gyógyszertárba, én pedig elindultam az élelmiszerek irányába Robbal egyetemben. Mindent összevettünk, teli kosárral ballagtunk kifelé, majd időközben Tom is csatlakozott hozzánk.

-        A gyógyszerész, vagy tízféle fájdalomcsillapítót kínált, mire megértette, hogy célirányosan aspirinért jöttem. Ekkora faszt. – méltatlankodott Tom, majd segített bepakolni a cuccokat a kocsiba. Rob felé néztem, mert megállt a mozdulatban, mikor is megláttam, miért.

Emmy, Mandy és Jane, épp kifelé jöttek a plázából. Mindhárman kedvtelenül sétáltak kifelé, közben beszélgettek valamiről. Heves vágtába kezdett a szívem, amint megláttam Emmyt. Sötét karikák éktelenkedtek gyönyörű szemei alatt, haja annyira fakónak és élettelennek tűnt, mint még soha ezelőtt.  Tom is észrevette, mit, vagyis pontosabban kiket nézünk, mire teljesen lefagyott. Mindhárman csak néztük őket, mint az idióták és nem tudtuk, mit is tehetnénk. Fussunk el, vagy öleljük szorosan magunkhoz őket… nem kellett sokáig gondolkodnunk ezen, mert mindhárman odakapták a fejüket felénk. Az érzelmek, amiket mindhármuk arcán látni lehetett, mindent vitt. Hirtelen, több ezer érzelem futott át az arcukon, mégis, akire a leginkább koncentráltam, az Emmy volt. Pillantása összekapcsolódott az enyémmel, mely olyan vádló és fájdalmas volt, hogy nem bírtam tovább a szemeibe nézni. Pár méterre megálltak előttünk, és csak néztük egymást. Csak azt vettem észre, hogy Rob Mandyhez rohan, Tom pedig Jane után megy, aki elindult a parkoló felé, nyilván, nem akart beszélni vele. Én továbbra is csak álltam és néztem Emmyt. Annyi mindent szerettem volna tenni hirtelen. Elfutni, megölelni, nem tudomást venni róla, megcsókolni, magyarázkodni neki, mégsem tudtam mozdulni. Mikor megint ránéztem, szólásra nyitotta ajkait.

-        Miért? – kérdezte, halk, karcos hangon. – Miért hagytál cserben? Bármit megtettem volna érted, te mégis magamra hagytál. Miért? – kérdezte újra, és egyre ingerültebb lett, miközben szemeiből árulkodó könnycseppek kezdtek hullani. Nem bírtam tovább, odarohantam hozzá és szorosan magamhoz öleltem. A vállaimba kapaszkodva zokogott és olyan erővel szorított magához, hogy alig kaptam levegőt. Istenem, hogy is gondoltam, hogy távol tartom magam tőle. Egy fél napot nem bírok ki nélküle és csak feleslegesen kínzom magunkat.

-           Szeretlek Emmy, nagyon szeretlek. – suttogtam a hajába.  – Szerettem volna kicsit hagyni a dolgokat a saját medrükbe terelődni, de úgy látom, ez nem fog menni. Soha nem rendült meg az irántad érzett szerelmem és bármit is gondoltál rólam, csak Téged szerettelek volna megóvni és kitalálni, mi legyen. – vallottam színt, mélyen a kisírt szemeibe nézve.  –Tudnod kell, hogy mindig szeretni foglak!

-         Én is szeretlek Kellan. – suttogta és a nyakamba temette az arcát. Ményen szívta be az illatom, ezzel is bizonyítva, milyen hosszúnak tűnt ez az egymás nélkül töltött idő. – De, ez azért ritka nagy baromság volt… - csapott a mellkasomra.
-           Igen az… - mondtam keserű mosolyra húzva szám, majd szorosabban húztam magamhoz. – Hiányoztál.
-          Te is nekem, és, ha még egyszer ezt teszed az én érdekemben, megkereslek és szétrúgom a segged! – fenyegetőzött, majd pillantása az ajkaimra esett.
-       Ígérem, nem teszem többé! – mosolyogtam, majd végigsimítottam hüvelykujjammal ajkain. olyan rég csókoltam már őket. Lassan hajoltam felé, de, türelmetlenebb volt nálam, szinte utánam kapott, és azonnal az ajkaimra tapadt. Mennyei volt. Édes csókja teljesen megrészegített, nem bírtam betelni vele. A viszontlátás öröme volt benne és, a tudat, hogy viszont szeretjük a másikat.
-        Az egész Kate műve! – szakadt el tőlem hirtelen. – Ő hívta fel anyáékat és Mandyéket, ő mondta el nekik, hogy együtt vagyunk. Persze ők nem hitték el, de, miután megadta nekik a címed, hogy győződjenek meg róla, azonnal jöttek és így derült ki! Ha találkozok Kate-tel kitépem az összes haját annak az utolsó ribancnak! – vált idegessé.

