Ez a Szerelem...

Sziasztok, meghoztam az új részt, jó olvasást! :) Köszönjük a komikat, és a pipákat is! (L)









Már épp lefeküdni készültem, mikor megjelent Tom. Fogalmam nincs, mit akart, de beengedtem.
- Haver, attól tartok, nagy hülyeséget csináltam. – mondta elég zaklatottan.
- Mi történt? – néztem rá ijedten.
- Találkoztam Ginával a pubban, mert ott iszogattam, aztán húztam az agyát meg minden, és Emmy után ment. De esküszöm, nem volt szándékos. – mentegetőzött, én meg egyre idegesebb lettem, mert nem értettem, mit mond.
- Tom, elmondanád a lényeget?
- Emmy és Rob a kávézóban vannak, és épp azt meséli neki, mennyire rossz volt neki, hogy mit mondott neked – magyarázta zaklatottan. Nem hallgattam tovább, mint mondd, mert nem volt magánál. Gyorsan magamra kaptam egy nadrágot, a trikómat, aztán mentem is.  Épp beértem, mikor láttam, hogy Gina Emmy előtt áll, akinek ki vannak sírva a szemei, és egy szót nem szól.
- Gina, hagyd Őt békén! – sziszegtem neki, majd odaszaladtam hozzá.
- Legszívesebben magamhoz öleltem volna Emmyt, annyira védtelenül állt ott.
- A rohadt kurva életbe Gina! Megmondtam, hogy takarodj el még az országból is! – kiabált vele Rob.
- Nem megyek sehova! Szeretlek mackóm! – akaszkodott a nyakamba, mire nem kicsit ment fel bennem pumpa. Rob megrázta és elkezdte kifelé rángatni, szerencséjére.
- Puha pöcsök vagytok mind a ketten! Neked meg egy ilyen kislány kell?- támadt nekem. De úgy voltam, inkább engem, mint Emmyt. Így védelmezőn elálltam. – Meg foglak keresni Te kis ribanc és eltemetlek élve! – sikította felé.
- Elbírtam már tőled komolyabb ellenféllel is! – szólalt meg halkan. Igen, azt gondolom…
- Nehogy azt hidd, hogy boldoggá fog tenni téged! Meg fog csalni, kihasznál és eldob ez a strici! – üvöltött mire a biztonsági őrök is előkerültek. Nem hiszem el, hogy tudtam én ezzel összejönni.
- Elég legyen ebből, mert komolyan mondom itt foglak agyonverni! – fenyegette Rob majd végül a biztonsági őrök segítségével kivitték. Kettesben maradtam Emmyvel. Eléggé kerülte a tekintetem, és nagyon jól sejtettem, miért. Robbal azért beszédem lesz. Odament a tulajhoz elnézést kérni, addig én kimentem friss levegőt. Szükségem volt néhány percre, mielőtt a szemébe nézek. Kint nagyon kellemes idő volt. Langyos szélt fújt. Hallottam, hogy kijött, és azt is, hogy vár.
- El sem tudom, szavakkal mondani mennyire sajnálom, amiket mondtam. Tudom, hogy önzőnek és érzéketlennek tartasz és talán az is vagyok, de lehet, hogy nem. – kezdett bele, de úgy éreztem, nem igazán találja a szavakat. – Nem vagyok egyszerű eset Kellan és életem során rengeteg hibát elkövettem már, de egyiket sem bántam meg annyira, mint azt, amelyikről beszélni szeretnék neked. Nem kérem, hogy hozzám szólj még csak azt sem, hogy megérts. Mindössze azt szeretném, ha meghallgatnál. Sokszor vagyok felelőtlen, megyek szembe mások akaratával. Jár, a szám mielőtt még gondolkoznék. – állt meg egy pillanatra. Nem értettem, miért tárulkozik ki ennyire.  – Nem gondoltam semmit komolyan azon a szombati estén. Feldúlt voltam, haragudtam az egész világra és éppen Te voltál az, akin levezettem a dühöm.  Nem vagy született vesztes és az Isten is kosárlabda edzőnek teremtett téged! Mától úgy tekintek rád, mint a tanáromra. Ennyit szerettem volna mondani és hidd el ezt tiszta szívemből és őszintén mondtam. – Miért mondja el ezeket nekem? Miért? Annyira fáj, ha szóba jön ez az egész. A kosárról, mindig apa jut az eszembe.
- Tudom, miért csinálod ezt és hidd el nekem, a papád lát Téged onnan az égi kosárpályáról és nagyon büszke Rád! – szólt még vissza, azzal elrohant. Férfi létemre kicsordultak a könnyeim. Úgy éreztem a mellkasomban növekvő fájdalom, teljesen maga alá temet. Hiányzott az apám. A rengeteg tanácsa, a bíztatás a szemében, hogy minden sikerülni fog, hogy képes vagyok rá. Annyira akartam, hogy így legyen, hogy ne csalódjon bennem, ha odafentről néz.
Letöröltem az arcomról a könnyeket, aztán kocsiba szállva, haza indultam. Jól esett, hogy Emmy bocsánatot kért, de eldöntöttem, hogy a kapcsolatunk nem lesz több tanár-diák kapcsolatnál. Meg fogom tartani a három lépés távolságot, akkor is, ha nehéz lesz.
Reggel mikor beértem a suliba, éppen, mint előzőleg, akkor jött be Emmy is egy elég fiatalos nővel, aki feltehetően az anyja lehetett, mert nagyon hasonlítottak egymásra. Láttam, hogy végignéz rajtam Emmy, de aztán elkapta a tekintetét. Kicsit zavartnak tűnt, de nem foglalkoztam vele… ja, akkor miért ver hevesebben a szívem a látványától is? Tisztára depi vagyok, így korán reggel már.
A folyosón összefutottam Mandyvel, és Janenel, akik nagyon erősen néztek rám.
- Segíthetek lányok? – kérdeztem tőlük.
- Nem, nem igazán tanár úr, csak… nézelődtünk… - mondták mosolyogva.
- Rendben. – mondtam, majd észrevettem Emmyt, aki most jött ki az igazgatóiból. Megint láttam rajta azt a zavartságot, és ami a „legjobb”, hogy a szívem, megint heves vágtába kezdett. Odalépett hozzám, mire a lányok távolabb álltak.
- Nem kell többet tartania a hátát miattam. A szüleimnek és Mr. Jacobsonnak elmeséltem mindent. Természetesen önt nem mártottam be!  - nocsak, nocsak…
- Köszönöm Emmy! Dicséretreméltó, hogy felmerted vállalni! –mondtam a lehető legközönyösebben, majd oldalra fordultam. Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, és egy tizennyolc-tizenkilenc éves srác lépett be, aki majdnem elsodorta Emmyt, de végül elkapta.  A derekánál fogva szorította magához, mire kedvem lett volna letörni a kezeit. Mit tapogatja az én… Mit érdekel engem?!
- Ne haragudj! Nem sérültél… meg? – kérdezte Emmytől, majd Ő amint ránézett, a srácot, mintha hipnotizálták volna. Olyan ideges lettem, hogy most mit bámulja úgy, hogy legszívesebben… nyugi Kellan…
- Semmi baj! Jól vagyok! – mosolygott rá angyalian. Nem hiszem el! Velem ordibált, mikor Ő jött nekem!!
- A nevem Emmy. Új vagy itt? – fogtak még kezet is ráadásul.
- Jason vagyok és igen ez az első napom. Körbevezetnél?  - kezdett el máris flörtölni vele. Ez felháborító!
- Persze. Milyen órád lesz az első? – hajolta közelebb hozzá, hogy megnézhess az órarendjét.
- Tesi azt hiszem. Mr. Lutz-al – olvasta.
- Ez remek nekem is vele lesz órám! Itt is van a tanár úr! Beszélj, vele nyugodtan ő majd megmondja, mit kell tenned, én pedig átöltözöm addig. – nézett rám, majd el is ment. A srác felém fordult.
- Jó napot tanár úr, Jason Smith vagyok. – mutatkozott be tök normálisan, én meg csak meredtem rá. Jó, nem leszek, bunkó, hisz, mit zavar ez engem ennyire. Észnél kell lennem. Én is bemutatkoztam, majd elmondtam neki, hogy néz ki egy óra, és, hogy mik az alapvető követelmények. Elég jó kondiban volt, így megemlítettem neki a kosarat is, amibe azonnal beleegyezett. Na, még sem vagyok olyan bunkó…
A testnevelés óra viszonylag esemény nélkül telt, bár nagyon sokszor kellett magam fegyelmezni, hogy ne nézzem folyamatosan Emmyt. Azért valamennyire sikerült, azt hiszem. Óra után bementem Jacobsonhoz, hogy elmondjam neki, Nick csak egyre jobb lesz, aminek nagyon örült. Aztán olyat mondott, amit aztán álmomban nem gondoltam volna.
- Bizonyára észrevetted, hogy ma Emmy az édesanyjával volt bent.  – kezdte.
- Igen – válaszoltam természetesen.
- Nos, Emmy bevallott minden csintalanságot, amit elkövetett, így tiszta lappal indulhat, ha… fellép az iskolai színdarabban. – közölte mosolyogva, én meg nagy szemekkel néztem rá. Emmy, ehhez is ért? Mihez nem?
- Hát, ez… csodálatos? – hangzott a vége inkább kérdésnek.
- De még menyire az. Hatalmas tehetség, csak eddig sosem tudtam meggyőzni, hogy szerepeljen, most viszont sikerült. Ő játssza majd Júliát. – mondta büszkén, Jacobson.
- Hát ez remek – hüledeztem.
- Ha érdekel a meghallgatás, akkor ezekben a percekben zajlik épp, a színház teremben.
- Igen, megnézném.  – kaptam azonnal az alkalmon. Ki nem hagynám. Épp beértünk Jacobsonnal, mikor láttam, hogy a CSÓK jelenetnél tartanak, és aki csókolja, az nem más, mint Jason. Annyira élethű volt, hogy még én is elhittem. A mellkasomban újra éreztem a furcsa szorítást, és a legfájóbb az volt, hogy ez ráébresztett, Ő nem hozzám való. Neki egy ilyen korabeli, DIÁK srác kell, aki feltétel nélkül és szabadon szeretheti. Igen, nem úgy, mint én. Mert kár lenne tagadnom, hogy beleszerettem. Akármennyire is titkolni próbálom magam előtt, és előtte, de beleszerettem. Mindannak ellenére, ami köztünk történt. Rám nézett, és láthatta a szememben, hogy nagyon fájt az előbbi jelenet.  Ezután Mrs. Perkins kiosztotta a szövegkönyveket és kezdődhetett a próba.  Egész jól játszottak, bár én nem értek ezekhez, de nekem is tetszett, ráadásul Emmy kívülről tudta a szöveget. Elérkeztek az erkély jelenethez, ámde Jason semmiképp nem tudott átlendülni a korláton Erre Mrs. Perkins azonnal rám nézett.
- Kellan! Lenne szíves idejönni és megmutatni Jasonnek, hogyan tud gond nélkül átlendülni?
Micsoda?! Én nem akarok ebben részt venni. Egyszer volt, hogy az iskolámban be akartak venni ilyesmire, de akkor is elutasítottam. Mr. Jacobson is biztatott így nem tehettem mást ki kellett mennem. Jason, Mrs. Perkins, és Jacobson voltak már bent csak.
- Emmy a szövegét mondja majd el jó? És ha a tanár úrnak nem túl nagy gond ölelje át, de úgy, hogy azért a szemébe tudjon nézni.  – utasított Mrs. Perkins. Csodás…
- Mehet! – adta ki az utasítást a tanárnő. Fogtam magam, és átlendültem a korláton, majd kicsit feszélyezve éreztem magam, de átöleltem. Annyira jó érzés volt…  Ezután Emmy belekezdett.
Az arcomon az éj álarca, látod,
Másképp leányos pír kendőzné arcom,
Azért, amit ma éjjel elkotyogtam.
Az illem - ó -, az illem azt kívánná,
Hogy visszaszívjam, ámde félre illem!

