Kihívások...

Sziasztok!

Megérkeztem Ariana részével, jó olvasást hozzá, a komikból következtetve kíváncsiak vagytok már a fejleményekre :D A hozzászólásokat köszönjük: Timinek, Tusinak, Donának és Klaunak :) ♥


Magam sem tudom mi ütött belém, de nem bírtam ellenállni. Próbáltam visszafogni magam, ami talán ment is volna addig a percig, míg fel nem nyögött. Annyira szexi volt és úgy eltöltött az az érzés, hogy én irányítom, hogy nem bírtam tovább és mozgásba lendültem.  Valószínűleg túlságosan is felizgathatta, amit csináltam, mert lefogta a csípőmet így megállítva. Mohón csókolni kezdtem mire úgy éreztem megtörik az ellenállása. Ebben a percben nyílt az ajtó és Ben meghökkenve lépett egyet hátra. Azonnal felugrottam és behúztam őt, az ajtót pedig halkan bezártam.
-Itt meg mi folyik? – nézett hol rám, hol a tanáromra.
-Ben kérlek hallgass meg! – állt fel Kellan de alig forgott a nyelve. Visszanyomtam az ágyra és Benhez fordultam.
-Ki kell innen juttatnunk és aztán elmondok mindent.  – néztem rá szépen és reméltem, hogy nem fog nemet mondani. Egy percig még döbbenten állt majd bólintott és segített kitámogatni Kellant az autóhoz. Beültem vele hátra Ben pedig elindult néha belenézve a visszapillantó tükörbe. Szerelmem elaludt a vállamon én pedig gyengéden simogattam az arcát. Amikor megérkeztünk kiszálltam és az ajtóhoz mentem. Nem volt kulcsra zárva. Visszamentem a fiúkhoz és Ben segítségével bevittük Kellant. Odabent megdöbbentő látvány tárult elénk. Üres sörös és még ki tudja milyen üvegek, a kanapén, egymáson keresztbe pedig Rob és Tom aludt. Azt sem tudtam nevessek-e vagy sírjak. A pasim egy őrült, aki ha megbánt felszámolja a haverjaival az egész ital állományt. Na, erről még el fogok vele beszélgetni. Most azonban a szobájába vittük és megkértem Bent, hogy várjon meg az autóban. Szó nélkül megtette, amit mondtam neki, de éreztem, hogy odakint robbanni fog a bomba. Kellanhez léptem és levettem a cipőjét és a nadrágját, betakartam majd búcsúcsókot nyomtam az ajkára és halkan a nappaliba sétáltam. Rob éppen megfordult és ezzel egyenesen a földre zuhant. Erre persze felébredt. Hunyorogva nézett rám és megrángatta Tom felsőjét.
-Tom baszd meg nagyon kiüthettük magunkat! Én már hallucinálok is. Olyan mintha Emmy állna előttem.  – mondta mire Tom is felébredt és szemét megdörzsölve bambán nézett rám.
-A kurva életbe tényleg olyan, mint Emmy! 
-Fiúk én vagyok, és ha arra vagytok, kíváncsiak mit keresek, itt hamarosan megtudjátok. De előbb nekem lenne egy kérdésem. Hogy a fenébe engedhettétek, hogy Kellan így leigya magát? Ne vágj ártatlan fejet Pattinson! Magyarázatot követelek! Ti jól bírjátok a piát, de ő nem. -Le kellett volna állítani! – korholtam őket.
-Emmy, de hát nagyon fájt neki, ami történt! Figyelj, egyet mondok! – állt fel Rob majd egészen közel lépett hozzám és a vállamra tette a kezét. – Ezer éve ismerem a srácot, de ilyen kibaszott szerelmesnek még az életbe nem láttam. Az a kis ribanc a suliban rámászott Te meg félreértetted! Nem rá kell haragudnod, hanem a nőre!
-A nővel még számolok, Kellannel pedig megbeszéltem mindent legalábbis azt hiszem. - mondtam elgondolkodva. – Most hazamegyek! Kellan bent alszik a szobájában. Ti most gyorsan szedjétek, össze az üvegeket addig én elrendezem itt a dolgokat. – utasítottam őket. Kelletlenül felálltak és kivitték az üvegeket. Közben én kiszellőztettem és kihúztam a kanapét majd megágyaztam nekik és kimentem Benhez. Beültem hozzá, szótlanul meredt maga elé.
-Sajnálom! De meg tudom magyarázni – kezdtem bele. 
-Akkor magyarázd el Emmy, mert nem értem. – fordult felém.
-Szeretem Kellant és ő is engem
-Most akkor együtt jársz a tanároddal? – vigyorgott.
-Ezen mi olyan vicces? – húztam össze a szemem.
-Te aztán nem vagy semmi- mondta nevetve és elindultunk.
-Nem haragszol? –néztem rá kérdőn.
-Ez a ti dolgotok, de ha kérhetem óvatosak legyetek! Mi lett volna, ha ma anyáék nyitnak rátok! Arról nem is beszélve, hogy a suliban is ott a lebukás veszélye.
-Nagyon oda fogunk figyelni! – bólogattam hevesen. Az út hátralevő részében semleges témákról beszélgettünk. Amikor beléptem a szobámba még éreztem az illatát. Mosolyogva feküdtem le, amíg vissza nem gondoltam arra mi váltotta ki köztünk a félreértést. Kate. Holnap beszédem lesz vele. 


