Azt sem tudom ki vagy..

-         Sziasztok!

      Nagyon boldog karácsonyt kívánunk minden kedves olvasónknak!

S

 

-      -Hát Öhm… Emmy, mondd csak, nem jönnél, velem vissza? Ott hagytam a kávémat! – nézett rám tudomásomra  adva,hogy beszélnünk kell.

-         - Dehogynem, jövök! – mondtam és követtem.

-          -Anya, mindjárt jövünk, egy pillanat, addig ülj le!

-          -Mi ez az egész, miért hívtál magaddal? – kérdeztem.

-         - Szeretnélek megkérni valamire.  – állt meg és fordult velem szembe.

-          -Hallgatlak! – mondtam és vártam, hogy vajon mit talált ki.

-          -Tudom, hogy nem szabadna ezt kérnem, és talán szemtelenség is, de kérni szeretnék egy szívességet! – beszélt össze-vissza. – El kellene játszanod, hogy a barátnőm vagy… - bökte ki.

-          -Hogy?! Mármint az anyukádnak? – meredtem rá és azt hittem nem hallok jól.

-          -Igen! Anya így végre békén hagyna ezzel a témával, és nyugtom lenne tőle. – mondta.

-          -És mi jó származik nekem ebből? – kérdeztem összehúzott szemekkel.

-          -Ezután békén hagylak, és nem zavarom többet az életedet! – nézett komolyan a szemembe, újabb tőrt döfve a szívembe, de hát végülis ezt akartam.

-          -Csak ezt az egyet kérem még tőled. – mondta.

-          -Rendben! – emeltem fel dacosan az állam. – Aztán örökre vége! – mondtam érzelemmentes hangon pedig belül nagyon bántott.

-          -Azért tudd, hogy szeretlek! – mondta mielőtt beléptünk volna.

-          -Én is szeretlek! Csak úgy mellékesen… - vontam meg a vállam, de azért nagyon jólesett, hogy ezt mondta.

-          -Rendben, cica, akkor vágjunk bele! – mondta majd bement a kávékért és visszamentünk az anyukájához. Azonnal mellé ültem.

-          -Csókolom, Mrs. Lutz, Emmy Rossum vagyok, a fia barátnője. – mosolyogtam rá, mert tényleg nagyon szimpatikus volt.

-          -Oh, micsoda bájos lány! Hány éves vagy kicsim? – kérdezte mosolyogva, és reméltem, hogy neki sem vagyok ellenszenves.

-          -Húsz, a főiskolán színészetet tanulok. – ferdítettem picit az igazságon.

-          -Oh, hát ez csodálatos!

-          -Így van, anya, Emmy nagyon tehetséges, ugye kicsim?  - fordult hozzám Kellan és annyira szerettem volna, ha ezt őszintén mondja.

-          -Ahogy mondod, édes! – villantottam rá egy mosolyt miközben életem legrosszabb színdarabjának éreztem a pillanatot.

-          -Fiam, nem hívod át vacsorára ezt a szépséges lányt? – kérdezte az anyukája.

-          -Hát, ha ráérsz… - mondta és kérdőn nézett rám.

-          -Persze, miért ne? Felhívom anyát, hogy ma később megyek haza. –mondtam és félrevonulva felhívtam anyát és persze Janet, hogy falazzon nekem, ha anya hívná.

-          -Le is beszéltem! – siettem vissza hozzájuk.

-          -Akkor megyünk is a suliba, aztán majd otthon találkozunk. – mondta Kellan. – Anya, itt a kulcs, addig menj be nyugodtan, érezd otthon magad – mosolygott rá majd mellém lépett és elindultunk.

-          -Köszönöm! – mondta nekem és adott a számra egy puszit ezzel újra felkavarva amúgy sem nyugodt lelkivilágom.

-          -Menj a fenébe Kellan Lutz! – morogtam rá, de ő csak mosolygott. A suliban jól telt a nap, sokat mosolygott rám és én is viszonoztam, de reménykedni már nem mertem. Suli után beszaladtam a kávézóba, hogy vegyek egy forró csokit.

-          -Emmy! Nahát, micsoda meglepetés! Ma már másodszor futunk össze! – hallottam meg Kellan anyukájának hangját.

-          -Mrs. Lutz! Hogy van? Mi járatban? –mosolyogtam rá.

-          -Jöttem bevásárolni a vacsorához, nem akarom ezzel terhelni a fiamat. Nincs kedved átjönni és segíteni, megfőzni a vacsorát? Közben kicsit jobbam megismerhetnénk egymást.

-          -Ez nagyszerű ötlet! Kérem, engedje meg, hogy segítsek vinni a táskát! – nyúltam a táskáért, ami meg volt tömve minden finomsággal.

-          -Nagyon kedves Tőled! – mondta majd elindultunk hazafelé. Furcsa érzés kerített hatalmába, ahogy beléptem Kellan házába és megéreztem azt a tipikus Kellan illatot. Erre a gondolatra elmosolyodtam.  A konyhába mentünk és kipakoltunk a pultra majd elkezdtük szeletelni a hozzávalókat.

-          -Milyen napod volt ma? Mióta is jársz ebbe az iskolába?- kérdezte kedvesen én pedig nem tudtam tovább hazudni. Félve néztem rá és kiböktem az igazságot.