Szeretsz-e? Majd így szólsz - tudom -: „szeretlek” -
S bízom szavadban, ám de mégsem esküdj,
Mert a szerelmeseknek hitszegésén
Jupiter  is kacag. Ó, Romeo,
Valld meg nekem nyíltan: szeretsz-e, kedves:

Ha azt hiszed, hogy könnyen kapsz meg engem,
Morcoskodom, nemet mondok kacéran,
Hogy udvarolj, másképp nem, a világért.
Szép Montague, lásd, lágy vagyok, nagyon,
S azt véled így, hogy könnyűvérű voltam,
De bízz te bennem, hűbb leszek tehozzád,

Mint kik ravaszdin kelletik maguk.
Talán magam is ezt teszem - bevallom -,
De észre sem vettem, mikor kilested
Bús vallomásom: most azért bocsáss meg,
S ne szalmalángnak tartsd beismerésem,
Mit a sötét éj fölfedett neked – fejezte be, és úgy éreztem, itt és most bevallom neki, hogy szerelmes vagyok belé. Annyi érzelem volt ebben a pár mondatban, hogy úgy éreztem, nem játssza meg magát. Csillogó szemeit az enyémekbe fúrta, és szinte megszűnt körülöttem a világ.  Annyira varázslatos volt ez a pillanat, hogy az egyszerűen leírhatatlan. Külön kis világunkból a tapsvihar zökkentett ki minket.

- Hát ez varázslatos volt! Emmy drágám gyönyörű voltál és mintha szívedből szóltál volna! – ujjongott a tanárnő. Nem bírtam tovább ott maradni, féltem, hogy őrültséget teszek, így elrohantam. Az udvaron megálltam egy pillanatra, hogy lenyugodjak. Ekkor vettem észre, hogy Emmy, és a lányok megint a szertár mögé mennek, gondolom beszélgetni. Kíváncsi vagyok, vajon szóba kerülök-e? Hát jó szokásomhoz híven kicsit közelebb mentem, persze, úgy, hogy ne vegyenek észre, és gondoltam kihallgatom, miről beszélnek.
- Nem tudom, de nem is számít. Kellan annyira jól nézett ki ma is. Láttátok? Szeretem, mikor nem borotválkozik meg! Milyen jól öltözik ugye? Az illata pedig.. hát az illata mindig elvarázsol. Képzeljétek ma olyan szépen nézett rám, amikor segített az erkély jelenetnél! – áradozott nekik, mire nagyot dobbant a szívem. Azt mondja, jól nézek ki? És… tetszik neki, ahogy öltözöm? Ezek szerint, érez valamit irántam, vagy csak szimplán jó pasinak tart… Elég, elég. Ha úgy is van, ahogy gondolom, akkor sem lehetséges…De ez most annyira jól esett…
Bementem a szertárba összeszedni a cuccomat, mert mára végeztem. Épp szálltam volna be a kocsimba, mikor megláttam Bent, aki felém közeledett. Elég fura arcot vágott.
- Tanár úr, beszélhetnénk? – kérdezte a kezeit tördelve.
- Persze Ben, mondd csak! – néztem rá.
- Nos, Emmyről lenne szó. Talán csodálkozik rajta, hogy ilyen a férfiakkal. Nem véletlenül. Szeretném, hogy amit elmondok, az köztünk maradjon.
- Persze, Ben, mondd csak, nem mondom el senkinek. – bíztattam.
- Nem is tudom, hogy kezdjem, ez nem mindennapi téma. Őt két éve… kéz éve, majdnem megerőszakolták, én akadályoztam meg. – meghűlt bennem a vér. - Szóval Emmyt nagyon megviselte ez a dolog és az óta ilyen agresszív. Nem akarta, hogy elmondjam, de úgy érzem meg kell magyaráznom miért, teszi, mert egyébként egy tünemény. – lefagytam.
- Jesszusom Ben teljesen le vagyok döbbenve! Ezt nem gondoltam volna! Majdnem megerőszakolták? – kérdeztem megrendülten.  Ebben a pillanatban jelent meg Emmy is. Jaj, ne!
- Megkértelek, hogy ne mondd el senkinek és Te megígérted! Hogy tehetted ezt? –kérdezte majd válaszra sem várva elrohant.

