- Sziasztok!
Nagyon boldog karácsonyt kívánunk minden kedves olvasónknak!
S
- -Hát Öhm… Emmy, mondd csak, nem jönnél, velem vissza? Ott hagytam a kávémat! – nézett rám tudomásomra adva,hogy beszélnünk kell.
- - Dehogynem, jövök! – mondtam és követtem.
- -Anya, mindjárt jövünk, egy pillanat, addig ülj le!
- -Mi ez az egész, miért hívtál magaddal? – kérdeztem.
- - Szeretnélek megkérni valamire. – állt meg és fordult velem szembe.
- -Hallgatlak! – mondtam és vártam, hogy vajon mit talált ki.
- -Tudom, hogy nem szabadna ezt kérnem, és talán szemtelenség is, de kérni szeretnék egy szívességet! – beszélt össze-vissza. – El kellene játszanod, hogy a barátnőm vagy… - bökte ki.
- -Hogy?! Mármint az anyukádnak? – meredtem rá és azt hittem nem hallok jól.
- -Igen! Anya így végre békén hagyna ezzel a témával, és nyugtom lenne tőle. – mondta.
- -És mi jó származik nekem ebből? – kérdeztem összehúzott szemekkel.
- -Ezután békén hagylak, és nem zavarom többet az életedet! – nézett komolyan a szemembe, újabb tőrt döfve a szívembe, de hát végülis ezt akartam.
- -Csak ezt az egyet kérem még tőled. – mondta.
- -Rendben! – emeltem fel dacosan az állam. – Aztán örökre vége! – mondtam érzelemmentes hangon pedig belül nagyon bántott.
- -Azért tudd, hogy szeretlek! – mondta mielőtt beléptünk volna.
- -Én is szeretlek! Csak úgy mellékesen… - vontam meg a vállam, de azért nagyon jólesett, hogy ezt mondta.
- -Rendben, cica, akkor vágjunk bele! – mondta majd bement a kávékért és visszamentünk az anyukájához. Azonnal mellé ültem.
- -Csókolom, Mrs. Lutz, Emmy Rossum vagyok, a fia barátnője. – mosolyogtam rá, mert tényleg nagyon szimpatikus volt.
- -Oh, micsoda bájos lány! Hány éves vagy kicsim? – kérdezte mosolyogva, és reméltem, hogy neki sem vagyok ellenszenves.
- -Húsz, a főiskolán színészetet tanulok. – ferdítettem picit az igazságon.
- -Oh, hát ez csodálatos!
- -Így van, anya, Emmy nagyon tehetséges, ugye kicsim? - fordult hozzám Kellan és annyira szerettem volna, ha ezt őszintén mondja.
- -Ahogy mondod, édes! – villantottam rá egy mosolyt miközben életem legrosszabb színdarabjának éreztem a pillanatot.
- -Fiam, nem hívod át vacsorára ezt a szépséges lányt? – kérdezte az anyukája.
- -Hát, ha ráérsz… - mondta és kérdőn nézett rám.
- -Persze, miért ne? Felhívom anyát, hogy ma később megyek haza. –mondtam és félrevonulva felhívtam anyát és persze Janet, hogy falazzon nekem, ha anya hívná.
- -Le is beszéltem! – siettem vissza hozzájuk.
- -Akkor megyünk is a suliba, aztán majd otthon találkozunk. – mondta Kellan. – Anya, itt a kulcs, addig menj be nyugodtan, érezd otthon magad – mosolygott rá majd mellém lépett és elindultunk.
- -Köszönöm! – mondta nekem és adott a számra egy puszit ezzel újra felkavarva amúgy sem nyugodt lelkivilágom.
- -Menj a fenébe Kellan Lutz! – morogtam rá, de ő csak mosolygott. A suliban jól telt a nap, sokat mosolygott rám és én is viszonoztam, de reménykedni már nem mertem. Suli után beszaladtam a kávézóba, hogy vegyek egy forró csokit.