Másnap reggel korán keltem és nagy gondot fordítottam az öltözködésre és a sminkre is. Jól kell kinéznem, egyrészt mert tetszeni akarok Kellannek, másrészt beszélnem kell Kate-tel aki a pompon lányok kapitánya és mindig jól néz ki. Nem akartam nagy balhét csinálni csak megkérni, hogy állítsa le magát. Fekete farmert vettem fel és a rózsaszín angyalos felsőmet, mert tudtam, hogy Kellan szereti. A lábamra most balettcipőt húztam és kivasaltam a hajam. Összességében nagyon elégedett voltam magammal bár Kate mellméretével nem vetekedhettem. Kellannel a folyosón futottam össze és rögtön heves dobogásba kezdett a szívem. Lélegzetelállító ez a pasi! Megeresztett felém egy mosolyt és lejjebb tolta a napszemüvegét majd elismerően végigmért és rám kacsintott.  Ott helyben le tudtam volna teperni, de mégis iskolában vagyunk így hát viselkedtem. 
-Jó reggelt tanár úr! – köszöntöttem.
-Jó reggelt Emmy! – viszonozta majd kicsit halkabban szólalt meg. – Ne haragudj a tegnapi miatt!
-Nem haragszom, mindent elrendeztem! Ben tartja a száját!
-Gondolom, mit képzelhet most rólam!
-Ben nem olyan. –ráztam meg a fejem. – Úgy megcsókolnálak! – jelentettem ki mire valami átfutott az arcán. 
-Tudod, hogy itt nem lehet, de suli után találkozunk jó? – kérdezte ám én ebben a percben észrevettem a közeledő Mr. J-t. 
-Hát persze tanár úr! – összeráncolta a homlokát én pedig ráköszöntem igazgatónkra mire leesett neki. Hagytam, hogy beszélgessenek. Elindultam megkeresni Katet. Egyedül álldogált a tornaterem előtt és ettől kicsit megemelkedett a vérnyomásom.
-Kate! Beszélhetnénk? – léptem hozzá.
-Na, nézd csak a kis Emmy! Mi kéne? – nézett rám gúnyosan.
-Láttam, hogy megcsókoltad a tanár urat és szeretnélek megkérni, hogy hagyd őt békén! Az állásába kerülhet, amit művelsz! – mondtam kedvesen. Nevetni kezdett.
-Tetszik neked is ugye aranyom? Sok esélyed nincs, lássuk be! – mért végig majd elindult a focipálya felé. 
-Nem tudom honnan vetted ezt! Csak megkértelek, hogy szállj le róla! – mentem utána. Kellan a másik pályán állt és a kosarasokat edzette. Kate rögtön kiszúrta és megállt majd rám nézett.
-Még ha le is szállnék, róla az neked mire lenne jó? Nem kellenél neki! Hiába a kis babaarcod meg azok a hatalmas ártatlan szemeid. Gyerek vagy még! Neki egy érett nő kell, mint amilyen én vagyok! –sértegetett majd elindult felé, de a válla fölött még visszaszólt. – Ma már az ágyamban lesz! – nevetett. Eddig bírtam nem tovább. Belekapaszkodtam a hajába és a földre rántottam. Felsikított, de nem foglalkoztam vele a legyűrtem és adtam neki egy pofont mire megfordított, leszorított a földre és beletérdelt a gyomromba. Sokkal magasabb és súlyosabb volt nálam, de bennem a harag dolgozott és persze az, hogy megvédjem, ami az enyém. Lelöktem magamról és mivel rettenetesen fájt a gyomrom és a repedt karom így hason kúszva igyekeztem eltávolodni tőle, de megfogta a bokám és visszahúzott. Éreztem, ahogy elszakad a nadrágom. Megfordultam és lefejeltem őt, aminek nem volt nagy ereje, de annyira megdöbbent, hogy hátratántorodott. Ismét kúszni kezdtem, de megint gyorsabb volt, pillanatok alatt a hátamra fordított és most ő pofozott fel, miközben beleakaszkodtam a hajába. Hamarosan hangokat hallottam majd Katet lerángatták rólam és Kellan hajolt felém döbbent arccal.
-Emmy mit művelsz? Jól vagy? –kérdezte és felsegített. Mindenem fájt és újra felszakadt a szemöldököm is, éreztem, ahogy a vér vékony sávban végigfolyik az arcomon.
-Megmagyarázná valaki, hogy mégis mi folyik itt? Ki kezdte ezt az egészet? – üvöltötte Mr. Jacobs aki Katet tartotta lefogva. Ennyire mérgesnek még sosem láttam. 
-Én kezdtem és meg volt rá az okom, de azt nem kötöm senki orrára. – válaszoltam.
-Na, nem kisasszony ilyet most nem játszunk, ez már túlmegy minden határon! –kiabálta az egyébként mindig nyugodt igazgató. 
-Timothy! Emmy arca vérzik, és láthatóan fájdalmai vannak, ahogy Katenek is. Először talán nem ártana megvizsgáltatni őket. – javasolta Kellan.
-Rendben vigyük be őket az orvosiba, de aztán számolunk! – fenyegetett Mr. J.
-Emmyt nem ártana elvinni a saját orvosához, mert tudod, hogy nemrég engedték ki a kórházból. Én szívesen elviszem, úgysem lesz több órám ma. - mondta megmentőm. Igazgatónk rábólintott, Kate pedig még annyira sokkolva volt, hogy egy szót sem szólt. Elmentek engem pedig Kellan maga felé fordított.
-Na, halljam cicám mi volt ez? – nézett rám aggódva és talán picit mérgesen is miközben a vért itatta fel arcomról.
-Bosszú? Megtorlás? Emlékeztető? –mosolyogtam rá pedig nagyon rosszul éreztem magam.
-Emmy mondtam, hogy felejtsd el, ami történt! Leráztam őt magamról, nem kellett volna verekedned miattam! Tudod, hogy Téged szeretlek! Most pedig elviszlek, innen valahova ahol nyugodtan ölelgethetlek és csókolgathatlak Te kis párbajhős! –mosolygott rám. 
-Mr. Jacobsonnal mi lesz?
-Ne törődj vele! Elmegyünk orvoshoz és aztán elviszlek magamhoz. Megőrülök attól, hogy nem ölelhetlek át! – nézett a szemembe nagyon aranyosan.