Nem akartam elhinni, hogy ezt történt vele. Azonnal utána rohantam, és nem érdekelt semmi most. Egy padon találtam rá, nem messze az iskolától, de elég eldugott helyen volt. Döbbenten vettem észre, hogy zokog. Nem tudtam, mit csináljak most, de azért lassan közelebb mentem hozzá, és leültem mellé.
- Tizenöt éves voltam, mikor ez történt. - kezdett bele, de nem nézett rám. – Egy átlagos szombat délután volt, és épp sétálni indultam. Nem gondoltam volna, hogy örökletes emlék marad bennem az a szombat délután. – hallgattam, de nem mozdultam. – Már épp beértem volna a Central parkba, mikor találkoztam két részeg férfival, akik kajánul végigmértek. Az egyik elkapott a másik meg előttem állt, majd a hátulsó neki lökött. Megmukkanni nem bírtam, és ekkor… ekkor… - akadt meg egy pillanatra, és már nem bírtam tovább, mellécsúsztam és magamhoz ölelve csitítgattam.
- Nyugodj meg Emmy, ha nem akarod elmondani, én megértem. - simogattam a hátát, és az ölembe húztam. Láttam, hogy jól esett neki.
- Nem, én el akarom mesélni! – nézett rám könnyes szemekkel, mire bólintottam.
- Ezután vadul… csókolni kezdett az előttem lévő, és belemarkolt a mellembe. Felnyögtem a fájdalomtól, de azt hitte, hogy azért, mert élveztem. Le akarták tépni a ruhámat, mikor megjelent Ben. A kezében egy hatalmas fadarabbal. Azzal csapkodta őket, mire elmenekültek. Ezután sírva hozzárohantam, Ő pedig az ölébe vett, és úgy vitt haza. A legjobb testvér a világon. Ezután lettem olyan a férfiakkal, amilyen. Nem akartam kedvelni senkit. Úgy éreztem, hogy mindenki csak bántani akar, és ezért úgy döntöttem, én fogom bántani őket. Egy védekező mechanizmus ez számomra. – mondta nekem, mire összeállt a kép. Mindet értettem már így, és nem tudtam rá haragudni.
- Vigyázni fogok rád Emmy! Nem hagyom, hogy bárki bántson téged! Nézz rám! – emeltem meg az állát. – Mindig itt leszek veled. -  Leírhatatlan érzés volt látni, hogy milyen gyengéden néz rám.
- Köszönöm Kellan. – suttogta. Mindig kiráz a hideg, ha kimondja a nevemet. Lassan közelebb hajolt hozzám, majd a hajamba túrva óvatosan érintette ajkaival az enyémeket. Nem tudom, mi ütött belém, de tarkójánál fogva közelebb húztam, és úgy ízleltem ajkait. Először az alsót, majd a felsőt. Remegett a karjaimban, és ahogy észrevettem, nagyon felizgathattam, mert erősebben markolt a hajamba, és majdhogynem falni kezdte az ajkaimat. Annyi érzelem volt ebben a csókban, hogy azt hittem nem bírom ki. Erősen magamhoz szorítottam, erre lassan elnyíltak az ajkai, és apró nyelvét megéreztem a számban. Abban a pillanatban mintha tűz futott volna végig a testemen. Nyelveink gyengéden játszottak egymással, és szorosan öleltük egymást. Lassan, elváltak ajkaink, és nem, győztük kapkodni a levegőt.
- Ez… ez volt az utolsó csókunk. – nézett rám bólogatva.
- Igen… ez volt. – helyeseltem, aztán nyomtam még egy puszit a szájára. Aztán Ő is, mire elmosolyodtunk.
- Akkor ez. – mondta, majd újra megcsókolt. Nem tudtam ellenállni, de nem is akartam. Önfeledten csókoltam vissza, de aztán észbe kaptam. Nem tehetem ezt! Ő egy diák. Elszakadtam tőle, majd a szemeibe néztem.
- Ki… Emmy, nézd. Köztünk nem lehet semmi. Ugye ez számodra is világos. Te a tanítványom vagy, én meg a tanárod. Nem lehet… - néztem a homályos tekintetébe.
- Igen, tanár úr, ne haragudj, de… na mindegy.  – pirult el.
- Akkor hazaviszlek, jó, cicám… Emmy? – kérdeztem meg tőle, de a mosoly ott bujkált a szája szélén.
- Oké tanár úr, gyere. – állt fel a padról, és a kocsimhoz vezetett. Amint beszállt indítottam is. Egész úton csak mosolygott, de nem szólt semmit. Nekem is jobb kedvem ettől. A házuk előtt parkoltam le.
- Köszönöm, hogy meghallgattál, Kellan. – nézett mélyen a szemembe.
- Én köszönöm, hogy elmondtad. – mosolyogtam rá. Aztán nagyon gyorsan nyomott egy puszit a szám szélére, majd kiugrott, és berohant. Bolond egy lány.
Hazaértem, aztán, miután megvacsoráztam, elmentem megfürödni, és lefeküdtem aludni.
Reggel frissen keltem, és alig vártam, hogy láthassam Emmyt… na jó nem tudom, mi van velem, azt hiszem, ez a szerelem. De vissza kell fognom magam, mindenféleképpen.
Amint beértem a suliba, láttam, hogy Jasonnal beszélget, ráadásul elég bensőségesen. Azonnal, elment az összes kedvem. Oké, végül is, nem szólhatok bele abba, amit csinál. Csinos, fiatal, független lány. Azt tesz, amit akar. Szó nélkül, bementem a szertárba, és átöltöztem. Épp a mai órára készítettem elő az eszközöket, mikor megjelent előttem Emmy már átöltözve.
- Szia tanár úr! – köszönt nekem kicsit szégyenlősen.
- Szia Emmy! – köszöntem vissza, azzal visszafordultam a munkámhoz.
- Most miért ilyen? – kérdezte halkan.
- Miért, milyen vagyok?  - motyogtam a labdák közül.
- Nézzen rám, akkor már! – sziszegte nekem.
- Mit szeretnél, Emmy? – néztem a szemeibe.
- Például azt, hogy ne tegyen úgy, mintha semmi sem történt volna tegnap! – nézett rám, morcosan.
- Nem teszek úgy, csak ez… ez… kérlek, ne itt beszéljük meg! – próbáltam témát váltani.
- Jason miatt ilyen, ugye? – mosolygott.
- Mégis, miért? Mi bajom lenne vele? – jöttem zavarba. Sajnos nem tudtam titkolni.
- Féltékeny vagy, tanár úr! De nem baj… előfordul. De csak hogy tudja, csupán barátok vagyunk. – mosolygott, majd ellibbent mellettem. nekem is mosolyognom kellett, mert igaza is volt, tényleg féltékeny voltam. De ezt nem vallottam volna be neki. Elkezdődött végre az óra, és örömmel láttam, hogy most mindenki tisztességgel dolgozik. Mondjuk az nem tetszett, hogy Jason, és Emmy sokat beszélgetnek, de hiába, nem tudok beleszólni. Egyszer csak Kate jött oda hozzám.
- Tanár úr – cincogta nekem, mire majdnem elnevettem magam. Ő egy elég magas, és igen jó méretekkel megáldott szőke, bár szerintem kicsit buta lány.
- Tessék, Kate.
- Kérem, segítene felmászni a kötélre, mert egyedül nem megy. – biggyesztette le az ajkait.
- Persze, Kate, gyere! – intettem neki.
- Köszönöm tanár úr! – nyújtotta el a szavakat… Jézusom… Ezután segítettem neki, de volt, hogy majdnem rám esett, már elég ideges voltam. Hála Istennek kicsengettek, aztán bementem elpakolni a szertárba.
- Szóval, neked tetszik Kate, ugye? Tudtam, annyira tudtam. Neki szép nagy mellei is vannak, meg szőke, és magasabb is. Ő a Te ideálod. – Jött be Emmy, én meg hírtelen nagyon meglepődtem, de ha akartam volna, sem tudtam volna letagadni, hogy nagyon tetszett a helyzet.
- Féltékeny vagy, picinyem?  - léptem mellé, így az ajtónak szorítottam. nem tudom, mi ütött belém, de ezt most nem bírtam kiállni.
- Én?... Öhm… mégis miből gondolja? – váltott át magázódásra.
- Hmm, cica, nem is gondoltam volna, hogy pont Katre vagy féltékeny.  - hajoltam közelebb hozzá.
- Mo… most ezt miből gondolja? – kérdezte akadozó lélegzettel.
- Hát, kiscicám… elég nyilvánvaló, de ne aggódj, csak tanár-diák viszony van köztünk. – mosolyogtam rá, pont úgy, ahogy Ő tette.
- Ja… hát engem nem érdekel… - próbált meggyőzni, persze nem sok sikerrel. Gyorsan fogta a cuccát, azzal kiszaladt. Nekem meg ezer wattos vigyor ült ki az arcomra. Annyira édes, mikor zavarban van… Gyorsan nekiveselkedtem újra a rendrakásnak, csakhogy nem telt el két perc, kicsapódott az ajtó, és Emmy rohant egyenesen felém…

Laura

Az igazság

Sziasztok!