- -Emmy! Nahát, micsoda meglepetés! Ma már másodszor futunk össze! – hallottam meg Kellan anyukájának hangját.
- -Mrs. Lutz! Hogy van? Mi járatban? –mosolyogtam rá.
- -Jöttem bevásárolni a vacsorához, nem akarom ezzel terhelni a fiamat. Nincs kedved átjönni és segíteni, megfőzni a vacsorát? Közben kicsit jobbam megismerhetnénk egymást.
- -Ez nagyszerű ötlet! Kérem, engedje meg, hogy segítsek vinni a táskát! – nyúltam a táskáért, ami meg volt tömve minden finomsággal.
- -Nagyon kedves Tőled! – mondta majd elindultunk hazafelé. Furcsa érzés kerített hatalmába, ahogy beléptem Kellan házába és megéreztem azt a tipikus Kellan illatot. Erre a gondolatra elmosolyodtam. A konyhába mentünk és kipakoltunk a pultra majd elkezdtük szeletelni a hozzávalókat.
- -Milyen napod volt ma? Mióta is jársz ebbe az iskolába?- kérdezte kedvesen én pedig nem tudtam tovább hazudni. Félve néztem rá és kiböktem az igazságot.
- -Nézze, Mrs. Lutz én nem tudok Önnek tovább hazudni! Nem járok színművészetire, mert csak 17 éves vagyok. A fiával sem vagyok együtt, mert ő a tanárom. – mondtam mire kissé meglepődve nézett rám. - De tudnia kell, hogy ennek ellenére tiszta szívből szeretem a fiát. Soha ne találkoztam még hozzá hasonlóval, örökké rajta gondolkozom. Elnézést még egyszer, hogy hazudtam. Nem tudtam volna tovább tenni, mert nagyon megkedveltem. De megértem, ha nem akar többé látni. - mondtam majd meg sem várva a reakcióját az ajtó felé sétáltam. Kellan az ajtóban állt kezében virágcsokrokkal. Ahogy meglátott azonnal ölbe kapott és megcsókolt. Annyira jó volt, hogy nem bírtam ellenállni neki és megadtam magam.
- -Én is szeretlek! – mondta végül és boldogan mosolygott. Öröme azonban nem tartott, sokáig mert valaki kopogtatott. Kinyitotta az ajtót és azonnal megpillantottam Ginát.
- -Tudhattam volna Te kis cafka! – támadt nekem, de nem hagytam magam.
- -Mit képzelsz magadról? Ezerszer megmondták már neked, hogy szállj le Kellanról! – álltam elé.
- -Gina tűnj innen! – lépett mellém Kellan és megragadta a karját.
- -Ne hagyd csak! Ezt most mi fogjuk elrendezni! – fogtam meg a vállát. Rám nézett és megláthatta a szememben, hogy ezt most tényleg nekem kell elintéznem így hátra lépett.
- -Milyen megható, mindjárt elsírom magam! Nézd, kislány adnék én neked egy jó tanácsot! Felejtsd el őt! Még mindig engem szeret! Már amennyire bárkit is szeretni tud a kosárlabda mellett. Mert ott kis szívem nem rúghatsz labdába! Mr. Kellan Lutz szíve elsősorban a kosárlabdáért dobog! Minek akarod, hogy összetörje a szíved? Ahhoz még túl fiatal vagy! – nézett rám tettetett megértéssel. Bár meg sem akartam hallani, amit mond tudtam, hogy valahol azért igaza van. Mert az egy dolog, hogy azt mondta szeret, de hisz múltkor is mondta és aztán rögtön kijelentette, hogy a kosár az első. Elbizonytalanodva fordultam hátra és sajnos nem azt láttam a szemében, amit szerettem volna. Nem hagytam, hogy ez letaglózzon főleg nem Gina előtt.
- - Azonnal takarodj el innen! Nem hagyom, hogy telebeszéld a fejét! –lökdöste Kellan.