-          -Nézze, Mrs. Lutz én nem tudok Önnek tovább hazudni! Nem járok színművészetire, mert csak 17 éves vagyok. A fiával sem vagyok együtt, mert ő a tanárom.  – mondtam mire kissé meglepődve nézett rám. - De tudnia kell, hogy ennek ellenére tiszta szívből szeretem a fiát. Soha ne találkoztam még hozzá hasonlóval, örökké rajta gondolkozom. Elnézést még egyszer, hogy hazudtam. Nem tudtam volna tovább tenni, mert nagyon megkedveltem. De megértem, ha nem akar többé látni. - mondtam majd meg sem várva a reakcióját az ajtó felé sétáltam.  Kellan az ajtóban állt kezében virágcsokrokkal. Ahogy meglátott azonnal ölbe kapott és megcsókolt. Annyira jó volt, hogy nem bírtam ellenállni neki és megadtam magam.

-          -Én is szeretlek! – mondta végül és boldogan mosolygott. Öröme azonban nem tartott, sokáig mert valaki kopogtatott. Kinyitotta az ajtót és azonnal megpillantottam Ginát.

-          -Tudhattam volna Te kis cafka! – támadt nekem, de nem hagytam magam.

-          -Mit képzelsz magadról? Ezerszer megmondták már neked, hogy szállj le Kellanról! – álltam elé.

-          -Gina tűnj innen! – lépett mellém Kellan és megragadta a karját.

-          -Ne hagyd csak! Ezt most mi fogjuk elrendezni! – fogtam meg a vállát.  Rám nézett és megláthatta a szememben, hogy ezt most tényleg nekem kell elintéznem így hátra lépett.

-          -Milyen megható, mindjárt elsírom magam! Nézd, kislány adnék én neked egy jó tanácsot! Felejtsd el őt! Még mindig engem szeret! Már amennyire bárkit is szeretni tud a kosárlabda mellett. Mert ott kis szívem nem rúghatsz labdába! Mr. Kellan Lutz szíve elsősorban a kosárlabdáért dobog! Minek akarod, hogy összetörje a szíved? Ahhoz még túl fiatal vagy! – nézett rám tettetett megértéssel. Bár meg sem akartam hallani, amit mond tudtam, hogy valahol azért igaza van. Mert az egy dolog, hogy azt mondta szeret, de hisz múltkor is mondta és aztán rögtön kijelentette, hogy a kosár az első. Elbizonytalanodva fordultam hátra és sajnos nem azt láttam a szemében, amit szerettem volna. Nem hagytam, hogy ez letaglózzon főleg nem Gina előtt.

-         - Azonnal takarodj el innen! Nem hagyom, hogy telebeszéld a fejét! –lökdöste Kellan.

-          -Merd azt mondani, hogy nincs igazam! – kiabálta neki majd visszafordult felém. – Gondolkodj el kislány! Miért akar mindig kidobni? Miért nem hagyja, hogy elmondjam, amit akarok?

-          -Mert hülyeséget beszélsz! – mondta és megpróbálta kivonszolni, de Gina erősen ellenállt.

-          -Tudom, hogy szeret engem és én vagyok neki az első. – hazudtam. – Menj el Gina! – fordítottam neki hátat. Mennyire fájt! Azt hittem nem fájhat jobban, mint mikor megmondta, hogy a kosár az első, de ez most mintha halálos sebet ejtett volna rajtam.

-         - Én figyelmeztettelek! – sziszegte Gina majd elment. Kellan anyukája dermedten nézte az eseményeket.  Fájdalmasan rámosolyogtam és a szemében részvétet láttam.  Kellan közelebb lépett hozzám és hátulról átkarolt, de eltoltam magamtól. Szembe fordultam vele és láttam, hogy nincs túl jó állapotban ő sem. Elfordítottam a fejem és az anyukájához léptem.

-          -Ne haragudjon Mrs. Lutz, de nem tudok ma itt maradni vacsorára! Bocsássa meg a hazugságokat is, nyilván ön is rájöhetett, hogy nem lehet semmi köztem és a fia közt!

-          -Emmy hagyd, hogy megmagyarázza! – kérte az anyukája.

-          -Sajnálom, de már nem tudok hinni neki! – mondtam és Kellanre néztem. – Találkozunk az iskolában tanár úr! – szólaltam meg és elsétáltam mellette. Még csak meg sem akart állítani. Kábultan kóvályogtam az utcákon, nem is néztem merre megyek csak vitt a lábam. Ha ilyen a szerelem, akkor inkább nem kérek belőle. Nem hittem volna Ginának, ha nem lettek volna már eleve is kétségeim. Beleszeretni a tanáromba? Ekkora hülyeséget! Gondolataimba mélyedve haladtam át az utcán így történhetett meg, hogy nem vettem észre a balról érkező autót. Éles fékcsikorgást hallottam majd tompa puffanást, ahogy a testem földet ért.

A meleg aszfalton feküdve végtelen nyugalom szállt meg. Távolról hallottam a közeledő mentőautó hangját és tudtam, hogy rendben leszek. Emberek futkostak körülöttem és hangosan kiabáltak valamit. Mosolyogtam és nem éreztem mást csak kellemes zsibbadtságot. Óvatosan felemeltek és betoltak valahova. Kedves arc hajolt felém majd lehunytam a szemem és álomba merültem. Hangos pityegésre ébredtem és próbáltam kinyitni a szemem, de nem akart sikerülni. Végül nagy nehezen mégis sikerült és a beáramló fény elvakított. Fejembe éles fájdalom hasított, torkom ki volt száradva, orromból és karomból csövek álltak ki. Ijedten forgattam a szemem, de a fejem nem mozdult.