Meghoztam az új részt,amiből nagyon sok mindenre fény derül! Sajnálom,hogy megint nem írtam választ, de most pótolom ahogy feltettem a részt. Laura később szintén hozza nektek a válaszokat!

Jó olvasást

Zokogva borultam le a nappaliban álló kanapéra és legszívesebben meghaltam volna. Én nem gyűlöltem őt! Szerettem volna gyűlölni, de nem ment. Most már talán soha nem fog szóba állni velem. Iszonyúan égetett legbelül valami, de nem érdekelt. Milyen rosszul érezheti magát! Milyen kibaszott gyerekesen viselkedtem!

-       -   Emmy! Rosszul vagy? – ült le mellém Ben. Ráemeltem a szemem mire magához húzott.

-        -  Olyan hülye vagyok! – zokogtam.

-         - Dehogy vagy hülye! Miért lennél az? – vigasztalt.

-          -Kellan ma kihozott a fogdából. – mondtam még mindig fuldokolva a sírástól.

-          -A fogdából? Mit kerestél te ott? – tartott el kicsit magától. Részletesen elmeséltem neki mindent kezdve a Robos üggyel és bezárva a mai estével.

-          -Húgocskám ezt szépen elszúrtad! Most mi lesz? – nézett rám gondterhelten.

-         - Kérlek, ne szólj anyáéknak! Mindent elrendezek! – kértem.

-          -Rendben, de ez legyen az utolsó! – mondta és felállt kissé idegesen.

-          -Ben! –szóltam utána.

-          -Hm? –fordult hátra.

-          -Köszönöm, hogy mindig mellettem állsz! Sok mindenre rádöbbentem ma és ez így nem mehet tovább!

-          -Mi lenne, ha elmondanád Kellannek, hogy mi történt? – kérdezte kissé félve.

-          -Nem azt soha! – kiáltottam. – Te sem teheted meg Ben! Ígérd meg!

-          -Jól van, nem mondom el! Neked kellene!

-          -Nem! –mondtam határozottan. Ebben a pillanatban megcsörrent a telefonom.

-          -Igen? – vettem fel zaklatottan.

-          -Szia, Emmy, Rob vagyok.

-          -Rob? – Hirtelen bepánikoltam. - Mit szeretnél?

-          -Találkozni veled, a kávézóban. Nagyon fontos lenne. Kellanról van szó. – mondta ki a kulcsszót.

-          -Rendben, öt perc és ott vagyok- vágtam rá azonnal és a táskámat felkapva elrohantam.

-          -Hallgatlak- ültem le érdeklődve.

-          -Látom, egyből a lényegre térsz. – mosolygott, amitől nekem is mosolyognom kellett.

-          -Arról szeretnék beszélni veled, amit Kellannek mondtál. Nézd Őt elég érzékenyen érintette, még ha neked nem is mondta. Tudod, Ő imádja a kosarazást. Gyerek kora óta ezzel akar foglalkozni.  – szinte ittam a szavait minden érdekelt ami Kellannel kapcsolatos. – Az első ember, aki megmutatta neki ezt a sportágat… az, az apja volt. – mondta mire úgy éreztem ott helyben az asztal alá süllyedek szégyenemben. – Gondolom, érted, mire akarok kilyukadni. Nem volt szép ezt mondanod neki, mert nagyon a szívére vette, és az apja már… már nem él. – szomorodott el mire újra patakzani kezdtek a könnyeim.

-          -Én… én ezt nem… Istenem! – temettem kezembe az arcom.

-          -Kérj tőle bocsánatot, hidd el sokat jelentene neki, mert hidd el, nagyon… fontos vagy számára. – simogatta meg a vállam.

-          -Köszönöm, hogy ezt… elmondtad Rob – csuklott el a hangom.

-          -Szívesen. – mondta majd indulni készült.

-          -Mégis hogyan gondolod, hogy elveszed tőlem a macimat, te ócska ribanc?! – hallottam meg egy kiáltást majd felismertem a vörös hajú lányt aki Kellannel csókolózott nemrég. A régi Emmy már megtépte volna, de én már más voltam. Dermedten álltam és az sem számított volna, ha kiveri belőlem az életet is.

-          Gina, hagyd Őt békén! – szaladt hozzánk Kellan aki szinte a semmiből tűnt fel és én csak álltam ott arra várva, hogy tényleg megnyíljon alattam a föld. Túl korai volt az a találkozás. Nem készültem még fel rá!

-          -A rohadt kurva életbe Gina! Megmondtam, hogy takarodj el még az országból is! – kiabált vele Rob.

-         - Nem megyek sehova! Szeretlek mackóm! – akaszkodott a nyakába. Rob megrázta és elkezdte kifelé rángatni.

-          -Puha pöcsök vagytok mind a ketten! Neked meg egy ilyen kislány kell? – támadt Kellanre is, aki védelmezően elém állt. – Meg foglak keresni Te kis ribanc és eltemetlek élve! – sikította felém.

-          -Elbírtam már tőled komolyabb ellenféllel is! – mondtam halkan.

-          -Nehogy azt hidd, hogy boldoggá fog tenni téged! Meg fog csalni, kihasznál és eldob ez a strici! – üvöltött mire a biztonsági őrök is előkerültek.

-          -Elég legyen ebből, mert komolyan mondom itt foglak agyonverni! – fenyegette Rob majd végül a biztonsági őrök segítségével kivitték. Kettesben maradtam Kellannel. Nem mertem ránézni inkább odamentem a tulajdonoshoz és elnézést kértem a balhé miatt. Mire megfordultam Kellan már nem volt ott. Talán jobb is így. Kisétáltam és hagytam, hogy a feltámadó langyos szellő az arcomba fújja a hajam. Kellan nekem háttal állt nem messze. Összeszedtem minden bátorságom és odaléptem mellé. Nem néztem rá csak belekezdtem a mondandómba.

-          -El sem tudom, szavakkal mondani mennyire sajnálom, amiket mondtam. Tudom, hogy önzőnek és érzéketlennek tartasz és talán az is vagyok, de lehet, hogy nem. – kezdtem bele keresgélve a szavakat. Megnyugtatott, ahogy a szellő simogatta az arcom. – Nem vagyok egyszerű eset Kellan és életem során rengeteg hibát elkövettem már, de egyiket sem bántam meg annyira, mint azt, amelyikről beszélni szeretnék neked. Nem kérem, hogy hozzám szólj még csak azt sem, hogy megérts. mindössze azt szeretném, ha meghallgatnál. Sokszor vagyok felelőtlen, megyek szembe mások akaratával. Jár, a szám mielőtt még gondolkoznék. – a mondandóm legnehezebb részéhez érkeztem.  – Nem gondoltam semmit komolyan azon a szombati estén. Feldúlt voltam, haragudtam az egész világra és éppen Te voltál az, akin levezettem a dühöm.  Nem vagy született vesztes és az Isten is kosárlabda edzőnek teremtett téged! Mától úgy tekintek rád, mint a tanáromra. Ennyit szerettem volna mondani és hidd el ezt tiszta szívemből és őszintén mondtam. – mintha megrázkódott volna, de egy szót sem szólt. Éreztem, hogy van valami, amit mélyen elzártam magamba, mert nem tudtam, hogy hozzam szóba. Nem mehettem el anélkül, hogy ki ne mondanám, mert egész életemben bánni fogom, ha most nem mondom el. Elléptem mellőle és úgy szóltam vissza neki.

-          -Tudom, miért csinálod ezt és hidd el nekem a papád lát téged onnan az égi kosárpályáról és nagyon büszke Rád! – mondtam a könnyeimmel küszködve majd elrohantam.

Mire hazaértem valamelyest megnyugodtam, mert bocsánatot kérhettem tőle. Belépve megpillantottam anyát, aki a konyhában sürgölődött.

-          -Emmy kicsim hol jártál ilyen későn? – nézett rám és olyan szeretet áradt belőle, hogy hozzárohantam és szorosan átöleltem majd újra elsírtam magam.