- -Merd azt mondani, hogy nincs igazam! – kiabálta neki majd visszafordult felém. – Gondolkodj el kislány! Miért akar mindig kidobni? Miért nem hagyja, hogy elmondjam, amit akarok?
- -Mert hülyeséget beszélsz! – mondta és megpróbálta kivonszolni, de Gina erősen ellenállt.
- -Tudom, hogy szeret engem és én vagyok neki az első. – hazudtam. – Menj el Gina! – fordítottam neki hátat. Mennyire fájt! Azt hittem nem fájhat jobban, mint mikor megmondta, hogy a kosár az első, de ez most mintha halálos sebet ejtett volna rajtam.
- - Én figyelmeztettelek! – sziszegte Gina majd elment. Kellan anyukája dermedten nézte az eseményeket. Fájdalmasan rámosolyogtam és a szemében részvétet láttam. Kellan közelebb lépett hozzám és hátulról átkarolt, de eltoltam magamtól. Szembe fordultam vele és láttam, hogy nincs túl jó állapotban ő sem. Elfordítottam a fejem és az anyukájához léptem.
- -Ne haragudjon Mrs. Lutz, de nem tudok ma itt maradni vacsorára! Bocsássa meg a hazugságokat is, nyilván ön is rájöhetett, hogy nem lehet semmi köztem és a fia közt!
- -Emmy hagyd, hogy megmagyarázza! – kérte az anyukája.
- -Sajnálom, de már nem tudok hinni neki! – mondtam és Kellanre néztem. – Találkozunk az iskolában tanár úr! – szólaltam meg és elsétáltam mellette. Még csak meg sem akart állítani. Kábultan kóvályogtam az utcákon, nem is néztem merre megyek csak vitt a lábam. Ha ilyen a szerelem, akkor inkább nem kérek belőle. Nem hittem volna Ginának, ha nem lettek volna már eleve is kétségeim. Beleszeretni a tanáromba? Ekkora hülyeséget! Gondolataimba mélyedve haladtam át az utcán így történhetett meg, hogy nem vettem észre a balról érkező autót. Éles fékcsikorgást hallottam majd tompa puffanást, ahogy a testem földet ért.
A meleg aszfalton feküdve végtelen nyugalom szállt meg. Távolról hallottam a közeledő mentőautó hangját és tudtam, hogy rendben leszek. Emberek futkostak körülöttem és hangosan kiabáltak valamit. Mosolyogtam és nem éreztem mást csak kellemes zsibbadtságot. Óvatosan felemeltek és betoltak valahova. Kedves arc hajolt felém majd lehunytam a szemem és álomba merültem. Hangos pityegésre ébredtem és próbáltam kinyitni a szemem, de nem akart sikerülni. Végül nagy nehezen mégis sikerült és a beáramló fény elvakított. Fejembe éles fájdalom hasított, torkom ki volt száradva, orromból és karomból csövek álltak ki. Ijedten forgattam a szemem, de a fejem nem mozdult.
- -Emmy! Kérem, nyugodjon meg! – hallottam meg az ismeretlen hangot. Arrafelé fordítottam a szemem és kíváncsian fürkésztem az arcát. Ismerős és kedves arca volt, valamiért nyugalmat árasztott szét bennem.
- -Dr. Roberts vagyok! – mosolyodott el.
- -Hol vagyok? – próbáltam kérdezni, de nagyon ki volt száradva a szám.
- -Kórházban van. Máris hozok önnek inni! – mondta majd egy pohár vízzel tért vissza. Óvatosan a számhoz tartotta a szívószálat és mohón inni kezdtem volna, ha nem nyelek rögtön félre és nem jön rám görcsös köhögés. Mikor abbamaradt ittam pár kortyot majd megköszörültem a torkom.
- -Mi történt?
- -Elütötte egy autó. Emmy tudja, hogy mi a teljes neve? – világított a szemembe.
- -Emmanuelle Grey Rossum. – mondtam akadozva.