-        Emmy, nem tudunk már tenni ez ellen semmit. Azt hiszem sejthettem volna, hogy ő volt, bár, nem gondolkoztam ezen, mert annyira lefoglalt az, hogy mi lesz velünk. Mindig is tetszettem neki, biztosan bosszúból tette. De, ami megtörtént, az megtörtént. Egyszer úgyis kiderül volna, kár ezen rágódnod.  Most, az a legfontosabb, hogy együtt maradjunk. – mondtam neki, és így is gondoltam.
-          Talán igazad van… - nézett rám. – Veled akarok lenni Kellan. – bújt hozzám, majd újra megcsókolt. Puhán, szerelmesen. Egyszer csak arra eszméltem fel, hogy hangos fékcsikorgatás közepette áll meg előttünk egy autó. Mindketten ledermedtünk Emmyvel.

-        Mégis mi folyik itt?! – szállt ki Emmy apja az autóból. – Nem hangsúlyoztam ki eléggé, hogy soha többé nem találkozhatsz ezzel az emberrel? – lépett Emmyhez, aki szólásra nyitotta a száját. Eddig bírtam szó nélkül.
-         Mr. Rossum, ha valakit büntetni akar, büntessen engem.
-         Mégis, hogy képzeli, hogy megszólít?! – kezdte, de újonnan nyert önbizalmam, nem hagyta, hogy tovább beszéljen.
-          Szeretem a lányát. Eltilthat bármilyen neves iskolától, elintézheti, hogy sehol ne legyen állásom az egész országban, sőt, akár az egész államban. Bármit megtehet, de egy dolgon nem tud változtatni. Teljes szívemmel szeretem Emmyt, és bármit képes vagyok feladni érte. Lehet, hogy sosem lesz ezután állásom, mert Ön befolyásos ember, az ilyen jelentéktelen embernek pedig, mint én könnyen tönkre teheti az életét. De, ha a lányát megkérdezi, hogy közömbös vagyok-e számára, nem hinném, hogy igent válaszolna. Nem hagyom, hogy elvegye őt tőlem, ilyen értelemben. – szorítottam erősebben magamhoz Emmyt, aki tátott szájjal meredt rám. Az édesapja szemében pedig mintha valamiféle elismerést láttam volna.

-         Egy dolgot be kell vallanom, Mr. Lutz. Kicsit többre tartom, hogy ki mert állni magáért és a lányomért. Becses dolog, ugyanis azt gondoltam, hogy egészen puhapöcs. – oké, ezt megkaptam. – De, ne higgye, hogy nem gondolom komolyan, mikor azt mondom, tönkreteszem. Ha részéről az előbbi szónoklat csupán égből kapott szöveg, akkor azt kell, mondjam, inkább volt botor, semmint bátor.  – mondta jéghideg hangon.
-       Jaj, apa, mégis miért olyan nehéz végre megértened? Miért nem sikerül ezt felfognod, hogy szerelmes vagyok belé! Nem tehetsz semmit! Érted? Semmit!  Bele kell törődnöd, mert, ahogy Kellan, úgy én is képes vagyok érte bármit feladni.  – Mondta Emmy, ami nem sok jót ígért, az apjára nézve.
-          Mégis, hogy érted ezt? – kérdezte halálra vált arccal.

-         Ha, nem tudod elfogadni a kapcsolatunkat, végeztem az iskolával, az érettségivel, minden egyéb számodra nagyon fontos tervemmel. És elmegyek Kellannel, ebből az államból. Felnőtt vagyok, azt teszek, amit akarok. – fejtette ki Emmy, nyugodt hangon, mégis határozottan. Az apja, ha lehet, még sápadtabb lett, én pedig úgy néztem rá, mintha kétségbe vonnám ép elméjét. De, Emmy igenis komolyan beszélt. Megszorította a kezem és biztatóan a szemembe nézett. Nem tudom, miféle terv ez nála, de kicsit megijeszt. Az apja nem tudott szóhoz jutni egy ideig. Mérlegelt, majd szólásra nyitotta a száját. Úgy éreztem, nem sok jót ígér…
     
     Laura

Életjel

Sziasztok!