-          -Kicsikém mi a baj? – simogatta a hátam.

-          -Anya elrontottam az egész életem! – zokogtam. Nem szólt egy szót sem csak a kanapéra húzott és hagyta, hogy elmeséljek neki mindent vigyázva, hogy tanárom neve ne merüljön fel. Elmondtam az alkoholt, a cigit és mindent, amit elkövettem kivéve a börtönt. Szomorúan nézett rám majd beszélni kezdett.

-          -Nehéz felnőni ugye szívem? Ott az a sok szabály, amit be kell tartani, meg persze itt vagyunk mi szülők, akik elvárjuk, hogy mindig helyesen cselekedjetek! Nézd, kislányom tudom, hogy több időt kellene együtt töltenünk, mert szükséged lenne arra, hogy beszélgessünk. Sok butaságot csináltál, de megbántad és beismered, hogy hiba volt és ez nagyon sokat számít. Mi azt szeretnénk, ha te is én Ben s jól boldogulnátok, boldogok lennétek, de ahhoz, hogy azok legyetek át kell esni pár dolgon. Holnap bemegyek az igazgatóhoz és beszélek vele rendben? Ne higgye, hogy az én lányom olyan rossz!

-          -De akkor nem is haragszol rám? –emeltem fel a fejem a válláról.

-          -Nem haragszom rád bár az igazat megvallva nem is örülök, hogy ezeket a dolgokat csináltad, de mindenkinek végig kell járnia a saját útját. Most menj, zuhanyozz, le addig én csinálok pattogatott kukoricát és megnézünk egy filmet! – puszilt meg. Szuper estét töltöttünk együtt, lefekvéskor pedig az anyukám simogató keze ringatott álomba.

Másnap reggel nyúzottan ébredtem. Felöltöztem és leballagtam anyához. Nagyon csinos volt és megnyugtatóan mosolygott rám. Letuszkoltam pár falatot a torkomon majd elindultunk a suliba. Belépve a kapun odaintettem a lányoknak, akik döbbenten néztek, ezen mosolyognom kellett. Anya integetett nekik majd az igazgatói felé sétáltunk. Kellan akkor érkezhetett meg próbáltam a szemébe nézni, ami nem ment, könnyen mert most is napszemüveg volt rajta. Annyira jól nézett ki! Nem foglalkozhatok, vele csak bajt hozok az ő fejére meg a sajátomra is. Bekopogtunk Mr. J. Irodájába, aki azonnal fogadott. Elmondtam neki mindent igaz nem nagyon lepődött meg, mert a fele csínynek ő volt az áldozata.

-          -Meglepett, hogy erre a lépésre szánta el magát Emmy, de becsülöm is ezért. Bizonyítékom nincs egyik dologra sem ezért nem is szabhatok ki büntetést. De lenne itt valami. Mint tudja, minden évben előadunk egy színdarabot. Idén a Rómeó és Júlia a kiválasztott. Tudom, hogy Mrs. Perkins régóta kerülgeti Önt, hogy vegyen részt valamelyik darabban. Egyezzünk ki abban, hogy idén ön játssza el Júlia szerepét! – mondta. Lefagytam és meredten néztem rá. Az egész iskola utál és most álljak ki hülyét csinálni magamból?! Jaj, ne akkor már inkább valami súlyos büntetést kérek!

-          -Mr. Jacobson tudja, hogy ha színpadra kell lépnem, leblokkolok! – néztem rá könyörögve.

-          -Emmy, ha úgy veszed ez számodra még a jobbik eset! – szólt anya és beláttam, hogy igaza van. Végülis akár ki is csaphatna a sok hülyeség miatt.

-          -Rendben van, eljátszom Júliát!- sóhajtottam megadóan. Anya még váltott pár szót vele majd kimentünk egy folyosóra ahol Kellan éppen a lányokkal beszélgetett. Anya adott két puszit majd megölelt és elment. Utána integettem majd feléjük fordultam. Kellan kifejezéstelen tekintettel nézett rám. Odamentem hozzájuk és félve a szemébe néztem.

-          -Nem kell többet tartania a hátát miattam. A szüleimnek és Mr. Jacobsonnak elmeséltem mindent. -Természetesen önt nem mártottam be!

-          -Köszönöm Emmy! Dicséretreméltó, hogy felmerted vállalni! –mondta közönyösen majd oldalra fordult. Elindultam a lányok felé, akik kicsit távolabb álltak meg. Az egyik ajtó kinyílt és egy jóképű fiatal srác szinte magával sodort. Ha nem fog meg biztos elesek.

-          -Ne haragudj! Nem sérültél… meg? – kérdezte majd mikor ráemeltem a szemem benne akadt a szó.

-          -Semmi baj! Jól vagyok! – mosolyogtam rá. Kellan morcosan nézett minket, látszólag cseppet sem tetszett neki a helyzet. Nekem annál inkább. Újra belém bújt a kisördög, de ezzel nem árthatok senkinek.

-          -A nevem Emmy. Új vagy itt? – fogtam meg a kezét.

-          -Jason vagyok és igen ez az első napom. Körbevezetnél?  - kezdett el máris flörtölni. Tanárom arcán jól látszódott a felháborodás. Ez azért jólesett.

-          -Persze. Milyen órád lesz az első? – hajoltam közel hozzá, hogy megnézhessem az órarendjét.

-          -Tesi azt hiszem. Mr. Lutz-al – olvasta.

-          -Ez remek nekem is vele lesz órám! Itt is van a tanár úr! Beszélj, vele nyugodtan ő majd megmondja, mit kell tenned, én pedig átöltözöm addig. – mosolyogtam majd vetettem Kellanre egy pillantást és leléptem. A tesi óra eseménytelenül telt. Nehéz volt legyűrnöm a vonzódásomat tanárom felé, de igyekeztem elfojtani magamban. Az utolsó órában volt a meghallgatás, amin muszáj volt részt vennem. Bejelentették, hogy én leszek Júlia és a Rómeómat keresik. Ezen majdnem felvihogtam, de tartottam magam. Sokan jelentkeztek a szerepre és mindnyájukkal végig kellett próbálnom a szerelmi jelenetet. Utoljára Jason maradt addigra már cafatokra tépték az idegeimet az önjelölt Rómeók. Jason nagyon jól játszott. Gyengéden ölelt át és a színpadi csókot is igencsak élethűvé varázsolta. Miután befejeztük a jelenetet egy igencsak sebzett tekintetű és dühös szempár meredt rám. Mi van tanárkám? Csak nem féltékeny vagy? A szerepet természetesen Jason kapta, meg aki erre a hírre boldogan ölbe kapott és megforgatott.  Azt hittem Kellan a helyszínen agyvérzést kap, de nem igazán értettem. Hisz gyűlöl nem? Akkor most mi a baja? Mivel szorította a határidő Mrs. Perkins azonnal munkához akart látni. Kiosztotta a szövegkönyveket és kezdődhetett a próba.  Elég jól haladtunk főleg úgy, hogy már mind tanultuk a darabot és én kívülről fújtam Júlia szövegét. Eljutottunk az erkély jelenetig de Jason sehogy sem tudta magát átlendíteni a korláton és így a szövegbe is belesült. Ekkor Mrs. Perkinsnek támadt egy „remek” ötlete.

-          -Kellan! Lenne szíves idejönni és megmutatni Jasonnek, hogyan tud gond nélkül átlendülni?

Szegénykém olyan arcot vágott, mint riadt őz a reflektorfényben én pedig majdnem elnevettem magam. Mr. Jacobson is biztatta ő pedig nem tehetett mást ki kellett jöjjön. Jason leült a tanárnő mellé és onnan figyelt. Rajtunk kívül más már nem volt ott.

-          -Emmy a szövegét mondja majd el jó? És ha a tanár úrnak nem túl nagy gond ölelje át, de úgy, hogy azért a szemébe tudjon nézni.  – utasította Mrs. Perkins. Majdnem elnevettem magam. Ennél komikusabb jelenet nem hiszem, hogy létezik.

-          -Mehet! – adta ki az utasítást a tanárnő. Kellan ügyesen felmászott és kissé vonakodva, de átölelt. Mintha hipnotizáltak volna úgy néztem rá. Az erkély nem volt túl nagy így nagyon közel voltam hozzá pláne, hogy ölelt is.