-Ne menjünk orvoshoz! Csak hozzád! – kértem.
-Emmy alig bírsz kiegyenesedni és egyébként is igazolást kell hoznod.
-Jól vagyok, de tényleg nézd! – mondtam és kihúztam magam pedig majd összeestem a fájdalomtól.  – Igazolást pedig hozok, de ne kérdezd honnan! –mosolyogtam rá.
-Javíthatatlan vagy ugye tudod? – mosolygott és láttam, hogy meggyőztem.
-De imádni valóan javíthatatlan ugye? – léptem közelebb hozzá.
-Ahogy mondod! – helyeselt, de úgy láttam kicsit máshol jár. Kimentünk az autójához és beültünk majd elindultunk haza. Megfogta a kezem és úgy vezetett hazáig. Beléptünk a házba ahol már nyoma sem volt a tegnap esti italozásnak. 
-Jól vagy cicám? – kérdezte aggódva, majd amikor bólintottam átölelt és csókolni kezdett. Hirtelen levegőhöz is alig jutottam olyan heves volt. Természetesen én sem késlekedtem. Az ölébe kapott és kanapéra ültetett. Leült mellém és komolyan nézett rám.
-Nagy butaságot csináltál kicsim! Ezért ki is csaphatnak! – mondta aggódva.
-Nem fognak ne félj! Lehet, hogy elzárást kapok érte, de ki nem csapnak! – simogattam meg az arcát.
-Lenne még itt valami, amiről beszélnünk kellene! – fogta meg a kezem.
-Baj van? – sápadtam el.
Nem, ne ijedje meg! –mosolygott. – Csak tudod Emmy, mint nyilván észrevetted elég nagy hatással vagy rám, és ha túl sokszor csinálunk olyasmit, mint tegnap annak könnyen más vége lehet. – magyarázta és láttam rajta, hogy zavarban van.
-Mire gondolsz? – adtam az értetlent.
-Tudom, hogy te még nem voltál úgy senkivel és nem szeretnélek letámadni érted? – nyögte ki végül.
-Oh persze értem! Én sem azért csináltam azt csak úgy jött! –magyaráztam. – Akkor ezen túl nem is fogsz hozzám érni? – biggyesztettem le a számat. Vigyorogni kezdett és megcsókolt. Átkaroltam a nyakát és nyelvemet átdugtam szájába.  Erősödött a szorítása és pedig akarva akaratlanul is felszisszentem. Azonnal elengedett és aggódva nézett rám.
-Mi történt?
-Az a pszichopata Kate beletérdelt a gyomromba, de mindjárt jól leszek! – görnyedtem össze. Átölelte a vállam és magához húzott.
-Elviszlek orvoshoz. Van egy ismerősöm, aki megvizsgál rendben? Ezzel nem szabad viccelődni! – simogatott.
-Nem akarok orvoshoz menni! – néztem rá szomorúan.
-Jó akkor idehívom! Meg kell, hogy nézzen cica! – mondta majd felállt és felhívta a barátját. Addig én megmosakodtam, mert a földön fetrengésnek meg lett az eredménye. Hamarosan megérkezett az orvos.  Nagyon szimpatikus volt és barátságos. Szerencsére komolyabb bajom nem lett csak külsérelmi nyomok és egy ideig még fájni fog. Kaptam igazolást is és megkért, hogy pihenjek, amennyit csak tudok. Kellan még egy ideig beszélgetett vele majd újra kettesben maradtunk.
-Itt maradhatok Veled? – kérdeztem.
-Mindennél jobban szeretném, de mit fognak szólni a szüleid? Azt mondod, a csajoknál alszol? – puszilta meg a hajam.
-A szüleim elutaztak egy hétre. Ben pedig nem fogja bánni. – öleltem át.
-Akkor már hívom is és megbeszélem vele!- állt fel és miután lebeszélte a bátyámmal, hogy nála alszom és ígéretet tett, hogy vigyáz rám hozzám lépett és felhúzott. Bementünk a hálószobába és leültetett az ágyra.
-Adok neked egy pólót amiben aludhatsz jó? –lépett a szekrényéhez.
-Szeretek a pólódban aludni –mosolyogtam rá.
-Azt tudom, de ha kérhetem ezúttal, csak akkor vedd át, ha már nem vagyok a szobában! – mosolygott.
-Ezúttal így lesz, de legközelebb talán már nem! – ejtettem el a célzást mire megfordult és felhúzott szemöldökkel nézett rám.
-Milyen kis gonosz hárpia vagy! – nevetett fel arckifejezésemet látva. – Nyugodtan fürödj, meg addig elmegyek és hozok valami kaját! – csókolt meg. Megfogadtam a tanácsát és gyorsan lezuhanyoztam majd belebújtam a pólójába, ami a combom közepéig ért. Alighogy kiléptem a szoba ajtaján, ő belépett a bejárati ajtón. 
-Hoztam neked eper shaket nem tudom van-e olyan jó mint a kávézóban volt de… mondta majd szembefordult velem és egy pillanatra elakadt a szava- remélem ez is jó lesz. Kicsit rövid a póló. – mosolyodott el.
-Ha zavar visszavehetem a ruhám bár elég viharvert állapotban van. Kate majdnem leszaggatta rólam a nadrágot.
-Nem fér a fejembe, hogy mertél nekimenni! – mondta miközben kiment a konyhába. – Kate jóval nagyobb darab, mint te. - folytatta. 
-Mindig megvédem azokat, akik hozzám tartoznak. Ilyenkor nem igazán szoktam mérlegelni. Te pedig nagyon fontos vagy nekem.  – motyogtam és ittam a shakemből. Ugyanolyan finom volt, mint a kávézóban. Szótlanul hozzám lépett és beletúrt a hajamba majd lehajolt és gyengéden csókolni kezdett. Tapogatózva az asztal után letettem a shaket közben az ajkunk egy pillanatra sem szakadt el egymástól. A térdem alá nyúlt majd ölbe kapott és bevitt a hálószobába. Óvatosan letett az ágy majd ő is mellém feküdt. Fölém hajolt és apró puszikat nyomott az arcomra miközben keze hajamat simogatta. Átöleltem a nyakát és lehúztam magamhoz a fejét mire elmosolyodott. Lassan kezdett el csókolni és nem hagyta, hogy letámadjam. Percről percre mélyítette el csókunkat miközben kezével végigsimított oldalamon a nyakamtól egészen a combomig. Egyre nehezebben vettem a levegőt és éreztem, hogy arcom kipirul. Ez már egészen komoly dolog volt nem játékos évődés, mint azelőtt de vágytam rá és nem bántam mi történik. Már percek óta feküdhettünk így és ízlelgettük egymás ajkát, amikor hirtelen elhúzódott tőlem. A hátára fordult és úgy nézett rám.