Biztos unalmas a folyamatos bocsánatkérés, bár, egyre rosszabb szokásommá válik, mert a másik blogomnál is ezt csinálom... :$ Nagyon sajnálom, hogy ennyi ideig halottnak hittetek minket, próbálunk kikászálódni a koporsókból. Képletesen értve persze, de sajnos, mint mindenkinek nekünk is vannak olyan dolgaink, hogy: suli (átkozott suli), barátok, munka, szerelem és, ezzel egyenes arányban, néha meghalni sincs időnk, nem, hogy ihletet szerezni és írni. Csúnyák vagyunk, szó se róla :$ Lehet majd szidni minket, én a magam részéről ígérem csendben tűröm!

A lényeg viszont: Szombaton hozok egy extra hosszú részt. Van egy kis elképzelésem, meg ötleteim, mivel dobjam fel a sztorit, de erről majd később.
Ariana, nemtudom, mikor tud majd "válaszolni" a következő fejezettel, mert a kis mázlista Amerikában él már egy ideje :D Persze, nem épp kiruccan, de azért, szerintem sokan töltenénk ott kisebb-nagyobb időt! Mindenesetre azt mondta, igyekszik majd időt szorítani.
Remélem vagytok itt még páran, számítunk rátok!

Szombat késő délután, vagy este felé itt leszek az újabb résszel, remélem tetszeni fog! :)

Addig is további jó tanulást, munkát, pasizást, miegyebet!

Puszi:
Laura

  Sziasztok drága olvasóink!

Tudom nagyon régen volt új rész,sokan biztos fel is adtátok a várakozást de remélem maradtatok még néhányan.
A jó hír az,hogy visszatértünk! Ahogyan Laura is írta mindkettőnk életében történtek olyan dolgok,amik akadályoztak minket az írásban.
Szerencsére a problémák megoldódni látszanak és mi újult erővel vetjük bele magunkat az írásba.
Tudom hamarosan kifutok az időből de fogadjátok nagyon sok szeretettel az új részt és boldog mikulást kívánunk Nektek!

Ariana

                                                      Keserű csalódás

Egész délután arra vártam, hogy Kellan jelentkezzen, de hiába néztem percenként a telefonomra az süket maradt. Nem jól küldöm a jeleket vagy mi történt? Hisz láthatta, hogy hajlandó lennék megbocsájtani neki. Mandy és Jane nemrég jöttek át hozzám kiöltözve, hogy elmenjünk kicsit bulizni főleg amiatt, hogy a mi kismamánk ellazuljon kicsit. Úgy döntöttem én sem fogok egész este ott ülni a telefon mellett és várni mikor csörren meg. Kicsíptem magam és a Heavenbe indultunk a csajokkal. Ahogy beléptünk egy pasi rögtön rám tapadt és hiába próbáltam lerázni magamról egyre jobban nyomult.  Váratlanul Kellan bukkant fel és hatalmasat húzott be a srácnak, majd kegyetlenül püfölni kezdték egymást. A döbbenettől szóhoz sem jutottam csak álltam ott ledermedve, míg a biztonsági őr ki nem dobta a fiúkat. Kellan a hátsó kijáraton távozott én pedig rögtön utána rohantam.

-         -Kellan, mi a baj? – sikerült megállítanom végül mire zokogni kezdett és szorosan ölelt magához. Mégis mi a fene üthetett belé? Talán fáj valamije?

-         -Nem hagyhattam, hogy bántson, szerelmem, hisz most vagy a legérzékenyebb! – simogatott, mire kicsit eltávolodtam és kezeimet arcára fektettem.

-         -Miről beszélsz, szívem? – néztem a szemébe értetlenül.

-         -Én mindenben segítek neked, és melletted állok! De miért nem mondtad? Miért kihallgatnom kellett? – Húzott újra magához és láttam, hogy még zaklatottabb, mint eddig.

-         -Kellan, mi a fenéről beszélsz? – fakadtam ki.