-Az arcomon az éj álarca, látod,

Másképp leányos pír kendőzné arcom,

Azért, amit ma éjjel elkotyogtam.

Az illem - ó -, az illem azt kívánná,

Hogy visszaszívjam, ámde félre illem!

Szeretsz-e? Majd így szólsz - tudom -: „szeretlek” -

S bízom szavadban, ámde mégsem esküdj,

Mert a szerelmeseknek hitszegésén

Jupiter is kacag. Ó, Romeo,

Valld meg nekem nyíltan: szeretsz-e, kedves:

Ha azt hiszed, hogy könnyen kapsz meg engem,

Morcoskodom, nemet mondok kacéran,

Hogy udvarolj, másképp nem, a világért.

Szép Montague, lásd, lágy vagyok, nagyon,

S azt véled így, hogy könnyűvérű voltam,

De bízz te bennem, hűbb leszek tehozzád,

Mint kik ravaszdin kelletik maguk.

Talán magam is ezt teszem - bevallom -,

De észre sem vettem, mikor kilested

Bús vallomásom: most azért bocsáss meg,

S ne szalmalángnak tartsd beismerésem,

-               Mit a sötét éj fölfedett neked - mondtam el az utolsó sort is és váratlan felfedezést tettem. Szerelmes vagyok! Szerelmes a tanáromba, aki ezen a pici erkélyen átfog, és aki olyan gyengéden néz rám,hogy kedvem lenne megcsókolni. Durva taps szakította félbe a jelenetet és zavartan bontakoztam ki az öleléséből.

-         - Hát ez varázslatos volt! Emmy drágám gyönyörű voltál és mintha szívedből szóltál volna! – ujjongott a tanárnő. Köszi, Mrs. Perkins még buktasson is le!

Kellan amilyen gyorsan tudott le menekült és lassan én is követtem. A próba mára véget ért, de az én felismerésem nem hagyott nyugodni. Ez lenne a szerelem? Miért belé? Nem lehetek vele és pont egy Rómeó és Júlia darab közben kell rájönnöm, hogy szeretem. Ironikus és talán nevetséges is. Hát persze! Ez biztos nem szerelem. Csak a darab varázsa volt. De hiába is tagadom, rengeteget jár az eszemben és fáj, amikor barátságtalan velem. Minek is kínzom, magam hisz nem lehet köztünk semmi. Ő a tanárom és ki nem állhat főleg a múltkori után.

De az biztos, hogy nagyon jól nézett ki ma is. Ő a legjobb pasi a világon az tuti! Egyszerűen tökéletes! Úgy éreztem most azonnal beszélnem kell a csajokkal, szerencsére megvártak. Helyszínül megint a szertár mögötti padot választottuk hisz oda úgysem jár senki pláne nem ilyenkor.

-          -A nagy újság csajok, hogy jó útra tértem és.. kapaszkodjatok meg! Szerelmes vagyok!

-          -Szerelmes? – vigyorogtak.

-          -Igen ez most már biztos! – vigyorogtam én is.

-          -Emmy szívem Te már akkor szerelmes voltál mikor Kellan neked ment a kávézóban csak túlságosan el voltál foglalva magaddal. – világosított fel Mandy.

-          -Nem tudom, de nem is számít. Kellan annyira jól nézett ki ma is. Láttátok? Szeretem, mikor nem borotválkozik meg! Milyen jól öltözik ugye? Az illata pedig.. hát az illata mindig elvarázsol. Képzeljétek ma olyan szépen nézett rám, amikor segített az erkély jelenetnél! – áradoztam. Ők csak nevettek majd egy darabig még beszélgettünk, végül hazafelé vettük az irányt, de ehhez át kellett mennünk az iskolaudvaron. A saroknál jártunk, amikor meghallottam Kellan és Ben hangját.

-          -Szóval Emmyt nagyon megviselte ez a dolog és az óta ilyen agresszív. Nem akarta, hogy elmondjam, de úgy érzem meg kell magyaráznom miért, teszi, mert egyébként egy tünemény.

-          -Jesszusom Ben teljesen le vagyok döbbenve! Ezt nem gondoltam volna! Majdnem megerőszakolták? – kérdezte megrendülten. Az arcom falfehér lett és irtó dühös lettem. Vadul odaszaladtam a bátyámhoz és kiabálni kezdte vele.

-          -Megkértelek, hogy ne mondd el senkinek és Te megígérted! Hogy tehetted ezt? –kérdeztem majd válaszra sem várva elrohantam.

      Ariana

Lehet ezt még fokozni?!

Sziasztok!

Itt is a friss, jó olvasást, a komikra Ariana később válaszol majd! :) Köszönjük szépen, és a pipákat is! (L)

Tusi: Nekünk nőknek mindent be kell vetni a gaz rablókkal szemben,Emmyt meg aztán tényleg nem kell félteni :-))  Puszi!


Ada: Köszönjük szépen! Az új részből sok minden kiderül,remélem tetszeni fog az is! Puszi!

Dona:  Már ismered Kellan gondolatait és az új résszel Emmy viselkedésére is választ kapsz majd! :-)



mELCSY: Emmy hozza mindig a tőle már megszokott formát de hamarosan kicsit más irányt vesz,remélem az is tetszeni fog legalább ennyire! Örülök,hogy ilyen jót mulattál rajta,ez volt a cél! :-))

Roni: A lényeg,hogy újra itt vagy! Itt mindenki párra talál de sokéig nincs nyugalom :-) Puszillak!