-          -Emmy! Kérem, nyugodjon meg! – hallottam meg az ismeretlen hangot. Arrafelé fordítottam a szemem és kíváncsian fürkésztem az arcát. Ismerős és kedves arca volt, valamiért nyugalmat árasztott szét bennem.

-          -Dr. Roberts vagyok! – mosolyodott el.

-          -Hol vagyok? – próbáltam kérdezni, de nagyon ki volt száradva a szám.

-         -Kórházban van. Máris hozok önnek inni! – mondta majd egy pohár vízzel tért vissza. Óvatosan a számhoz tartotta a szívószálat és mohón inni kezdtem volna, ha nem nyelek rögtön félre és nem jön rám görcsös köhögés. Mikor abbamaradt ittam pár kortyot majd megköszörültem a torkom.

-          -Mi történt?

-          -Elütötte egy autó. Emmy tudja, hogy mi a teljes neve? – világított a szemembe.

-          -Emmanuelle Grey Rossum. – mondtam akadozva.

-          -Rendben. Mondja, Emmy érez fájdalmat?

-          -A fejem és a karom fáj. Mást nem érzek. Súlyos?  Nem tudom mozdítani a fejem. – néztem rá kétségbeesve.

-          -Nyugalom Emmy, nyugalom! Kérem, ne izgassa fel magát! Csúnyán megütötte a fejét és elrepedt a karja. Most bejön pár ember, kíváncsi vagyok megismeri-e őket! Egyesével fognak bejönni! – mondtam majd arrébb sétált gondolom az ajtóhoz. A magas fiatal nőt, aki az ágyamhoz lépett sok millió ember közül is felismertem volna.

-          -Mama! – lélegeztem fel megkönnyebbülten.

-          -Kicsim! Most már minden rendben lesz! Itt vagyunk melletted és vigyázunk rád!

-          -Emmy drágám! Hogy érzed magad? – lépett hozzám apa.

-          -Fáj a fejem és a karom! Nem bírom mozgatni! Olyan jó, hogy itt vagytok apa! – mondtam panaszosan.

-          -Kicsim most ki kell mennünk, de mindjárt, jön valaki, akinek nagyon fogsz örülni! – mosolygott rám anya és végigsimított a hajamon.  Megpróbáltam mosolyogni és kicsit összeszoruló szívvel néztem, ahogy távoznak az ágyamtól.  A tétován közeledő fiú képe került a szemem elé.

-          -Ben! –suttogtam mire felderült az arca és leült az ágyam szélére.

-          -Igen én vagyok az! Te pedig az én egyetlen elpusztíthatatlan kishúgom! – puszilt meg.

-          -Olyan jó, hogy itt vagy!

-          -Nagyon ránk ijesztettél! Tessék hamar meggyógyulni, mert nincs, aki idegesítse Mr. Jacobsont!

-          -Mr. J. – mosolyodtam el. Miután Ben is elbúcsúzott egyedül maradtam. Elaludhattam, mert arra ébredtem, hogy valaki áll az ágyam mellett. Panaszra semmi okom nem lehetett, látogatóm igazán jól nézett ki. Magas, izmos, szőke hajú és kék szemű. Aggódva nézett rám és a kezemet fogta.

-          -Emmy! Hogy vagy? – tette fel a kérdést rögtön.

-          -Köszönöm jól! – csúszott ki a számon pedig nem éreztem jól magam. – Te ki vagy? – kérdeztem. Láttam rajta,hogy rosszulesik neki,hogy nem ismerem fel de nem értettem miért.

-          -Kellan vagyok. – mondta és kérdőn nézett rám.

-          -Honnan ismerlek? – néztem végig rajta.

-          -Én vagyok a testnevelés tanárod. – sóhajtott lemondóan, amit nem tudtam mire vélni.

-          -Sajnálom, de nem emlékszem tanár úr! Ne haragudjon, amiért letegeztem! – próbáltam mosolyogni, de elég nehezen ment.

-          -Ne mondd ezt Emmy! – mondta feldúltan. – Illetve semmi baj! Beverted a fejed nem csoda, ha nem emlékszel rám.

-          -Idővel biztosan fogok! –biztattam, mert úgy láttam rosszulesik neki.

-          -Igen idővel biztosan. – bólogatott. Nyílt az ajtó és hamarosan Mr. J. állt az ágyamnál.

-          -Mr. Jacobson? – pillantottam fel rá.

-          -Emmy nem örülök, hogy itt kell látnom! Amikor meghallottam mi történt el sem akartam hinni. – csóválta a fejét.

-          -Én is szívesebben lennék valahol máshol! –sóhajtottam fel. A tesi tanárom egyre hátrébb húzódott majd köszönés nélkül távozott. Igazgatóm sem volt ott, sokáig mert eleve csak külön engedéllyel jöhettek be. Rengeteget aludtam és hamarosan fel is ülhettem. Kértem egy tükröt és döbbenten figyeltem a lányt a tükörben, akinek szemei alatt lila árkok húzódtak, fején pedig egy nagy kötés díszelgett.  A barátnőim Jane és Mandy mindennap bejöttek hozzám és kibeszéltük mi volt az iskolában. Egy héttel a baleset után végre levették a kötést a fejemről és most arra vártam, hogy megkapjam a zárójelentést és végre hazamehessek. A karom még két hétig be lesz gipszelve, de legalább nem kell a kórházban töltenem az időt.