-Itt most meg kell állnunk! –mondta rekedten. Éreztem, hogy nagyon vissza kell magát fognia így bólintottam.
-Kérhetek tőled valamit? – hozakodtam elő egyik nagy vágyammal.
-Bármit kérhetsz! –mosolyodott el.
-Levennéd a pólód? – könyököltem fel. Olyan aranyos fejet vágott, hogy legszívesebben a nyakába ugrottam volna. 
-Levehetem, de miért szeretnéd? – kérdezte.
-Szeretnék hozzád bújni és jó lenne, ha nem lenne rajtad póló. Persze csak ha nem gond! – mentegetőztem. Vigyorgott és kibújt a pólójából. Nálam ott és akkor megállt a tudomány. -Ilyen szépen kidolgozott felsőtestet még sosem láttam pláne nem ilyen közelről.
-Nem bújsz ide cicám? – kérdezte mosolyogva és gondolom észrevehette, hogy mekkora hatással van rám. Mellkasára hajtottam a fejem és végigfuttattam kezemet a hasán. Összerezzent gondolom csikis lehet. Jó érzés volt hozzáérni, érezni a bőrét. Szorosan átöleltem és végül álomba merültem. Reggel, ahogy kinyitottam a szemem azt sem tudtam hirtelen hol vagyok. Kellan már nem volt mellettem, de még éreztem az illatát. Elmosolyodtam és felkeltem. Sajgott a karom és a gyomrom sem volt az igazi, de a konyha felől érkező finom illatok feledtettek velem mindent.
-Szép jó reggelt királylány! Gyere, készítettem neked reggelit! –lépett be szerelmem és megajándékozott egy csókkal valamint a ruháimmal, amiket gondolom valamelyik csaj hozott el. Rakott miniszoknya és szexi top, ezt tuti Mandy készítette össze. Egymást átölelve léptünk be a konyhába és miután megreggeliztünk elindultunk a suliba. Egy sarokkal előrébb kitett majd még egyszer hosszan megcsókolt.
-Semmi balhé cica ígérd meg! – kötötte a lelkemre. Megígértem neki, de nem tudtam Kate, hogy fog állni a dolgokhoz. Ha továbbra sem száll le róla és belém köt, nem hagyom annyiban azt biztos. Gond nélkül megérkeztem a suliba ahol már várt Mr. Jacobson. 
-Jó reggelt igazgató úr! – köszöntem majd el akartam sétálni mellette.
-Emmy várjon csak egy kicsit! – szólt utánam. – Lenne egy kis megbeszélnivalónk. - mondta mire bólintottam és követtem az irodába. Fél órán keresztül mosta a fejem majd kiegyeztünk abban, hogy kapok egy figyelmeztetést tőle amit Kate is megkapott már. A folyosóra kilépve rögtön az ünneplő focicsapattal találtam magam szemben, akik minden arra járót meghívtak az esti bulijukba, mert ismét elverték az egyik legnagyobb riválisukat. Ilyenkor Mr. J. mindig rendezett egy hatalmas bulit a suliban. Összefutottam Mandyvel és Janenel kibeszéltük, hogy mik történtek majd órára siettünk. Ma nem volt tesi és hamarabb véget ért a tanítás is így nem láttam Kellant. Hazaérve azonnal kicsinosítottam magam majd vártam, hogy jöjjenek a csajok és indulhassunk bulizni. Tudtam, hogy ő is ott lesz, ha másképp nem hát felügyelő tanárnak.  Nem csalódtam tényleg eljött és elképesztően dögös volt. Már éppen elindultam volna felé, de ekkor Kate állta utamat.
-Ugye tudod, hogy még nem játszottuk le ezt a mi kis csatánkat? – lökte meg a vállam.
-Nem fogok veled verekedni! Nem bírom hallgatni a sikoltozásodat!- húzódott mosolyra a szám.
-Nem verekedni akarok! Máshogy, békésebb módszerekkel akarok megmérkőzni veled! 
-Benne vagyok bármiben feltéve, ha aztán lekopsz a tanárról! – válaszoltam.
-Nagyon helyes! – mondta és felkapaszkodott a színpadra. – Figyelem emberek! Csináljatok egy kis helyet! Van egy elintéznivalónk a porcelánbabával és ti lesztek a bírók! – mondta majd leugrott mellém.
-Mégis mit találtál ki? – néztem rá gyanakodva.
-A saját fegyveremmel foglak legyőzni kis baba! Táncolni fogunk! – szólt és beállt az üres körbe, amit nekünk hagytak szabadon. Kellan egyre közelebb ért és értetlenül nézett rám. 
-Jössz baba? Vagy inadba szállt a bátorságod? –mosolygott gúnyosan Kate. Kimentem, és ahogy elindult a zene Kate máris bevetette magát. Úgy vonaglott, mint egy ribanc mire a pasik hangosan fütyülni kezdtek és biztatták. Én karba tett kézzel és gúnyosan néztem őt, mert egy valamit nem tudott.  Mégpedig azt, hogy a tánc a véremben van. Abbahagyta és mutatta, hogy átadja a terepet. Nem fogtam vissza magam, de a jó ízlés határain belül maradtam. Egy kis csípőtekerés, fenékrázás még belefért és azon kívül még rengeteg más mozdulat volt, amit bevethettem ellene. A fiúknak nagyon elnyerte a tetszésüket Katenek már kevésbé. Szorosan mellém állt és kerülgettük egymást egyre dühösebben, amíg a zene le nem állt. A tapsvihar felhangzott és a pasik a nevem kántálták mire Kate utat tört és elszaladt. Megfordulva Kellanbe ütköztem, aki döbbenten nézett rám,majd megfogta a karom és magával rángatott.