Végeztem, Nem bírom tovább. Nagyon, nagyon sok mindet elnéztem már neki, de úgy érzem, most már nem bírom. Mégis miért? Miért érdemeltem ezt ki? Minden egyes szava, tör volt egyenesen a szívembe. Ahogy gyűlölettel a szemeiben pocskondiázott. Nem is érdekelt volna, ha apámat nem hozza szóba. Miatta csinálom legfőképpen ezt, és mindig érzékenyen érint a mai napig, ha szóba hozzák.  Tőle, meg valamiért még rosszabbul esett. Fájt, hogy ennyire semmibe veszi azt, amit csinálok. Azt, amit elértem eddig, és az, hogy gondolkodás nélkül mond olyanokat, amiket át sem gondol. Mondjuk honnan is tudná, hogy apám már meghalt, és, hogy Ő tanított meg kosarazni. De egy normális ember, nem mondd ilyet. És én még azt hittem, érzek valamit iránta… Nem ezzel végérvényesen is betette a kaput. Többé nem fog érdekelni, mit csinál, mi van vele, mibe keveredik. Majd megoldja, hisz, ha ekkora szája van, akkor arra is képes, hogy megvédje magát.
Nessa Jane karjaiban aludt, akiről egész este teljesen megfeledkeztem. Tom volt mellette, és elragadottan figyelték a kislányt.
- Jane, nagyon szépen köszönöm, hogy vigyáztál rá, nem tudom, mi lett volna, ha nem vagy itt. – próbáltam megereszteni egy mosoly félét.
- Nincs mit tanár úr! – mosolygott vissza rám, aztán aggódva fürkészte az arcomat. – Valami baj van? – kérdezte.
- Nem, nincs semmi baj, jól vagyok. – válaszoltam neki, de inkább nem is próbálkoztam a mosollyal, úgysem ment volna… - Akkor még egyszer köszönöm - mondtam, majd átvettem Nessát.
- Haver, majd én, hazaviszlek titeket, úgyis gyalog vagytok. Jane, Te addig beszélj vele! – intett kifelé Tom.
- Rendben, de siess vissza! – mondta Jane, majd váltottak egy csókot. Na, ne, Ők is együtt vannak? Mivel kell még szembesülnöm?!
- Ne nézz így, nem mertük elmondani. Nem volt szükségünk lelki fröccsre, mert kiskorúak, meg ilyenek. – mondta, majd vigyorogva nézett rám.
- Nézd, nem lelkiztem volna, csak az állam a padlón koppant volna, ahogy most is. – néztem rá hitetlenkedve.
- Akkor jó! Na, menjünk, mert sietnem kell hozzá. – mondta, majd kimentünk, és miután beszálltunk, azonnal neki kezdett.
- Baszki, én még ilyet filmben sem nagyon láttam. Én annyira tudtam, hogy Mandy neki fog ugrani! Látszott rajta, hogy nagyon pipa. Szegény Rob, mindig ő jár szarul – röhögött.
- És ebbe mi a vicces? – kérdeztem tőle, de nem is figyeltem igazán rá, alig vártam, hogy lefeküdhessek aludni. Most nagyon irigyeltem Nessát, aki békésen szuszogott a karjaimban.
- Jó, értem most nem vagy vevő a poénokra. – vált komollyá a hangja.
- Nem, tényleg nem. – sóhajtottam fáradtan.
- Sikerült megbeszélnetek? – kérdezte.
- Nem, többé nem is akarok vele beszélni semmiről. De kérlek, mi se beszéljünk róla. – néztem rá fáradtan.
- Rendben, haver, ahogy akarod. – Az út hazáig ezután csendben telt, csak Nessa szuszogását lehetett hallani. Pár perc múlva haza is értünk.
- Köszönöm Tom. – fogtam kezet vele.
- Ugyan már, nincs mit! Jó éjt, és pihend ki magad. – mondta, majd miután vállon veregetett beszállt a kocsiba, és elhajtott.
Bent azonnal átöltöztettem Nessát, majd az ágyban jól betakargattam, aztán én is azonnal kidőltem. Azzal a gondolattal aludtam el, hogy akármi is legyen ezúttal végleg levettem a kezem Emmyről. Többé nem vagyok hajlandó elviselni a sértéseit.
A vasárnapom elég kellemesen telt, Nessával jókat szórakoztunk, és próbáltam minden ehhez nem tartozó gondolatot kizárni a fejemből. Sajnos este jöttek érte Nancyék, így fájdalmas búcsút kellett vennünk egymástól. Előtte megígértette velem, hogy megmondom Robnak, Tomnak, Jannek, és Emmynek, hogy nagyon szereti őket. Emmy említésére összeszorult a mellkasom. Azért megígértem neki, de látta rajtam, hogy rosszabb lett a kedvem. Rendkívül figyelmes lány. Aztán Nancyék, még vagy ezerszer megköszönték, hogy vigyáztam rá, majd beszálltak és elhajtottak.
Ezután megfürödtem, előpakoltam a cuccaimat holnapra, majd lefeküdtem aludni.
Másnap reggel kapkodva készülődtem, mert kicsit elaludtam. Egy gyors kávé után még, mindent felkapva azonnal a suliba indultam. Ahogy beértem azonnal megláttam Emmyt, aki velem szembe jött. Épp csak egy pillanatra néztem rá, de amit egyből észrevettem, hogy egyszerűen gyönyörű. Egy rózsaszín pulcsi volt rajta, egy farmer, ami teljesen rásimult, és egy magas sarkú cipő. Elbűvölő volt. De nem néztem rá ezek után, gyorsan tovább iszkoltam. Kint voltam az udvaron, mikor megláttam, hogy a padon ül egy magában, elég szomorúan. Majdnem megesett rajta a szívem, de aztán megjelent Mandy. Most kivételesen nem hallgatóztam, de elég hangosan beszéltek ahhoz, hogy meghalljam őket… na nem mintha annyira érdekelt volna…
- Ne haragudj, amiért szétvertelek! – ült le mellé Mandy.
- Te se haragudj, amiért kikezdtem a pasiddal! Hidd el, ha tudom, sosem teszem. – mentegetőzött, miközben láttam rajta, hogy elég rosszul érzi magát.
- Én is hibás vagyok, mert nem mondtam el! Tudod mit? Spongyát rá! – ölelték át egymást, és sírásban törtek ki. Annyira megesett rajtuk a szívem, hogy legszívesebben odamentem volna hozzájuk én is. Mondjuk, nem tudom, mit mondtam volna, de rossz érzés volt így látni őket, főleg Emmyt… Elég, nem foglalkozom vele!
- Emmy kinyírlak! Teljesen elkenődik a sminkem ráadásul alapozó nélkül olyan az arcom, mint egy papagájnak.  – nevetett Mandy. Majd felálltak, és ölelkezve befelé indultak.
- Nahát, Emmy! Mától leszbikus vagy? –kérdezte vigyorogva Nick, mire azonnal visszafordultam feléjük.
- Nick Te olyan gyerekesen viselkedsz! – mondta Emmy neki komoly hangon. – Próbálj meg érettebben viselkedni, nem az óvodában vagyunk!  - mondta, azzal faképnél hagyta a bandát. Én erre rohadt ideges lettem.  Még, hogy ne viselkedjenek gyerekesen?! Hisz Ő is teljesen úgy viselkedik! Na, jó nem húzom fel magam. Bemegyek, mert tesi órám lesz, ráadásul vele, úgyhogy össze kell szednem magam.
- Amíg átöltöztek, addig én is átvettem a „munkaruhámat” Ami egy atlétát, és egy rövidnadrágot takart. Közben a leellenőriztem a labdákat, hátha van köztük lapos. Ebben a pillanatban jött ki Ő. Meglepődve tapasztaltam, hogy normális felszerelése van, ami túl sokat mutat. Istenem, de még mennyit… Végignéztem rajta, és furcsa érzést éreztem a mellkasomban. Aztán, ahogy ránéztem Ő is elég furcsa volt. Na és elég…zavart képet vágott. Mintha nem is tudom… kicsit fehérebb is lett volna. Mindegy is nem érdekel, tesi óra van, és nem ezzel akarok foglalkozni most.  De kíváncsi vagyok, meddig lesz ilyen jó kislány. Odahívtam magamhoz, ezzel magamat is kínozva, de nem érdekelt.
- Emmy kérlek, gyere ide!  - szóltam rá, mire engedelmesen hozzám sétált, és bár nehezen, de elszakítottam a szemeimet a testéről. Láttam a félelmet a szemiben, mire kihívóan néztem rá. Mindenesetre a kötél melléállt, és körülbelül úgy nézte, mintha a Himaláját kellene megmásznia. Majdnem elnevettem magam… de csak majdnem… Elkezdett mászni, de azonnal meg is csúszott, mire gyorsan elkaptam a vádlijánál fogva, de ahogy finom bőréhez értem, olyan érzésem volt, mintha áramütés ért volna. Láttam, hogy egyre nehezebben megy neki, aztán csak azt vettem észre, hogy elengedte a kötelet, és már majdnem elesett, mikor hála a reflexeimnek érte nyúltam, így az ölembe esett. Karjait automatikusan a nyakam köré fonta, és arca így csak pár centire volt az enyémtől. Úgy éreztem egyre kevesebb a levegő, és szinte rabul ejtettek az ajkai. Én nem tudom, mi történt velem, de teljesen megfeledkeztem arról, hogy vannak még rajtunk kívül a teremben, és úgy éreztem kiugrik a szívem a helyéről. Közelebb akartam hajolni hozzá, hogy érezzem a puha ajkait az enyémeken. Hogy érezzem, ahogy megborzong… Jézusom! Na, jól van, nem ártana lehűtenem magam.
- Minden rendben Emmy? – kérdeztem tőle, majd miután bólintott, azonnal elléptem tőle.
A következő óráimat megtartva is csak Ő járt az eszembe, és utáltam magam, amiatt, hogy nem tudtam semmire sem figyelni. nem egyszer kérdeztek tőlem valamit, amire nem tudtam válaszolni. Végül azért próbáltam koncentrálni, és csak minden tízedik másodpercben gondolni rá.
Mikor hazaértem, ott vártak már a fiúk. Most kivételesen örültem nekik, mert ki kell adnom magamból a dolgokat, mert már úgy érzem, nem bírom.
- Szevasztok!
- Hello, haver, elég nyúzottnak tűnsz. – kezdte Tom.
- Az is vagyok. Bejöttök? – kérdeztem tőlük.
- Igen, úgyis szeretnék bocsánatot kérni. – mondta Rob.
- Mégis miért, ne szórakozz már. – tereltem őket beljebb.
- Mert bunkó voltam tegnap. Nem kellett volna annyira kiborulnom, de nem tudom, mi ütött belém. Bocs. – mondta, miközben hoztam mindegyiknek egy sört.
- Felejtsük el, haver. – ültem le szembe velük, aztán várakozóan néztek rám.
- Mi van? – kérdeztem
- Mesélj tesó! – mondták egyszerre.
- Hát, gondolom, azt mind tudjátok, mi történt tegnap.  – néztem várakozón rájuk.
- Igen, a csajok mesélték, hogy Nick meglátott titeket, amint… Khm… Öhm…
- Majdnem csókolóztatok - mondta ki Rob, Tom helyett.
- Igen, de amit nem tudtok, az, az, hogy ezután teljesen megőrült. Úgy állította be, hogy én kezdtem ki vele, meg elhordott mindennek. Hírtelen azt sem tudtam, mit mondjak. Aztán azt mondta, hogy született vesztes vagyok, és hogy egy balfék volt az edzőm. – itt mindketten felszisszentek.
- Baszki, ez durva…  - mondták egyszerre.
- Kicsit érzékenyen érintett.
- Hát azt el hisszük. – mondták, majd erősen összenéztek. Már épp kérdezni akartam, hogy mi van, mikor megcsörrent a telefonom.
- Kellan Lutz?
- Igen, kivel beszélek? – kérdeztem, de éreztem, hogy valami baj van.
- A New Yorki Rendőrkapitányságról hívom, Eathen Scott alezredes vagyok.
- Miben segíthetek? – Jézusom. Mégis mi van már megint.
- Emmanuelle Grey Rossum kisasszony miatt hívom. Az Ön telefonszámát adta meg, mint közeli hozzátartozó.
- Mégis mi történt. – kérdeztem ijedten, mire a fiúk is úgy néztek rám.
- A kisasszony fizikailag bántalmazott egy embert. Aki komoly sérülésekkel korházba került. – TE JÓ ÉG!!!!
- De hát mégis, hogyan? És miért? – kérdeztem zaklatottan. Istenem, mi jöhet még? Gyilkolni fog?!
- Itt bent mindent elmondok, de kérem, siessen, mert egyre nehezebben bírnak vele az embereim… elég… nagyszájú.
- Azonnal megyek! – mondtam, majd le is tettem.
- Mi történt? – kérdezték egyszerre.
- Emmy dutyiban van, és mennem kell érte. – válaszoltam, majd azonnal kocsiba is pattantam, és mint egy őrült úgy száguldoztam. Megőrült ez a lány?! Verekszik, és börtönbe kerül?! Mégis hogy képzeli ezt?! Komolyan lassan meg fogok őszülni tőle, én ezt már nem, már nem bírom!!!!!!! Odaérve kipattantam, és szinte befutottam az épületbe.
- Mr. Lutz? Eathen Scott! Örvendek! – fogott velem kezet.
- Én is örvendek uram! – próbáltam leplezni az idegességemet.
- Nem húznám az idejét, csak nagy vonalakban elmondom, mi történt. – most nagyon örültem ennek. – A kisasszonyt megtámadták. – Micsoda?! Félbe akartam szakítani, de nem hagyta. – A támadóját a cipője sarkával intézte el úgy, hogy korházba kellet vinni. Természetesen, amint felépült eljárást indítunk ellen. Ms. Rossumot emiatt hoztuk csak be, de akár távozhat is. Történt egy kis félreértés. – magyarázta. Fasza, én meg sík ideg vagyok.
- Értem, akkor vihetem is haza? – kérdeztem
- Persze, jöjjön velem. – intett.
Amint odaértem, azt hittem ennél idegesebb már nem lehetek, de mikor láttam, hogy mit csinál. Azt hittem felrobbanok. A cellatársának adott éppen szépségtippeket, aki nagy bőszen hallgatta, amit mond. Közben a saját körmeit mutogatta neki, és a tásra azt is nagyon kíváncsian nézegette. Én itt halálra aggódom magam, Ő meg vígan elvan?!
- Kellan? – nézett rám mosolyogva. Nem itt fogok kiborulni, nem itt csinálok hülyét magamból, majd ott kint.
- Igen, Emmy, mehetünk? – sziszegtem neki, és alig tudtam visszafogni magam.
- Rendben, akkor  viszlát  Rose, remélem, találkozunk még! – intett neki, mire még idegesebb lettem, már amennyire ezt még fokozni lehetett. Bőszen jött mögöttem, és érezhette, hogy ideges vagyok, mert nem szolt hozzám Aláírtam még néhány papírt, majd kiértünk, és eddig bírtam.
- Mégis, miért?! Miért csinálod ezt folyton?! Meg akarsz ölni? A sírba akarsz kergetni? Elegem van Emmy! Miért utálsz ennyire, nem tettem ellened semmit! Azt a kurva shaket nem szándékosan borítottam rád! A rohadt, büdös, kurva életbe! Emiatt nem lehet így utálni senkit, érted?! Csak velem viselkedsz így, csak engem pocskondiázol ennyire! De, ha baj van, akkor rohanjak, akkor segítsek, akkor jó vagyok, igaz?  Minden más esetben egy szerencsétlen, utolsó szemétláda vagyok! Mert megcsókollak, mert közeledek feléd, és máris le vagyok írva előtted, igaz? Nem kényszerítettelek semmire, a picsába is! – fakadtam ki teljesen, úgy, mint még soha. Nem szólt semmit, csak lehajtott fejjel állt előttem, és rázkódott a teste.
- Most mi baj?! Miért sírsz? Megint én bántottalak meg szokásomhoz híven, ugye?! Megint én vagyok a szemét bunkó! – kiabáltam vele, és megragadtam a karját.
- Nem, igazad van! Én vagyok a rossz, tudom! De nem tudok tenni ellene, sosem fogsz megérteni, ahogy senki ezen a földön, érted? Soha! – kiabálta az arcomba, és patakokban folytak a könnyei.
- Akkor magyarázd el! Szeretnélek megérteni, de ha nem hagyod, soha nem fog menni! – néztem mélyen a szemeibe.
- Nem, nem fogom elmondani! Senkinek, soha! – tépte ki magát a kezeim közül.
- Akkor sosem fogsz tudni az lenni, aki akarsz! – mondtam neki megtörten, és fáradtan. – Menjünk, az eső is rákezdett. Szó nélkül ült be a kocsiba, és egész úton nem szóltunk egymáshoz. Hozzájuk érve kiraktam, majd hozzám fordult.
- Köszönöm! – suttogta, azzal berohant. Percekig álltam még ott, majd indítottam, és hazamentem. Aludnom kell, sok volt ez mára.