Apa és anya jött értem és hazafuvaroztak. Jó érzés volt újra a szobámban lenni. Lassan körbesétáltam és megsimogattam, ami mellett elhaladtam. Anya segítségével hajat mostam majd megszárítottuk és lefeküdtem aludni. Kellett pár nap, amíg kicsit kipihenem magam így otthon lábadoztam nem mentem suliba. Vasárnap este már éreztem olyan jól magam, hogy ne akarjak továbbra is otthon feküdni. Így hétfőn reggel elkészültem és élveztem, hogy végre sminkelhetek, szépen felöltözhetek és elindulhatok a suliba. Ben vitt el magával és lelkemre kötötte,hogy nagyon vigyázzak magamra.

Beléptem a suliba és visszatért az energiám. Milyen jó kis balhékat csináltam itt a csajokkal. Ideje volt már visszatérnem. Az első órám tesi lesz, de most természetesen fel vagyok mentve. Azért bementem az öltözőbe és beszélgettem a többiekkel, akik mintha már kevésbé utáltak volna. Mindenki össze akarta firkálni a gipszem, de csak az én kreatív kis Janemnek engedtem meg, hogy ráírja gipszemre az angyal feliratot. Milyen ironikus! Mr. J. Egyszer azt mondta maga vagyok az ördög!

-          -Emmy bejössz? – ült le mellém Mandy és furcsán nézett.

-          -Persze bemegyek. Kíváncsi vagyok, hogy milyen ez az új tesitanár! – bólogattam.

-          -Egyáltalán nem emlékszel rá? – kérdezte Jane.

-          -Sajnos nem pedig oltári jó pasi! Mikor megláttam az ágyam mellett azt hittem meghaltam és a mennyben ilyen jó pasik vannak! – nevettem.

-          -A kis szerény azt gondolja, hogy a mennybe fog jutni! Pipáltál már ilyet Jane? – nevetett Mandy és megölelt.

-          -Ne tereljetek! Inkább meséljetek valamit a tanár úrról! Igencsak kedvemre való! – kacsintottam rájuk mire zavartan néztek össze. – Ugyan már lányok ne nézzetek így! Lássuk be ez a pasi maga a főnyeremény. -Nagyon szexi hangja van és az illata valahogy az óta is itt van orromban.

-          -Olyan déja vu érzés Emmy? – kérdezte Jane.

-          -Nem is tudom. Persze lehet, hiszen már ismerem őt nem? Úgy értem tanított már a balesetem előtt is nem?

-          -Igen már itt van jó ideje. Voltak köztetek kisebb-nagyobb félreértések.

-          -Gondoltam. De ugye nem kezdtem ki vele?- kaptam rájuk a tekintetem.

-          -Nem igazán –motyogta Jane.

-          -Ez meg mit jelentsen? – húztam össze a szemöldököm.

-          -Tetszett neked már régen is mindössze ennyi. – szólt közbe Mandy.

-          -Csodáljátok? Nagyon jó pasi! De tudom, házinyúlra nem lövünk, úgyhogy nyugi egy ujjal sem nyúlok hozzá. – mondtam miközben elindultunk a tornaterembe. Belépve először nem láttam őt majd megpillantottam, ahogy egy sráccal beszélget. Á már tudom a neve Jason és együtt szerepeltünk a Rómeó és Júlia darabban. A hátuk mögé osontam majd felöltöttem az elbűvölő Emmy mosolyom és tanáromra köszöntem:

-          -Jó napot kívánok tanár úr! Visszatértem!

                   Ariana

Egy kis hazugság...

Sziasztok!

Karácsony alkalmából úgy döntöttünk, megajándékozunk benneteket a héten 2 új résszel is! :) Ez lenne az első :) Jó olvasást hozzá, és Mindenkinek Kellemes Karácsonyt, és Boldog Újévet kívánok előre is :)
A kommentárokat köszönjük szépen: Timinek, Alexandrának, Tusinak, és Annának! ♥♥

-          Ugyanolyan hazug szemétláda, vagy mint a többi pasi! Azt mondtad vigyázol rám és soha nem hagysz el! Hazudtál és gyűlöllek! – kiáltottam sírva és elszaladt. Ott álltam, még percekig, és csak a gyűlölettel teli arca lebegett előttem. Nem akartam elhinni, hogy annak hatására, hogy szerelemet vallottam neki, így reagált. Vagyis ezek szerint én semmit nem jelentek neki. Tudhattam volna. Hisz kilenc évvel idősebb is vagyok nála. Fiatal, és gyönyörű, és egyértelműnek kellett volna lennie számomra, hogy csupán jól esik neki, hogy megcsókolom időnként, és becézem. Jobb is, hogy most már tisztában van azzal, mit gondolok erről az egészről.  Akármilyen nehéz is, tartanom kell magam ehhez. Nem bonyolódtam bele annyira, és legalább tudom, hogy Ő ezt nem érzi irántam.

Egész napomra hatással volt ez az egész. Alig tudtam odafigyelni, és még a kosáredzés sem tudta elterelni a figyelmemet. Délután öt órakor értem haza. Teljesen kimerült voltam, mint fizikailag, mint lelkileg. Pihenni akartam egy kicsit, de nem tudtam, mert egyszer csak, csengettek. Fogalmam nem volt ki lehet az, de most nagyon örültem volna, ha inkább elmegy. Nem mentem az ajtóhoz, mire már hangosan dörömbölni kezdtek. Igen, mert több kezet hallottam. Akkor csakis Tomék lehetnek. Nagy nehezen az ajtóhoz ballagtam.