Ariana

Kate...

Sziasztok!

Meg is érkeztem a frissel, jó olvasást, és innen is nagyon sok szerencsét kívánnék Ariananak, aki épp New Yorkban van!!! :)) Lehet, hogy egyszer csak összefut valamelyik hírességünkkel :D
A kommentárokat köszönjük szépen: Lizzykének, Timinek, Tusinak és Donának! ♥

Mindenkinek további szép hetet! :)





Nem hiszem el, hogy képes volt hamis személyivel kihozni minket. Ennek a lánynak semmi sem szent. Mondjuk inkább itt kint már, mert ezzel a két barommal ülni a sitten… komolyan úgy éreztem magam, mint valami rossz főhős, aki a legjobb haverjaival akár egy nagy rakás szerencsétlenség csak ülünk, és nézünk ki a fejünkből, Robra visszagondolva, most is röhögnöm kell, mennyire ideges volt, és még Tomnak is nekitámadt, miért nem hagyta, hogy megölje Ginát. Azért ez tényleg durva volt, de hála Istennek Robnak nem lett ebből baja, mert Ginát már körözték különféle öregemberek kizsákmányolása miatt. Nem is csodálom, mindig is a pénz érdekelte. Ja és a kávézó tulajdonosa többé nem akar ott látni egyikünket sem, mert elege van abból, hogy mindig balhézunk, és nincs forgalma. Szóval új törzs helyet kell keresnünk magunknak. Csak Emmyt sajnálom, mert Ő szeretett oda járni, de sajnos Ő is nem kívánatos személy lett ott. Emmy… milyen kis édes volt a kocsiban, ahogy csipkelődött. Öröm volt nézni, ahogy mosolyog.  Ám, az nagyon meglepett, hogy pontosan tudta, hova kell hoznia minket. Ezek szerint tudat alatt igenis tudja, ki vagyok, és ennek a gondolatára boldogság öntötte el a mellkasomat.
A fiúkkal megbeszéltük, hogy elmegyünk bulizni. Ami egyébként úgy zajlott, hogy megzsaroltak, miszerint, mindet elmondanak Emmynek, és nem hagyják magától emlékezni. Így nem volt választásom, nekiálltam készülődni.  Mint mindig most is egy fehér pólót, egy farmert, na és a Converse cipőmet kaptam fel. A fiúk itt is voltak bő fél óra múlva, majd „haver tuti tapadni fog rád az összes csaj” Robos beszólás után, már indultunk is, naná, hogy kocsival. Fasza, akkor én megint nem ihatok. Nem is tudtam, hogy van itt Heaven nevű szórakozó hely. Ráadásul nincs is messze annyira.
Ahogy megérkeztünk, megpróbáltunk bejutni a hatalmas tumultus közepette. Rohadt nagy sor állt, de Rob egyszer csak odalépett a nagydarab testőrhöz, és miután váltott vele néhány szót, be is engedett minket. Mindenki fújjogott, mire Tom a középső ujját mutatta nekik. Istenem, néha úgy érzem, gyerekekkel vagyok körülvéve.
- Mi volt ez? – kérdeztem Robot.
- Ismerem az ipsét, jön, nekem eggyel – mondta öntelten.
- Ja, jó, akkor nem is firtatom… - forgattam a szemeimet. Mindenki rendelt inni magának, én kóláztam természetesen… Nagyba nézegelődtem, erre, mit látok?!  Odakint a hátsó udvaron Emmy táncol valami bájgúnárral. Gondoltam, kimegyek, aztán, ha nem más lekérem. Ahogy kiértem Emmy sikoltozni kezdett. A srác, ha jól láttam, meg akarta csókolni. Azonnal odafutottam.
- Azonnal vedd le a kezed róla te szemét! – kiáltottam és falhoz nyomtam.
- Ne haragudj! Én csak azt hittem ő is akarja! Nem tudtam, hogy barátja van! –dadogta. Hát még szép, hogy van neki!... Vagyis… hidd azt!
- Tűnés innen! – kiáltottam majd elengedtem. Rohadtul ideges voltam, de mikor megláttam, hogy a sarokban van, s az egész testét rázza a remegés, kontrolláltam magam.
- Emmy mit keresel itt? Otthon lenne a helyed! – szóltam rá. Előrébb lépett, majd hozzám szaladt, és magához ölelt.
- Sajnálom! Mi csak szórakozni akartunk! – suttogta és belefúrta fejét a mellkasomba. Tétován végigsimítottam a haján, majd szorosabban húztam magamhoz, és mélyet szippantottam az illatából. Ettől kicsit megnyugodtam.
- Nagyon megijedtél? –kérdeztem. Nem válaszolta csak bólintott majd felemelt a fejét és egyenesen a szemembe nézett.
- Köszönöm! – mondta, majd kibontakozott az ölelésemből, és befele indult.
- Emmy várj! – kiáltottam utánam.
- Tessék? – fordultam hátra.
- Hazaviszlek! – néztem a szemeibe, és mintha elgondolkodott volna.
- Nem szeretnék még több gondot okozni! – mosolyogott rám halványan.
- Nem gond! Gyere, menjünk! – mondtam és kinyitottam előtte az ajtót. Láttam, hogy egész úton magába feledkezett, mire kicsit aggódva néztem rá. Lehet, hogy valami eszébe jutott talán? Mindenesetre, mikor kiszállt, még egyszer megköszönte, aztán zaklatottan bement a lakásba. Hazafele, végig rajta gondolkoztam. Annyira jó érzés volt, hogy azonnal hozzám rohant, mintha érezné azt, hogy én vigyázok rá. Kimondhatatlanul boldog voltam, emiatt.

Másnap mikor beértem, lepakoltam a szertárban, mint mindig, aztán kifelé indultam. Megláttam, Emmyt a szertár ablaka alatt ülni, és észrevettem, hogy kicsit nyomott.
- Jó reggelt tanár úr! – köszönt, mire közelebb mentem.
- Szia, Emmy! Te meg mit csinálsz itt ilyenkor? – kérdeztem.
- Csak gondolkoztam egy kicsit! Néha olyan érzés mintha megfeledkeztem volna valamiről. – mondta, de mintha ezt nem akarta volna megosztani velem.
- Mire gondolsz? – guggoltam elé. Előrébb hajolt, így nagyon közel volt a számhoz.
- Tudja beütöttem a fejem méghozzá elég alaposan. Megismerek mindenkit és emlékszem is kivéve persze a tanár urat. Pont ez, ami zavar. Miért nem emlékszem? – nézett a szemembe, és már meg akartam szólalni, de inkább nem. Rá kell jönni magától.
- Maga tud valamit ugye? – kérdezte mire zavartan a földet kezdtem nézni. – Ha tudja, mondja el! Kérem! – érintette meg a vállam. Felálltam és a kezemet nyújtottam. Megfogta, és felsegítettem.
- Tanár úr! –nézett rám kérdőn.
- Nem tudom mit felejthettél el Emmy! De segíteni fogok, hogy megtudd! – bólogattam. Sajnos mást nem tehetek. Nagyon fáj, hogy nem emlékszik rám, de nem tehetek semmit. Köszönöm! – bólintott, és annyiban hagyta a dolgot.
- Mennem kell! Órán találkozunk! – mondtam neki, aztán elmentem. Nem akartam elmondani neki, mi a helyzet. Az óra egész jó hangulatban telt, csak az volt a baj, hogy nem bírtam kiállni, hogy ne nézzek folyton a padon ülő Emmyre. Ha mégis ez történt, akkor összeakadt a pillantásunk, és nem tudtam odafigyelni semmire. Óra végén bementem a szertárba egyeztetni az adatokat, és megírni a naplót, mikor megcsörrent a telefonom.
- Mit akarsz Rob? – nem gazán volt most időm beszélgetni vele.
- Elmondtad végre neki az igazságot? – kérdezte.
- Nem mondtam neki semmit, de rá fog jönni és elküld a fenébe!  - válaszoltam.
- Nem lenne jobb, ha elmondanád neki az igazat? Akkor megspórolnál egy csomó kellemetlenséget! – szinte láttam, a kioktató fejét.
- Nem tudom a kurva életbe is nem tudom, mi lenne a jobb, de nem akarom elveszíteni érted?- szitkozódtam. Tényleg nagyon tehetetlennek éreztem magam. -  Szeretem Emmyt! Ma is legszívesebbe megcsókoltam volna a szertár mögött, de nem emlékszik rám érted? – váltam egyre idegesebbé.
- Talán lehet, hogy jobb ez így, tesó. Mindennek meg van a maga oka. – hát ezt nem hiszem el.
- Hogy lenne már ez így jobb? Emlékeznie kell, de magától kell rájönnie! – magyaráztam neki, miközben kiléptem, és abban a pillanatban megláttam Emmyt, akinek az arcára volt írva, hogy mindent hallott.
- Segíthetek Emmy? – tetettem fel a leghülyébb kérdést. Furcsán, merengve nézett maga elé, majd minden előzetes nélkül belökött a szertárba.
- Szeretsz? – állt meg előttem, és sikerült ezzel az egy kérdésével teljesen zavarba hoznia.
- Emmy én… - kezdtem, de félbe szakított.
- Csak válaszolj őszintén! – nézett mélyen a szemembe. Nem tudtam neki hazudni.
- Szeretlek! – vallottam be, és vártam a reakcióját. A földet kezdte fixírozni, és mélyeket lélegzett.
- Én most megyek. –mondta és elszaladt volna, ha nem fogom meg a karját.
- Nem lenne jobb, ha megbeszélnénk? – fúrtam könyörgőn a szemem az övébe.
- Engedj el! Most el kell mennem! – mondta, majd kirántotta a kezét az enyémből, és elszaladt. Nem értem, miért nem képed végighallgatni!  Mindig ezt csinálja! Megint elcseszte az egész napomat a beszélgetésünk. Tiszta ideg voltam az órákon, amit a diákok is észrevettek. Képzelem, mit gondolnak rólam. Olyan vagyok, mint egy csaj, akit a folytonos hangulatváltozásai miatt nem lehet eltűrni.