Rob
Tudtam, hogy Emmy már otthon van, és mindenképp fel kellett hívnom, hogy találkozzunk. Még csak nyolc óra, szerintem ráér. Pár csörgés után fel is vette.
- Igen? – szólt bele vékony hangon.
- Szia, Emmy, Rob vagyok.
- Rob? – vált zavarttá a hangja.  Mit szeretnél?
- Találkozni veled, a kávézóban. Nagyon fontos lenne. Kellanről van szó. – mondtam ki a kulcsszót.
- Rendben, öt perc és ott vagyok?- mondta sírós hangon. Tényleg nem kellett rá többet várnom. A szemei kisírtak voltak, és elég ramatyul nézett ki.
- Hallgatlak- ült le azonnal.
- Látom, egyből a lényegre térsz. – mosolyogtam, mire Ő is elmosolyodott egy kicsit.
- Arról szeretnék beszélni veled, amit Kellannek mondtál. Nézd Őt elég érzékenyen érintette, még ha neked nem is mondta. Tudod, Ő imádja a kosarazást. Gyerek kora óta ezzel akar foglalkozni.  – figyelmesen hallgatott. – Az első ember, aki megmutatta neki ezt a sportágat… az, az apja volt. – mondtam neki, mire, ha lehet még sápadtabb lett, és könnybe lábadtak a szemei. – Gondolom, érted, mire akarok kilyukadni. Nem volt szép ezt mondanod neki, mert nagyon a szívére vette, és az apja már… már nem él. – szomorodtam el én is, mire neki végigfolytak a könnyei az arcán.
- Én… én ezt nem… Istenem! – temette kezébe az arcát.
- Kérj tőle bocsánatot, hidd, el sokat jelentene neki, mert, nagyon… fontos vagy számára. – simogattam meg a vállát.
- Köszönöm, hogy ezt… elmondtad Rob – csuklott meg a hangja.
- Szívesen. – már épp felálltam, mikor Gina toppant be, és azonnal Emmynek esett.
- Mégis hogyan gondolod, hogy elveszed tőlem a macimat, te ócska ribanc?! – kiáltotta irritálóan magas hangján. Hírtelen lefagytam, és Emmy is, meg az egész kávézó… Pár másodpercre rá Kellan is betoppant.
- Gina, hagyd Őt békén! – sziszegte neki szikrákat szóró szemekkel. Te jó ég… mi lesz itt?!

Laura