-         -Arról, hogy babát várunk! Mikor akartad elmondani? – kérdezte mérgesen én pedig nem tehettem róla nevetnem kellett. Egy kis fejmosás nem ártana a hallgatózó fajtájának.

-         -Mégis, mi van veled?! Ennyire nem fogod fel, hogy gyereket várunk?! Tudod, hogy mennyi felelősséggel jár egy baba?! – kérdezte egyre dühösebben szinte tombolt.

-         -Édesem, nem vagyok terhes! – folytattam a nevetést, mint valami hülye.

-         -Mi? De hát…

-         -Mandy vár babát, én csak eljátszottam, hogy adnám elő neked! Gyógyszert szedek, drágám! – mosolyogtam rá mire végre leesett neki.

-         -Akkor mi nem is…

-         -Nem, édesem, nem várunk babát. – csókoltam meg, majd megérezve az elképesztő alkohol ízt fintorogva néztem rá. – Miért kell mindig felszámolnod az összes alkoholkészletet, mikor nem jön össze valami? – kérdeztem és felhúztam az orrom.

-         -Mert ilyen tökfej vagyok! – hajtotta le a fejét.

-         -Szeretlek, te kis tökfej! – csókoltam meg újra és hozzásimultam.

-         -Én is szeretlek! És bocsáss meg, amiért megvádoltalak, hogy drogozol.

-         -Semmi baj, édesem, te már csak ilyen őrült vagy! – nevettem. – De kérlek, bízz bennem egy kicsit jobban! – pusziltam meg a száján majd kézen fogva hazavezettem.

Nessa és az anyukája a nappaliban ültek és mesét néztek, amikor megérkeztünk. Kölcsönös bemutatkozás után kezelésbe vettem Kellant. A fürdőszobába vittem, hogy kitisztítsam a sebeit mire tenyere azonnal a fenekemre simult. Játékosan ráütöttem mire lerántott az ölébe és csókolni kezdett. Teljesen felforralta a véremet, de itt és most ennek nem volt helye. Nessa bármikor bejöhetett és jutott már ki elég sok ciki helyzet eddig is.

-         -Mr. Lutz ne kelljen emlékeztetnem, hogy kiskorú is tartózkodik a házban! –mosolyogtam rá mire lemondóan sóhajtott egyet és elengedett.

-         -Ünneprontó – horkant fel és engedelmesen tűrte, hogy leápoljam.

-         -Ígérem, ha eljön az az idő, hogy csak kettesben leszünk, teljes körű ápolást fogok neked nyújtani. Már ha érted mire gondolok! –kacsintottam rá majd alaposan végigmértem mire felvillant a szemében a fény, amit annyira imádtam.

-         -Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen fiatal kiscsaj ennyire el tudja venni az eszem! – forgatta a szemeit.

-          -Mi fiatal csajok ilyenek vagyunk! Ellentétben az öreg huszonhat évesekkel! –vigyorogtam gonoszul mire magához rántott kezei villámgyorsan utat találtak a pólóm alá. Elakadt a szavam és lehervadt a vigyor az arcomról, ahogy kezei mellemre simultak és ujjaival szakavatottan simogatni kezdett. Felsóhajtottam mire kihúzta a kezét és most rajta volt a sor, hogy rám villantson egy gúnyos vigyort.

-         -Mondtam neked, hogy nem jó ötlet velem szórakozni kiscicám! – nézett rám öntelten mire meglegyintettem az arcát. Hogy lehet nekem ennyire jó pasim? Lehetetlen betelni vele. Már ha csak ránézek is belebizsereg az egész testem.

-         -Készen vagyunk!- mondtam végigsimítva az arcán és elléptem tőle. Nem mozdult csak ült maga elé meredve.

-         -Baj van? – közelítettem mire a kezemért nyúlva az ölébe húzott és a nyakamba fúrta arcát.

-         -Mindenben segítenünk kell Mandynek és Robnak. – mondta és várakozóan nézett rám.

-         -Ez természetes. De a legnehezebb még hátra van. Mandy szülei totál ki fognak borulni, ha megtudják, hogy terhes.

-         -Rob vállalja a felelősséget értük. Tudom, hogy néha kicsit őrült, de nagyon szereti Mandyt és mellette fog állni történjen bármi.