- -Rendben. Mondja, Emmy érez fájdalmat?
- -A fejem és a karom fáj. Mást nem érzek. Súlyos? Nem tudom mozdítani a fejem. – néztem rá kétségbeesve.
- -Nyugalom Emmy, nyugalom! Kérem, ne izgassa fel magát! Csúnyán megütötte a fejét és elrepedt a karja. Most bejön pár ember, kíváncsi vagyok megismeri-e őket! Egyesével fognak bejönni! – mondtam majd arrébb sétált gondolom az ajtóhoz. A magas fiatal nőt, aki az ágyamhoz lépett sok millió ember közül is felismertem volna.
- -Mama! – lélegeztem fel megkönnyebbülten.
- -Kicsim! Most már minden rendben lesz! Itt vagyunk melletted és vigyázunk rád!
- -Emmy drágám! Hogy érzed magad? – lépett hozzám apa.
- -Fáj a fejem és a karom! Nem bírom mozgatni! Olyan jó, hogy itt vagytok apa! – mondtam panaszosan.
- -Kicsim most ki kell mennünk, de mindjárt, jön valaki, akinek nagyon fogsz örülni! – mosolygott rám anya és végigsimított a hajamon. Megpróbáltam mosolyogni és kicsit összeszoruló szívvel néztem, ahogy távoznak az ágyamtól. A tétován közeledő fiú képe került a szemem elé.
- -Ben! –suttogtam mire felderült az arca és leült az ágyam szélére.
- -Igen én vagyok az! Te pedig az én egyetlen elpusztíthatatlan kishúgom! – puszilt meg.
- -Olyan jó, hogy itt vagy!
- -Nagyon ránk ijesztettél! Tessék hamar meggyógyulni, mert nincs, aki idegesítse Mr. Jacobsont!
- -Mr. J. – mosolyodtam el. Miután Ben is elbúcsúzott egyedül maradtam. Elaludhattam, mert arra ébredtem, hogy valaki áll az ágyam mellett. Panaszra semmi okom nem lehetett, látogatóm igazán jól nézett ki. Magas, izmos, szőke hajú és kék szemű. Aggódva nézett rám és a kezemet fogta.
- -Emmy! Hogy vagy? – tette fel a kérdést rögtön.
- -Köszönöm jól! – csúszott ki a számon pedig nem éreztem jól magam. – Te ki vagy? – kérdeztem. Láttam rajta,hogy rosszulesik neki,hogy nem ismerem fel de nem értettem miért.
- -Kellan vagyok. – mondta és kérdőn nézett rám.
- -Honnan ismerlek? – néztem végig rajta.
- -Én vagyok a testnevelés tanárod. – sóhajtott lemondóan, amit nem tudtam mire vélni.
- -Sajnálom, de nem emlékszem tanár úr! Ne haragudjon, amiért letegeztem! – próbáltam mosolyogni, de elég nehezen ment.
- -Ne mondd ezt Emmy! – mondta feldúltan. – Illetve semmi baj! Beverted a fejed nem csoda, ha nem emlékszel rám.
- -Idővel biztosan fogok! –biztattam, mert úgy láttam rosszulesik neki.
- -Igen idővel biztosan. – bólogatott. Nyílt az ajtó és hamarosan Mr. J. állt az ágyamnál.
- -Mr. Jacobson? – pillantottam fel rá.
- -Emmy nem örülök, hogy itt kell látnom! Amikor meghallottam mi történt el sem akartam hinni. – csóválta a fejét.