Nem érdekelt már más, csak, hogy minél hamarabb otthon legyek, jól besörözzek, meg talán megfojtom magam a kádban. A sörig el is jutottam, de aztán, mint akit fejbe vágtak, úgy tettem le. Nem, nem, és nem! Igenis meg fog hallgatni, és megmagyarázom neki, hogy szeretem. Elmegyek hozzá. Igen, ez lesz a megoldás. Kocsiba pattantam, és nem törődve semmivel, és senkivel, szinte padlógázzal mentem el hozzá. Jó messze tőlük, leparkoltam, aztán elsétáltam odáig. Az ablaka alatt megálltam, és felhívtam telefonon. Komolyan úgy éreztem magam, mint egy tini.
- Igen? – szólt bele halkan.
- Emmy kérlek, ne tedd le! Kellan vagyok!  - szóltam bele a telefonba.
- Mit szeretnél? – sóhajtott bele és hallottam, hogy fel.
- Bocsánatot kérni! Hidd el nem szándékosan titkoltam előled az igazságot! Neked kellett volna rájönnöd idővel.
- Nem haragszom rendben?
- Nem nincs rendben. Ezt most csak azért mondod, hogy lerázz.
- Esküszöm, hogy megbocsájtok neked! – hallottam, hogy elmosolyodik.
- Szeretném, ha ezt a szemembe mondanád! – mosolyogtam én is.
- Holnap a szemedbe mondom! De sajnos arra is emlékszem, hogy én csak második lehetek. – szomorodott el a hangja.
- Nem Emmy figyelj ezt meg kell beszélnünk! – hadartam.
- Megbeszéljük holnap Kellan!
- Most szeretném megbeszélni Veled! – makacskodtam.
- Kellan én már nem mehetek el ilyenkor itthonról! – mondta.
- Nem is kell! Gyere ki az erkélyre! – mondtam.
- Az erkélyre? De miért? – kérdezte meglepődve.
- Ne kérdezz annyit! –mosolyogtam.
- Kellan ha ez valami átverés akar lenni- mondta és közben kinyitottam az erkélyajtót és kilépett- esküszöm, soha többet nem szólok hozzád! – fejezte be a mondatot és lenézett. Lassan leeresztettem a telefont.
- Felmászhatok? – kérdeztem suttogva. Erre mosoly futott az arcára, és bólintott.
- És ha a tanár úrnak nem túl nagy gond öleljen át, de úgy, hogy azért a szemembe tudjon nézni. – idézte nevetve Mrs. Perkins mondatát. Annyira élveztem most ezt a pillanatot, és hogy most csak vele lehetek, hogy alig vártam, hogy végre a karomba tarthassam.
- Te őrült vagy! – mosolygott, majd közelebb lépett hozzám.
- Az. Őrülten szerelmes! – mondtam, és végre magamhoz öleltem. Lábujjhegyre állt és lassan az enyémekhez érintette ajkait. Annyira jó érzés volt újra érezni őt. Ahogy ajkaink szinkronban mozognak egymással, és magamhoz ölelhetem, úgy érzem, nem is kell más a boldogsághoz.
- Kicsim jól vagy? – hallottuk meg hírtelen az apja hangját. Ijedten nézett rém, miközben, még mindig magamhoz szorítottam.
- Emmy! Ha nem válaszolsz, bemegyek! – mondta az apja.
- Ne apa! Éppen öltözök egy pillanat! – kiáltotta mire csak mosolyogni tudtam.
- Le kell ráznom őt! Bújj el! – suttogta.
- Bújjak el? – vigyorogtam.
- Igen a szekrényem mögé! Gyere!- húzott magával mire elkaptam és megcsókoltam. Mosolyogva tolt arrébb.
- Egy pillanatot várj és kapsz még! – mondta mire bólintottam, de azért még nyomtam egy gyors puszit a szájára.
- Minden rendben apa! –nyitotta ki az ajtót.
- Akkor jó! Zajt hallottam.
- Innen biztos nem!- vágta rá, mire nevetnem kellett, de a számra szorítottam a kezemet. – Vagyis telefonáltam talán azt hallottad. – tényleg egy színésznő veszett el benne.
- Az lehetséges! Jó éjt kincsem! – adott neki egy puszit, majd becsukta az ajtót, és ahogy elé léptem, azonnal az ajkaimra tapadt.  Annyira boldog voltam, és egyben izgultam is, mert a szülei pár szobával arrébb vannak, mi meg itt faljuk egymást.
- Cicám, kérlek, beszéljük meg ezt a dolgot! – próbáltam szóhoz jutni, de nem igazán zavarta. Annál jobban csókolt, és lenyomott az ágyra, Ő pedig a csípőmre ült.
- Igen, persze, megbeszéljük, majd… - hagyott levegőhöz jutni, aztán újra lecsapott az ajkaimra. Le kell állítanom, mert nem akarom, hogy elfajuljanak a dolgok.
- Kicsim, kérlek…Oh, te jó ég! – szívta meg a fülcimpámat, és úgy éreztem, ha ezt tovább csinálja, lehet, hogy őrültséget teszek. Egyébként sem volt hatástalan az alsóbb testrészemre sem. Mivel szavakkal nem ment, mást találtam ki. Visszacsókoltam, és fordítottam a testhelyzetünkön, így most én voltam felette. Ravasz volt, mert a lábaival szorított magához. De addig ügyeskedtem, míg a lábai, az én lábaim közé kerültek, és a kezeit a feje fölé szorítottam. – Emmy, nem akarok őrültséget tenni, gondolom te sem.  – néztem homályos tekintetébe. Erre, mintha kitisztult volna a feje, nyomott még egy csókot a számra, aztán felült.
- Ne haragudj, nem tudom, mi ütött belém. – hajtotta le a fejét, és láttam, hogy teljesen zavarban van, és elpirul.
- Semmi baj, cicám, nem haragszom.  – simogattam meg kipirult arcát.
- De most biztos azt gondolod, hogy én… hogy könnyűvérű vagyok. – pirult el még jobban.
- Oh, cicuskám, hogy gondolhatsz ilyen butaságokra? – húztam közelebb magamhoz. – Természetes, hogy vonzódsz hozzám, hidd, el én sem vagyok ezzel másképp. – nyomtam csókot vörös ajkaira.
- Akkor tényleg nem tartasz annak? – kérdezte rám-rám pislogva.
- Dehogy kicsim! Szeretlek! Nagyon szeretlek, és pont ezt akartam elmondani! Mindennél jobban szeretlek! – vallottam be neki.
- Mindennél? – kapta rám a szemeit. Tudtam, hogy mire gondol.
- Igen, mindennél jobban. Jobban a kosárnál, jobban a tanításnál, mindennél jobban!  - néztem mélyen a szemeibe.
- Én is szeretlek! – nézett rám meghatódva, majd az ajkaim után kapott, és a hajamba túrva kezdett el csókolni. Éreztem, hogy megint kezd más mederbe terelődni a dolog, így még mielőtt megint magát okolta volna elváltam ajkaitól, és adtam egy csókot a homlokára.
- Ideje lenne aludnod, cica! – fektettem az ágyba, ami neki nem igazán tetszett.
- Azt akarom, hogy itt maradj velem! – nézett rám, lebiggyesztett ajkakkal.
- Szeretnéd, hogy itt maradjak? – tettem fel mosolyogva a kérdést.
- Mindennél jobban! – ragyogtak fel a szemei.
- Akkor itt maradok! – suttogtam neki, majd betakargattam, és mellé feküdtem.
- Te nem vetkőzöl le?- kérdezte ijedten.
- Nem, cica, ha a szüleid bejönnek, akkor hamarabb el tudok bújni. – válaszoltam neki.
- De hát, bezártam az ajtót! – erősködött.
- Nem hagysz békén addig, igaz? – mosolyogtam rá, mire nemlegesen rázta a fejét. Nem volt mit tenni, de azt kikötöttem, hogy a póló marad, az alsónadrág mellett. Hevesen bólogatott, aztán befeküdtem mellé, mire azonnal a mellkasomra hajtotta a fejét. Mosolyogva aludtunk el.