-         -Ajánlom is, mert az én haragommal kell szembenéznie, ha nem így lesz! – néztem rá komolyan mire bólintott.

-         -Te mikor fogod elmondani a szüleidnek, hogy együtt vagyunk? – nyögte ki nagy nehezen. Váratlanul ért a kérdés, eddig még nem is gondolkoztam azon, hogy ez számára fontos lehet. Persze nekem is nagyon jó, hogy ismerem az anyukáját, de az én szüleim annyira mások. Teljesen ki fognak fordulni magukból és az apám talán még arra is képes lenne, hogy kirúgassa őt az iskolából.

-         -Ez nem ilyen egyszerű. Tudod, hogy nem éppen törvényes, amit teszünk és van itt még valami, amit nem tudsz. Apám az államügyész legjobb barátja. Attól félek, ha megtudja, hogy mi ketten együtt vagyunk mindent meg fog tenni, hogy eltávolítson a közeledből.

-         -Emmy felnőtt férfi vagyok, hidd, el képes leszek viselni a következményeket. Végülis mi történhet? Lecsukat? – mosolygott, de én nem viszonoztam.

-         -Ne már Emmy! Csak nem csukat le! – komolyodott el majd felhúzta a szemöldökét. – Ugye nem tenné?

-         -Nem tudom. Nem merném rátenni a fejem! De ne foglalkozzunk most ezzel! Meg fogják tudni, ígérem! – öleltem át a nyakát és nyomtam a szájára egy gyors csókot majd el akartam lépni, de visszarántott és az ölébe vont majd forrón csókolni kezdett.

-        - Kellan! – sóhajtottam a szájába mire elhúzódott tőlem és kérdőn nézett rám.

-         -Kicsim ne kérd, hogy hagyjam abba! Az egész a te hibád! –mondta és már a nyakamat csókolgatta, amitől teljesen elvesztettem a fejem.

-         -Az ajtó! Zárjuk be legalább az ajtót! – suttogtam mire felkapott és elfordította a kulcsot a zárban. Pillanatok alatt megszabadított a pólómtól és melltartómtól majd lassan kényeztetni kezdett. Amikor már úgy éreztem nem bírom tovább feltornáztam magam az ölében és elkezdtem kigombolni az ingjét. Pillanatok alatt szabadultunk meg a felesleges ruhadaraboktól és kölcsönös kényeztetés után a falnak döntve belém hatolt. Szorosan átkaroltam a nyakát és felvettem az ütemét, ügyelve, hogy egyetlen hang se hagyja el a számat. Hamar elérkezett a beteljesedés és kimerülten borultam a nyakába. A hajamat simogatta és belecsókolt a nyakamba, amitől újra megbizseregtem, de most már tényleg mennünk kellett. Nehezen, ugyan de kibontakoztunk egymás öleléséből és magunkra kapkodtuk a ruháinkat majd kiléptünk a fürdőszobából és a nappaliba indultunk.  Nessa és az anyukája már nem voltak ott.

-         -Nancy biztosan elvitte lefektetni Nessát. – ölelte át a vállam Kellan és közelebb húzva magához puszit nyomott a hajamra.

-         -Remélem, nem tudja, hogy mit műveltünk mi ketten! –néztem fel rá.

-         -Nancy elég laza, ráadásul nem hiszem, hogy bármit is hallott volna.

-         -Úgy legyen!  Én viszont most megyek. Kicsit kimerítő volt ez a nap és bármennyire is maradni szeretnék, érzem, hogy valami nincs rendben.  –mondtam és elfordulva tőle tettem néhány lépést.

-         -Mire gondolsz? – jött utánam és gyengéden szembefordított magával.

-         -Nem tudom furcsa előérzet. Talán csak megint túlreagálom, de ne aggódj, minden rendben van. –álltam lábujjhegyre és nyomtam egy csókot a szájára. Próbáltam nyugalmat erőltetni magamra miközben azon gondolkoztam mi lehet ez az érzés, ami nem hagy nyugodni.

-         -Biztos vagy benne, hogy nem maradsz itt éjszakára?  - próbálkozott, de valamiért azt éreztem, hogy ennek most nem szabad megtörténnie. Haza kell mennem és a szobám rejtekében végiggondolnom a mai beszélgetést.

-         -Jobb, ha ma este inkább nem. - erőltettem mosolyt az arcomra, remélve, hogy nem tűnik fel neki semmi. Az ajtóhoz sétáltunk és szembefordultam vele.