- -Én is szívesebben lennék valahol máshol! –sóhajtottam fel. A tesi tanárom egyre hátrébb húzódott majd köszönés nélkül távozott. Igazgatóm sem volt ott, sokáig mert eleve csak külön engedéllyel jöhettek be. Rengeteget aludtam és hamarosan fel is ülhettem. Kértem egy tükröt és döbbenten figyeltem a lányt a tükörben, akinek szemei alatt lila árkok húzódtak, fején pedig egy nagy kötés díszelgett. A barátnőim Jane és Mandy mindennap bejöttek hozzám és kibeszéltük mi volt az iskolában. Egy héttel a baleset után végre levették a kötést a fejemről és most arra vártam, hogy megkapjam a zárójelentést és végre hazamehessek. A karom még két hétig be lesz gipszelve, de legalább nem kell a kórházban töltenem az időt.
Apa és anya jött értem és hazafuvaroztak. Jó érzés volt újra a szobámban lenni. Lassan körbesétáltam és megsimogattam, ami mellett elhaladtam. Anya segítségével hajat mostam majd megszárítottuk és lefeküdtem aludni. Kellett pár nap, amíg kicsit kipihenem magam így otthon lábadoztam nem mentem suliba. Vasárnap este már éreztem olyan jól magam, hogy ne akarjak továbbra is otthon feküdni. Így hétfőn reggel elkészültem és élveztem, hogy végre sminkelhetek, szépen felöltözhetek és elindulhatok a suliba. Ben vitt el magával és lelkemre kötötte,hogy nagyon vigyázzak magamra.
Beléptem a suliba és visszatért az energiám. Milyen jó kis balhékat csináltam itt a csajokkal. Ideje volt már visszatérnem. Az első órám tesi lesz, de most természetesen fel vagyok mentve. Azért bementem az öltözőbe és beszélgettem a többiekkel, akik mintha már kevésbé utáltak volna. Mindenki össze akarta firkálni a gipszem, de csak az én kreatív kis Janemnek engedtem meg, hogy ráírja gipszemre az angyal feliratot. Milyen ironikus! Mr. J. Egyszer azt mondta maga vagyok az ördög!
- -Emmy bejössz? – ült le mellém Mandy és furcsán nézett.
- -Persze bemegyek. Kíváncsi vagyok, hogy milyen ez az új tesitanár! – bólogattam.
- -Egyáltalán nem emlékszel rá? – kérdezte Jane.
- -Sajnos nem pedig oltári jó pasi! Mikor megláttam az ágyam mellett azt hittem meghaltam és a mennyben ilyen jó pasik vannak! – nevettem.
- -A kis szerény azt gondolja, hogy a mennybe fog jutni! Pipáltál már ilyet Jane? – nevetett Mandy és megölelt.
- -Ne tereljetek! Inkább meséljetek valamit a tanár úrról! Igencsak kedvemre való! – kacsintottam rájuk mire zavartan néztek össze. – Ugyan már lányok ne nézzetek így! Lássuk be ez a pasi maga a főnyeremény. -Nagyon szexi hangja van és az illata valahogy az óta is itt van orromban.
- -Olyan déja vu érzés Emmy? – kérdezte Jane.
- -Nem is tudom. Persze lehet, hiszen már ismerem őt nem? Úgy értem tanított már a balesetem előtt is nem?
- -Igen már itt van jó ideje. Voltak köztetek kisebb-nagyobb félreértések.
- -Gondoltam. De ugye nem kezdtem ki vele?- kaptam rájuk a tekintetem.
- -Nem igazán –motyogta Jane.
- -Ez meg mit jelentsen? – húztam össze a szemöldököm.
- -Tetszett neked már régen is mindössze ennyi. – szólt közbe Mandy.
- -Csodáljátok? Nagyon jó pasi! De tudom, házinyúlra nem lövünk, úgyhogy nyugi egy ujjal sem nyúlok hozzá. – mondtam miközben elindultunk a tornaterembe. Belépve először nem láttam őt majd megpillantottam, ahogy egy sráccal beszélget. Á már tudom a neve Jason és együtt szerepeltünk a Rómeó és Júlia darabban. A hátuk mögé osontam majd felöltöttem az elbűvölő Emmy mosolyom és tanáromra köszöntem:
- -Jó napot kívánok tanár úr! Visszatértem!
Ariana