-          Te barom, már azt hittük, valami baj van! – támadt nekem Rob.

-          Mi a lófasznak nem nyitottál ajtót?! – kezdte Tom is.

-          Jaj, srácok nincs semmi baj, csak fáradt vagyok, és kimerült. – válaszoltam nekik, aztán leheveredtem a kanapémra.

-          Milyen érdekes, hogy Emmy is ugyanilyen szarul nézett ki. – néztek rám mindent tudóan.

-          Láttátok Emmyt? Mi van vele? Jól van? – kérdeztem, akár egy őrült.

-          Aha, és érzékeny is a témára… - mosolyogtak össze.

-          Na, elmondjátok végre?! – háborodtam fel.

-          Hát épp a kávézóba mentünk, mert a csajokkal ott beszéltük meg a találkát, mikor megláttuk a padon ülve. Kisírt, karikás szemei voltak, elég rosszul festett. Először nem is gondoltuk, hogy esetleg miattad borult ki. Ezért elkezdtük mondani neki, hogy hát, hogy izé…, hogy hallottuk, hogy „jóban” vagytok, vágod, aztán, csak mondtuk, mondtuk, mire hát… izé, még jobban kiborult… - néztek rám félve.

-          Mit mondott? – kérdeztem, ugyancsak félve.

-          Hogy gyűlöl, és, hogy soha többé nem akar látni, meg, hogy számára meghaltál. Bocs, tesó, hogy ezt nekünk kellett közölni. – veregettek hátba, de én ebben a pillanatban úgy éreztem, teljesen összetörtem. Meghaltam számára? Gyűlöl? Ha egyedül vagyok, még a sírást is elkezdtem volna, mert elképzeltem, ahogy ezt a szemembe nézve mondja. Nagyon fájt, hogy ennyire nem érez irántam semmit. Nem gondoltam volna, hogy azzal, hogy bevallom neki az érzéseimet, ezt váltom ki belőle.  A fiúk aggódva néztek rám, de megnyugtattam őket, hogy minden rendben. Nem voltak nálam sokat, hazamentek. Alig aludtam pár órát azon az estén. Az egész hetem borzalmas volt. Alig szóltunk egymáshoz, de akkor is, csak, ha muszáj volt. Nagyon fájt ez a távolságtartás, de be kellett látnom, hogy így a legjobb. Eljött a hétvége, és úgy döntöttem elutazom anyukámhoz. Úgyis mindig nyúz, hogy nem megyek el hozzá.

Kocsiba pattantam, és pár óra múlva ott is voltam. Az a friss, levegő, egyszerűen mosolyt csalt az arcomra. Kiszálltam a kocsiból, és jó mélyet lélegeztem a levegőből. Anya, meglátott az ablakból, és kirohant. Meglepetésként érte az érkezésem, mert nem jelentettem be.  Hatalmas mosollyal közeledett felém, mire az ölembe kaptam, és megforgattam a levegőben.

-          Édes, kisfiam!  - szipogott.

-          Mamám, én drága mamám! – szorítottam magamhoz. Lassan negyvenhárom éves kora ellenére, rendkívül fiatalos, csinos nő… és eszes…

-          Na, végre idetoltad a képed, már azt hittem megfeledkeztél öreganyádról. – korholt le.

-          Mama, nem vagy Te öreg, egyáltalán nem, és nincs az a munka, ami feledtethetne velem. – mondtam neki teljesen őszintén, mire összehúzta a szemeit.

-          Na, jól van, gyere be, fiam!  Főztem annyi finomságot, hogy megnyalod, mind a tíz ujjadat. – fogta meg a kezem, és azonnal berángatott. Hát persze, gondolom Matték is átjönnek most is.

-          Aztán, mesélj, kicsim, mi újság veled mostanság? Megjegyzem nagyon lefogytál! Eszel te rendesen? Vagy azt a műanyag pizzát tolod magadba?! Nincs neked rendes barátnőd, aki gondoskodna rólad. – megszólalni nem tudtam tőle, de hát anya mindig is ilyen volt.

-          Most akkor melyikre válaszoljak anya? – kérdeztem mosolyogva tőle, miközben a csodás almástésztáját ettem.

-          Ne szemtelenkedj fiam ! – nézett rám szigorúan, de a mosoly ott bujkált a szája szélén.

-          Nos, anya, rendesen eszem,(…) és nincs szűkségem senkire. – zártam le a témát, mert megint eszembe jutott Emmy.

-           Fiam, úgy érzem, titkolsz valamit… - mondtam, hogy eszes nő.

-          Nem, anya nem titkolok semmit. – válaszoltam neki kelletlenül.

-          Fiam… a kedved sem a régi, szóval tudom, hogy van valami. Nyugodtan elmondatod, hisz tudod… - igaza van, pont neki ne mondanám el?

-          Csak megismerkedtem egy lánnyal, anya, aki… elég bonyolult, legyen elég annyi… - mondtam el neki a fél igazságot.

-          Kicsim, talán összevesztetek? – kérdezte bánatos arccal.

-          Ne is mondd anya, de még, hogy… - gondoltam vissza a szertárban folytatott „beszélgetésünkre.”

-          Hidd el fiam, meg fog oldódni! Hazamész majd hozzá, és megbeszélitek. Én hiszem, hogy meg tudjátok oldani. Bízz magadban fiam! – mondta hevesen. Ja, csak anya, tudod, tizenhét éves középiskolás lány, és a tanára vagyok, de nincs probléma… mondjuk ezt inkább nem közöltem vele.