Reggel kipattantam az ágyból, mire Emmy is ébredezni kezdett, és mosolyogva nézte, ahogy magamra kapkodom a ruháimat.
- Jó reggelt szépfiú… - nézett rám az ajkait beharapva.
- Jó reggelt cica! – nyomtam egy csókot az ajkaira, aztán felvettem a cipőmet.
- Ennyire sietsz? – kérdezte szomorúan.
- Kiscicám, nem akarom, hogy meglássanak a szüleid, a suliban találkozunk! – mentem az ágyhoz, és egy hosszú, forró csókot adtam a szájára, amit nem restellt viszonozni.  Nevetve nézett rám, aztán rákacsintottam még, majd lemásztam az erkélyen, és szinte futottam a kocsimig. Haza mentem először, lezuhanyoztam, aztán gondoltam, majd a suliban iszom egy kávét, s már rohantam is.

Az első utam a büfébe vezetett, és megittam a napi koffein adagomat. Ezután bementem a szertárba, és már készültem is az első órára. Hírtelen egy meleg testet éreztem meg a hátam mögött. Ösztönösen húztam közelebb, és már előre örültem, hogy újra megcsókolhatom. Aztán, ahogy megfordultam láttam, hogy nem más, mint Kate. Megszólalni nem volt időm, ajkait az enyémekre tapasztotta. El akartam lökni, de nem akartam túl vadul, mert az neki nagyon nem lett volna jó.  Ekkor láttam meg Emmyt, aki teljesen megtörten nézett rém, és láttam, hogy a szemeiben gyűlnek a könnyek a szemében. Azonnal megfordult, és kirohant a teremből. Nagy nehezen eltoltam magamtól Katet, és utána akartam rohanni, de megfogta a karomat.
- Rengeteg örömet tudok szerezni neked, tanár bácsi… - nyögte kéjesen, én meg úgy éreztem felfordul a gyomrom.
- Na figyelj rám, tündérbogár! Te egy diák vagy, nem pedig egy csaj a kávézóból. Másodszor meg. Ha az is lennél, akkor sem kellenél, még csak dekorációnak sem a kanapém fölé! Szóval a saját érdekedben… fogd vissza magad. – mondtam neki, és ott hagytam a döbbent-sértett tekintetével. Tudtam, hogy Emmyt a szertár ablaka alatt fogom megtalálni, így oda is mentem. És valóban ott ült, miközben megállíthatatlanul folytak a könnyei. Jane, és Mandy vigasztalták.
- Kicsim, kérlek hallgass meg! – guggoltam elé, és megfogtam a kezeit. A lányok azonnal távoztak.
- Mégis mit akarsz mondani? Hogy jó érzés szórakozni velem? Vajon hányadik diák vagyok, akivel kikezdesz, hm? Hányan vannak? – kérdezte, a könnyein keresztül, majd nekem támadt, és elkezdte ütni a mellkasomat.
- Édesem, én nem… nézd, odaosont mögém, és azt hittem Te vagy az, aztán… - de nem hagyta, hogy befejezzem.
- Nem érdekel a szánalmas magyarázatod! Nem veszed észre, hogy folyamatosan csak bántjuk egymást? Mindig ez megy! Jobb lenne ezt most abbahagyni, míg nem bonyolódunk bele még jobban! – hajtotta le a fejét.
- Hallod magad egyáltalán?! Azt mondod, nem legyen vége? Ne bonyolódjuk bele még jobban? Szerinted lehetne még ennél is jobban belebonyolódni? Szeretlek, a fenébe is! – mondtam neki fájdalmasan. Legszívesebben ordítottam volna, de tudtam, hogy az nem lenne szerencsés.
- Hagyjuk ezt! – mondta, majd felállt, és elrohant. Vissza kellett mennem, de talán ez volt életem legrosszabb testnevelés órája. Tudtam, hogy ne fog bejönni, de látni akartam. Tudni, hogy itt van velem. A tehetetlenségtől azt hittem felrobbanok.