-         -Mondd meg Nancynek, hogy üdvözlöm, és ne haragudjon, amiért nem tudtam megvárni. – mosolyogtam és csókra nyújtottam az ajkam. Gyors csókot lehelt rá és kérdőn nézett rám.

-         -Tényleg nincs baj, hidd el! – kacsintottam és kinyitottam az ajtót. Odakint barátainkkal találtam szemben magunkat.

-         -Nahát, csak nem menni készülsz? Lenne itt néhány dolog, amit meg kellene beszélnünk. – tolt beljebb Tom.

-         -Nekem most mennem kell tényleg. –néztem könyörgően Jane-re, de ezúttal ő sem sietett a segítségemre én pedig lassan elüldöztem a fejemből a fenyegetőnek vélt gondolatokat és betudtam a szokásos női kombinálásnak.

Leültünk és hamarosan belemerültünk a beszélgetésbe. Jó hangulatban telt az este és kiűzött a fejemből minden baljós gondolatot. A csengő hangja nem sokkal éjfél után hasított bele vidám nevetésünkbe és magával hozta azt a nyugtalan érzést, ami korábban is a hatalmába kerített. Kellan nyitott ajtót és akárhogy is füleltünk egy szót sem hallottunk. Hamarosan nyílt az ajtó és legnagyobb döbbenetemre a szüleim nyitottak be nyomukban Mandy szüleivel.  Felpattantam és közben szememmel Kellant kerestem. Mögöttük állt és értetlenül nézett rám.

-         -Anya! Ti meg, hogy kerültök ide? – dadogtam zavartan.

-         -Amikor ma este felhívtak telefonon és közölték, hogy a lányom titkos viszonyt folytat a testnevelés tanárral azt hittem ez csak egy rossz vicc. Hogy az én Emmym ilyet tegyen ráadásul ilyen körülmények között. Erre idejövök, és azt kell látnom, hogy mégsem csak alaptalan vádak sorozata volt mindaz, amit hallanunk kellett. – mondta anyám túlságosan nyugodt hangon, de a szeme szikrákat szórt.

-         -Anya ez nem az, aminek látszik! Én csak azért vagyok itt, mert.. – próbáltam mentegetőzni és sebesen járt az agyam milyen elfogadható magyarázatot adhatnék.

-         -Szedd össze a holmidat és indulunk! –parancsolt rám apám majd Kellanhez fordult. – Nehogy azt higgye, hogy annyiban hagyom, amit a lányommal művelt. Holnap első dolgom lesz kirúgatni magát és garantálhatom, hogy az országban többé nem kap munkát.

-         -Uram nézze, én megmagyarázom.. –kezdett bele, de apa félbeszakította.

-         -Ne magyarázkodjon! Inkább örüljön, hogy nem verem szét a fejét. Indulás Emmy! Ne kelljen még egyszer mondanom! – kiáltott rám. Kellanre néztem, aki bólintott, hogy tegyem, amit az apám mond. Felvettem a földről a táskám és tettem egy lépést a szüleim felé majd újra Kellanre pillantottam. A pillantásától földbegyökerezett a lábam.

-         -Nem megyek sehova! –dobtam le a táskám és mellé léptem. Egy pillanatra megfagyott a levegő a szobában. Egy hang sem hallatszott csak a néma döbbenet ölelt körül mindenkit.

-         -Emmy! Azt mondtam indulj! – eszmélt fel apa és felém nyúlt, de kitértem előle.

-         -Nem mondhatod, meg mit csináljak! – néztem rá villámló szemekkel.

-         -Rendben, nem hagysz más választást. Ha nem indulsz el most azonnal és szállsz be az autóba, nem csak kirúgatom a tanár urat, hanem még fel is jelentem és tönkreteszem, azért mert viszonyt folytatott veled. – mondta azon a nyugodt és jéghideg hangon, amit annyira gyűlöltem. Szemembe könnyek gyűlöltek és közvetlen közel léptem hozzá.

-         -Ha tudnád, mennyire utállak! Minden tönkretettetek! Gyűlöllek! – kiáltottam majd kétségbeesetten kirohantam a házból. Mintha a szívemet tépték volna ki a helyéről. Zokogva borultam az autóra és legszívesebben meghaltam volna. Ez most más volt, mint az eddigi ballépéseim. Most valami végérvényesen megváltozott és lezárult egy szakasz az életemben. Ha tetszett ha nem kezdetét vette a felnőtté válás. 