-          Igen, anya, ha Te mondod… - hagytam rá.

Este fele átjött Matt, Jack, Mike és Sam. Rég nem láttam őket, és rengeteget beszéltem velük, legfőképpen a munkámról. Persze velük is nagyon sokat lehet hülyéskedni, akárcsak Robékkal, de azért Ők kicsit kulturáltabbak. Anya meggyőzött, hogy maradjak hétvégére. Így is tettem. Egész este Emmy járt a fejemben, ennek következtében, alig tudtam elaludni. 

Másnap anya már reggelivel várt, amitől megint gyereknek éreztem magam. Még kávét is készített nekem, pedig nincs oda azért, hogy ezt a „szörnyűséget” iszom.

Ezután nagyon sokat beszélgettem vele is. Szóba jött apa is, amitől megint hatalmába kerített a fájdalom. Sosem fogom tudni feldolgozni a halálát igazán. 

Egész kellemesen telt a hétvége, rendesen rossz volt hazamenni, de holnap suli van. Fájó szívvel búcsúztam el anyától, aki szipogva ígérte, hogy meg fog majd Ő is látogatni. Nem tudtam, hogy ez elég hamar, és hirtelen fog majd bekövetkezni…

Otthon, nekiálltam előkészíteni holnapra dolgaimat, aztán lezuhanyoztam, és megvacsoráztam a rengeteg finomságból, amit anya csomagolt.

Azt gondoltam, hogy ez a hét kellemesebb lesz, de sajnos nagyon tévedtem. Emmy végig keresztülnézett rajtam, és most is csak akkor váltottunk pár szót, ha azt a „munka” megkövetelte. Nagyon rossz volt így dolgozni, mert kitöltötte a gondolataimat, de a világért sem mutattam volna ezt ki neki. Elérkezett az előadás napja. Épp a folyosón sétálgattam, mikor megláttam Emmyt. Egy gyönyörű szép hosszú estélyi volt rajta. Gondolom ez a jelmeze lehetett, de egyszerűen káprázatos volt! Teljesen kiemelte a gyönyörű alakját. Az arca, akár egy kislányé, a hatalmas szemei, pedig teljesen megbabonáztak. Végigsimított a szoknya elején, majd kicsit megemelve azt, elsietett mellettem. Nem bírtam kiállni, hogy ne menjek utána.

-          Emmy!  - szóltam utána.

-          Nem érek rá tanár úr! – válaszolta gyorsan, meg sem fordulva.

-          Két hete levegőnek nézel! Meddig akarod ezt folytatni? – kérdeztem megtörten tőle, majd magam felé fordítottam.

-          Nem nézem levegőnek. Minden tanárommal így viselkedem! – mondta fagyosan.

-          Megbántottalak? Mégis miért Emmy? Hisz nem jelentek neked semmit! – mondtam ki, azt, ami a legjobban bántott.

-          Nézze, menjen innen el! Nemsokára színpadra kell lépnem, és ha tovább kell hallgatnom a hülyeségeit félő, hogy lesírom a sminkem.

-          Visszatért a flegma Emmy? Elárulnád mi a bajod? – néztem értetlenül rá. Mi az, hogy tovább kell hallgatni a hülyeségeimet?! Ez az igazság!

-          Figyeljen ide tanárkám! Menjen vissza és játsszon a magával egyidősökkel oké? – lépett el tőlem. Oké, ez fájt.

-          Ennyire felzaklatott, hogy azt mondtam szeretlek? – szóltam utána, mire azonnal visszafordult.

-          Nem az zaklatott fel, hogy bevallottad szeretsz, hanem az, hogy a kosárlabda fontosabb, mint én. Nem volt alkalmam akkor elmondani és talán most sem kellene, de szeretlek! Folyton te jársz az eszemben! Nem bírok enni, aludni néha még csak gondolkozni sem! Ha meglátlak, majd kiugrik a szívem és közben tudom, hogy nem leszel az enyém! – nézett rám könnyes szemmel és kétségbeesetten. Mi? Szeret engem? De hát…nem az nem lehet… már épp szólni akartam, mikor megjelent Jacobson.

-          Hát itt van a mi csillagunk! Á, Kellan jött jó szerencsét kívánni Emmynek? – robbant be közénk. Egyszerűen nem tudtam levenni róla a szememet. Aztán hallottam, hogy Jacobson szólít.

-          Elnézést Timothy csak jöttem szerencsét kívánni Emmynek! – motyogtam. Mr. Jacobs furcsán nézett majd rá, és mosolygott.

-          Ez a maga nagy pillanata Emmy! Jöjjön, máris kezdünk! – mondta és előreindult, Ő pedig utána. Oda akartam lépni hozzá, és magamhoz húzni, hogy elmondjam, mennyire örülök ennek. De… nem… ez akkor is hihetetlen számomra.

Az előadás egyszerűen csodálatos volt! Annyira élethűen játszott, úgy éreztem, minden mondata nekem szól. Na, jó nem élhetem bele magam.  A darab végeztével, mindenki gratulált neki, és én is elismerőn néztem rá.  Épp elindultam felé, mire menekülőre fogta a dolgot. Egyik pillanatról a másikra láttam meg, hogy Jasonnel táncol… ügyes… egy gyors számon táncoltak, nem is akárhogy.  Élvezettel néztem. Ezután egy lassú szám következett, és egyben az én időm is. Odamentem hozzájuk, és lekértem Jasontől, aki minden zokszó nélkül át is adta. Magamhoz húztam, persze csak amennyire ezt a tánc megkövetelte, majd lassan táncolni kezdtünk. Mélyen a szemébe néztem, mire a plafon felé fordította az arcát.

-          Menekülsz előlem? – szólaltam meg.

-          Mi okom lenne rá? – aha, tényleg, mi is?...

-          Igaz az, amit mondtál? – kérdeztem azt, ami a legjobban foglalkoztatott.

-          Ilyesmivel sosem szórakoznék. De kár erről beszélni. – próbált terelni.

-          Kár, mert neked Jason is tetszik és úgy gondoltad, hogy ő korban jobban illik hozzád?

-          Nem foglalkozom a korral!- vonta meg a vállát.

-          Gyönyörű vagy! – suttogtam a fülembe.

-          Ne mondd ezt! Egy tanár nem beszél így a tanítványával!

-          Most nem is a tanítványnak mondtam!

-          Kérlek, fejezzük ezt be! Fáradt vagyok! Jobb lesz, ha hazamegyek!

-          Hazaviszlek! – mondtam azonnal.

-          Nem! A bátyám értem jön. Köszönöm a táncot! Egy élmény volt! – mondta, azzal ellépett mellőlem.

Szeret engem… most sem tudom elhinni… hogy érthettem félre? Megmagyarázhatatlan késztetést éreztem arra, hogy utánamenjek, és megbeszéljem ezt vele. De, majd holnap.

Másnap reggel, gondoltam, lemegyek a kávézóba, tekintve, hogy elfogyott a kávém… Kényelmesen mentem le odáig, aztán, amint odaértem, azt hittem eldobom az agyam… Ő volt ott, és épp, iszogatott valamit.

 Jó reggelt! Leülhetnék hozzád egy kicsit? – álltam meg mellette. Intett, mire leültem mellé. Elmosolyodtam, amikor megláttam mit iszik. Azonnal eszembe jutott az első találkozásunk.

-          Emmy ez így nem mehet tovább! – mondtam ki a nyilvánvalót.

-          Nem én  zaklatlak Téged és nem nekem fontosabb valami más! – mondta unottan.

-          Érts meg! – nyúltam a kezéért.

-          Nem értelek meg! Azt hiszem, sosem leszek rá képes! Tudom miért fontos ez Neked, de nem tudlak megérteni.

-          Hát persze, hogy nem tudsz! Nem tudod felfogni mennyire fontos ez nekem, mert még gyerek vagy! – néztem a szemébe, mert valóban így gondoltam.

-          Nekem legalább van mentségem! A Tiéd mi? Önző alak vagy és gyáva! – vágta a képembe. Ezzel nagyon felhúzott! Nem tud Ő semmit.

-          Nem beszélhetsz így velem! – sziszegtem.

-          Mégis miért nem? Mert te vagy a felnőtt én meg a gyerek? Na, ne röhögtess! Akkor nem voltam gyerek, amikor megcsókoltál?

-          Miért jössz most ezzel? – kérdeztem felháborodva.

-          Miért nem hagysz békén? Felfogtam nem kellek! De akkor hagyj végre békén! – mondta és felpattant. Rögtön utána szaladtam és megfogtam a kezét.

-          Emmy kérlek, gyere vissza és beszéljük meg nyugodtan a dolgokat! –kértem és bevetettem a legszebb nézésemet.

-          Nincs már mit megbeszélnünk! Te is tudod és én is megértettem, hogy nem lehet köztünk semmi, mert neked fontosabb az, hogy valóra váltsd az álmod! De miért zár ez ki engem? Mi olyat tehetnék, amivel ártanék neked?

-          Többek között kirúgnának, ha rájönnének! – magyaráztam.

-          Nincs mire rájönniük, mert köztünk soha nem lesz semmi! Sajnálom, ha gondot okoztam Neked ígérem, többet nem fordul elő! – mondta és kisietett, de én is azonnal utána eredetem. Egy padon ült, én pedig melléültem, és átöleltem a vállát.

-          Ne haragudj rám! Néha kicsit magával ragad az indulat! – mondtam.

-          Nem kell mindig magyarázkodnod! Nincs miért. – húzódott el, megbántva..

-          Emmy ne csináld ezt! – húzódtam közelebb, majd megint átöleltem. Már el akart lökni magától, mikor is egy hangra lettünk figyelmesek.

-          Kisfiam! Végre megvagy! – jött felénk anya, mire azonnal boldog mosoly szaladt az arcomra.

-          Mama? Hát te, hogy kerülsz ide?- szaladtam hozzá és megölelgettem.

-          Hiányoztál és mivel mostanában nagyon elfoglalt vagy gondoltam meglátogatlak!- mondta anya, majd Emmy felé fordult.

-          Na és ki ez a csodaszép kislány? Csak nem a barátnőd?- kérdezte mire mindkettőnkben benn akadt a szó.

-          - Hát Öhm… Emmy, mondd csak, nem jönnél, velem vissza? Ott hagytam a kávémat! – néztem rá Emmyre, úgy, hogy értse, kettesben akarok vele maradni.

-          Dehogynem, jövök! – mondta, azzal felállt.

-          Anya, mindjárt jövünk, egy pillanat, addig ülj le! – mondtam neki. Aztán elindultunk Emmyvel.

-          Mi ez az egész, miért hívtál magaddal? – kérdezte azonnal.

-          Szeretnélek megkérni valamire.  – álltam meg vele egy pillanatra.