          Ariana

Életjel

Sziasztok!

Chatre is írtam, de itt jobban észreveszitek.
Először is elnézést szeretnénk kérni a nagy kiesés miatt, nem így terveztük, de mint, azt a chat-be is írtam kissé össze csaptak a fejünk felett a hullámok. Mind magánéleti problémák, suli, teljesen lefoglalnak minket, tehát egyelőre nem tudjuk még, mikor kerül folytatásra a történet. Nem akarjuk bezárni, vagy felfüggeszteni, semmi ilyesfajta szándékunk nincs, mert nekünk is kedves a történet. :)
Igyekszünk össze szedni magunkat, és újra aktivizálódni az oldalon, addig is mindenkinek jó tanulást/munkát! :)
 Laura

Válaszok

Sziasztok!

Ahogy megígértem, itt is vagyok a válaszokkal.

Tusi:

Hát, gondolom, az eddig olvasottakból, tiszta, hogy itt sosincs nyugalom :D Ha csak abból indulsz ki, hogy mikor a legkevésbé gondolná az ember, akkor jön valami, ami tönkreteszi a már idillikus hangulatot :) De ez így is van rendjén, kell a változatosság, bár úgy érzem, sokszor ezt nagyon eltúloztuk. Talán, mert Ariana is és én is, elég teátrálisak vagyunk :$ 

Rob és Mandy kapcsolata elég érdekes, azt hozzávetve, hogy Rob nagyon... hm... rá nem épp jó fényt vetően viselkedik. Na, meg Mandy fiatal kicsit hozzá, de majd úgyis kiderül... :)

Ági:

:D Öhm, Emmynek lesznek még megmozdulásai feltehetően, viszont egy felnőtt, kiforrt férfi mellett, kénytelen kicsit komolyodni. :) Tehát, valószínűleg, a viselkedése változni fog, ahogy lassan ez eljut a tudatáig. Ugyanez elmondható Kellanről is, aki eddig sutba vágva azt, hogy érett férfi, bebizonyította, hogy tud gyerekesen is viselkedni :D Mindketten hatással vannak egymásra, ahogy ez egy kapcsolatban szokott lenni. Kicsit formálják egymást, egymás egyéniségét, és ez így van rendjén. :)

Bulika:

Kellan és barátai mindig jelen lesznek, és persze aktív cselekvők lesznek ezután is :D

Valamilyen szinten igazad van :) Annak idején megbeszéltük Arianaval, hogy, ha lesz is olyan, ami Nektek olvasóknak nem tetszik, akkor sem változtatunk az általunk kitalált, és folytatott történeti szálon. Na, ez így erős, szóval, lényeg a lényeg, hogy úgy írjuk, ahogy elterveztük, ahogy felépítettük. De szerintem, fontos, hogy Ti mit gondoltok, mert, ha egy idő után makacsan csak az író/írók döntenek, lehet, hogy azért nem fogjátok olvasni, mert úgy érzitek nincs kapcsolat köztetek, és köztünk "írók" közt. Kicsit így meg olyan, mintha együtt írnánk :) Megfelelni senkinek nem akarunk, csupán élvezetesebbé szeretnénk tenni az olvasást számotokra :)

Ez persze az én véleményem, de egyet értek azzal, amit Te gondolsz. :)

Köszönjük a véleményeket, és további szép nyarat Mindenkinek! :)

Laura

Közvélemény kutatás

Sziasztok!

Mint az a chatbe is írtam, egyelőre nem tudjuk, mikor lesz friss, meg azt sem, mennyire jártok még ide, de gondoltam, kicsit megíratlak Titeket, azzal kapcsolatban, hogy ha Ti írnátok tovább a történetet, hogyan, és mit változtatnátok benne? Mi az, ami esetleg nem tetszik, vagy nagyon tetszik Nektek a story-ban? Esetleg, a karakterek igényelnének-e változtatást? (Azért kérdezek ilyeneket, mert nem csak magunknak írjuk.)
Ha van kedvetek, vagy egy kis időtök, bátran írjátok le, amit gondoltok! Nagy szerepe lehet a továbbiakban!

Előre is köszönjük!

Laura és Ariana :)