-          Hallgatlak! – mondta, majd várakozóan nézett rám.

-          Tudom, hogy nem szabadna ezt kérnem, és talán szemtelenség is, de kérni szeretnék egy szívességet! – beszéltem össze-vissza. – El kellene játszanod, hogy a barátnőm vagy… - böktem ki végre.

-          Hogy?! Mármint az anyukádnak? – nézett rám úgy, mintha hülye lennék.

-          Igen! Anya így végre békén hagyna ezzel a témával, és nyugtom lenne tőle. – mondtam neki.

-          És mi jó származik nekem ebből? – kérdezte összehúzott szemekkel.

-          Ezután békén hagylak, és nem zavarom többet az életedet! – néztem komolyan a szemébe. – Csak ezt az egyet kérem még tőled. – ahogy láttam egy kicsit rosszul esett ez neki, amit nem nagyon értettem.

-          Rendben! – emelte fel dacosan az állát. – Aztán örökre vége! – mondta ki érzelemmentesen.

-          Azért tudd, hogy szeretlek! – mondtam neki, mert kikívánkozott.

-          Én is szeretlek! Csak úgy mellékesen… - mondta nem törődöm stílusban, mire mosolyognom kellett. Annyira édes.

-          Rendben, cica, akkor vágjunk bele! – mondtam neki, majd befutottam a kávézóba, és kihoztam a kávémat, sőt anyának is vettem egyet, majd visszasiettünk hozzá. Odaérve egymásba karolva leültünk mellé. Emmy, azonnal akcióba is lendült.

-          Csókolom, Mrs. Lutz, Emmy Rossum vagyok, a fia barátnője. – mondta anyának mosolyogva.

-          Oh, micsoda bájos lány! Hány éves vagy kicsim? – kérdezte anya mosolyogva, és láttam az arcán, hogy nagyon tetszik neki Emmy.

-          Húsz, a főiskolán színészetet tanulok. – csak kamilláztam, hogy tud hazudni, de nagyon ügyesen csinálta, az biztos. Anyát percek alatt levette a lábáról…

-          Oh, hát ez csodálatos! – lelkendezett anya.

-          Így van, anya, Emmy nagyon tehetséges, ugye kicsim?  - fordultam hozzá.

-          Ahogy mondod, édes! – kontrázott rá, mire anya arcán boldog mosoly jelent meg… ha tudná, hogy ez mind nem igaz…

-          Fiam, nem hívod át vacsorára ezt a szépséges lányt? – kérdezte anya.

-          Hát, ha ráérsz… - hagytam rá. Örültem volna nagyon, főleg mert még nem volt ÚGY nálam, csak részegen…

-          Persze, miért ne? Felhívom anyát, hogy ma később megyek haza. – mondta, azzal félrevonult. Gondolom most hazudni fog, hogy valamelyik barátnőjénél lesz.

-          Fiam, egyszerűen káprázatos ez a kislány! – mondta anya hüledezve.

-          Igen, mama, az. Nagyon szeretem, és végre kibékültünk… - jó akkorát nem hazudtam…

-          Nagyon örülök neki, fiam. – paskolta meg az arcom.

-          Le is beszéltem! – tért vissza Emmy.

-          Akkor megyünk is a suliba, aztán majd otthon találkozunk. – mondtam. – Anya, itt a kulcs, addig menj be nyugodtan, érezd otthon magad – mosolyogtam, majd elindultunk Emmyvel.

-          Köszönöm! – mondtam neki, majd reflexszerűen nyomtam egy puszit a szájára. Zavartan nézett rám, mire jót kuncogtam.

-          Menj a fenébe Kellan Lutz! – mondta durcásan.

Az egész napunk csodásan telt, végig mosolyogtunk egymásra, és nagyon boldog voltam, hogy ha nem is igaziból, de együtt vagyunk.  Úgy éreztem szárnyal a lelkem.

Hazafelé indultam, mikor gondoltam bemegyek a virágoshoz, és meglepem anyát. Nem tudtam választani a két csokor közül, ezért mindkettőt megvettem. Bő tíz perc alatt otthon is voltam. Már kintről éreztem a finom illatokat, gondoltam, hogy anya főz. Beléptem a házba, és hangokat hallottam a konyhából. Először azt hittem anya magában beszél, de aztán meghallottam Emmy hangját.

-          De tudnia kell, hogy ennek ellenére tiszta szívből szeretem a fiát. Soha nem találkoztam még hozzá hasonlóval, örökké rajta gondolkozom. Elnézést még egyszer, hogy hazudtam. Nem tudtam volna tovább tenni, mert nagyon megkedveltem. De megértem, ha nem akar többé látni. – azzal hallottam, hogy kifele jön. Hatalmas boldogságot éreztem, hogy ezt mondta, és mikor kijött, azonnal az ölembe kaptam, és megcsókoltam. Nem tiltakozott sőt! Készségesen viszonozta a csókomat, amitől már azt hittem boldogabb nem is lehetek. Letettem Őt, és a mélyen néztem a csillogó szemeibe.

-          Én is szeretlek! – suttogtam neki, mire mosoly kúszott az arcára. Láttam, hogy anya is mosolyog, így tudtam, hogy nem haragszik. Ebben a pillanatban csengettek, mire anya ment ajtót nyitni, mert mi meg sem mozdultunk, csak néztük egymást.  El nem tudtam képzelni, ki lehet az, de hamarosan kiderült, Gina állt ott, ökölbe szorított kezekkel… már csak ő hiányzott...

        Laura