Késő délután értem haza, és nem vágytam másra, csak, hogy degeszre igyam magam.  A fiúk már vártak rám az ajtóban, aminek most nagyon örültem. Velük jobb inni. Nem is mondtak semmit, gondolom a lányok már felvilágosították őket.
- Ugye, ti is isztok velem? – kérdeztem reménykedve.
- Persze haver, ki nem hagynánk. Meg ugye attól jobban elzsibbadunk. Mandy velem is távolságtartó még, a ribanc Gina miatt. – morgolódott Rob.
- Jane meg folyton tanul, azt mondja, ezt meg kell értenem. – mondta Tom is szomorkodva.
- Akkor Ti még jobban jártatok, de nem is részletezném! A kibaszott, kacifántos, bonyolult életünkre! – emeltem meg az üvegemet.
- Arra, baszki! – mondták, majd jó nagyot húztak a sörből. Több órája ültünk már ott, és nagyon be voltunk már állva. Közben kibeszéltük a csajokat, és, ahogy Emmy szóba jött megint az a rossz érzés járta át a szívemet. Egyszer csak kipattant valami a fejemből.
- Srácok, nekem dolgom van! – mondtam kábán nekik, mire furcsán néztek rám, már amennyire ez lehetséges volt, mert majdhogynem egymáson feküdtek.
- Hova mész? – kérdezték.
- El, addig maradjatok itt! – álltam fel támolyogva, majd miután annyiba hagyták a dolgot, felkaptam a kocsi kulcsot, és elindultam Emmyhez. Nem hinném, hogy baj lenne belőle. Addig még azt hiszem, eltalálok.  Nagy nehezen el tudtam indítani a kocsit, aztán el is indultam. Bő fél óra alatt voltam, mert egyszer el is tévedtem. Ugyanott leparkoltam, ahol a múltkor, aztán az ablakhoz sétáltam. Gondoltam felhívom megint, mert nem akartam kaviccsal dobálózni, féltem, hogy kitöröm az ablakot.
- Szerelemem – szóltam bele a telefonba. – Nyisd ki az ablakod! Engedj be magadhoz, egyetlenem! – suttogtam neki.
- Kellan? Már megint, mit keresel itt? – hallottam meg a hangján, hogy ideges. Mégis számomra a megváltást jelentette.
- Szeretlek, picinyem, hallgass meg! – könyörögtem neki, és láttam, hogy már nyitja az ablakot.
- Te részeg vagy? – tette le a telefont, és furcsán nézett rám.
- Nem, édesem, csak hatott az alkohol. Felmehetek hozzád? – kérdeztem reménykedve, mire elmosolyogta magát.
- Te tényleg nagyon őrült vagy! Hogyan akarsz így felmászni? – kérdezte tettetett bosszúsággal.
- Megoldom, elvégre testnevelés tanár vagyok, nem? – kérdeztem mosolyogva.
- Hát erre befizetek. – csóválta a fejét. Hát dülöngélve, de azért nagy nehezen sikerült. Igaz, majdnem elestem, de megcsináltam, és büszkén néztem rá.
- Na, mi jár az ügyes szerelmednek? -  kérdeztem mosolyogva.
- Egy jó nagy fejbekólintás? – kérdezte.
- Nem, hanem egy szenvedélyes csók. – suttogtam már az ajkainak.
- Kellan, minek jöttél? – próbált eltávolodni.
- Megmondani, hogy szeretlek, és nem akarok rajtad kívül más nőt! Te vagy a mindenem Emmy, kérlek hidd el nekem!- fúrtam a szemeimet az övébe. - Szeretlek! – suttogtam újra neki, mire végre hagyta magét megcsókolni. Felváltva kóstolgattam az alsó, majd a felső ajkát, és óvatosan harapdáltam őket, mire megfogott, és berántott a szobába. Az ágyra lökött, majd rám mászott, és hevesen rám tapadt.
- Ha még egyszer ezt mered tenni velem, kikaparom a gyönyörű szemeidet! – suttogta.
- Soha, cica! Soha többé! – mormoltam a szájába, aztán újra falni kezdtük egymást. Szinte tépte a hajamat, és karmolt is, amitől mosolyognom kellett.
- Mi olyan nevetséges tanár bácsi? – kérdezte bosszúsan.
- Milyen kis vadmacska vagy! – markoltam bele a fenekébe. Nem tudom, mi ütött belém, a pia hatása. Vágytól izzó szemekkel nézett rám, aztán a csípőmre ült, pont az ágyékomra. Önkéntelenül is belenyögtem a csókba, ami őt nagyon doppingolta, mert elkezdett mozogni rajtam, és azt hittem itt és most elmegyek. Lefogtam a csípőjét, így végre a mozgást abbahagyta. De szinte felfalta az ajkaimat. Már épp feladni készültem, mikor hírtelen kinyílt az ajtó, és egy döbbent szempárral találtuk szemben magunkat.


Laura

Emlékek...

Sziasztok, itt is a friss, jó olvasást! :)
Köszönjük a komikat, és a pipákat mindenkinek! :)









- Örülök Emmy, és annak is, hogy már jobban vagy! –nézett rám szexisen és én is alaposan felmértem. 
- Nem nagyon találkoztam még magához hasonló tanárral. – haraptam rá az alsó ajkamra. 
- Hát… öhm… örülök Emmy.  Ülj le addig arra a padra, mivel úgysem tesizhetsz kics… Emmy.  – mondta én pedig rögtön felkaptam a vizet, amiért ilyen közömbös velem. Többször mellém ült amikor az adatokat írta be, az egyik ilyen alkalommal rám nézett mire tüntetőleg elfordítottam a fejem. Erre kinevetett.
- De jó kedve van, tanár úr! – vettem elő a gúnyos hangom.
- Talán megbántottalak, cica?  - kérdezte  és hirtelen mintha valami bevillant volna, de talán csak képzelődöm.
- Engem? Mégis mivel? Nem vagyok én olyan sértődős, meg amúgy is… - emelte fel az állam.
- Akkor nem haragszol meg, ha elhívlak ma a kávézóba, ugye? – kérdezte és várakozóan nézett rám.
- Hát… nem is tudom, hogy ráérek-e… - csücsörítettem elgondolkozva.
- Meghívlak egy eper shakere. – mondta ki a varázsszót.
- Az a kedvenc italom! – vágtam rá.
- Akkor eljössz velem suli után? – kérdezte.
- Ott leszek! – mondtam majd felálltam és otthagytam, mert kicsengettek.


Suli után azonnal a kávézó felé vettem az irányt. Már várt rám ezen jót mosolyogtam.
- Már itt is van, tanár úr? – 
- Csak a kisasszonyra vártam. – mosolygott és kinyitotta előttem az ajtót. 
- Köszönöm! – mondtam. A leghátsó asztalhoz ültem,ez volt a törzshelyem. Ő rendelt én pedig kíváncsian vártam.
- Miért hívott ide, tanár úr?– kérdeztem.
- Csak szerettem volna beszélgetni veled. – mondta én pedig óvatosan méregettem.
- És, szabad tudnom, hogy mégis miről?  Mert furcsa ez nekem. Ide hív, kikéri a kedvenc italomat, ráadásul előtte udvarias is, és folyton mosolyog… - húztam össze a szemeimet. 
- Miért, talán baj, hogy kedves vagyok veled? – kérdeztem mire felpattantam.
- Tudom, miért hívott ide! De ebből nem eszik! Először is tanárral nem randizom, csak kíváncsi voltam, mit akar tőlem! De elmehet a fenébe! Mégis mit képzelt, maga pedofil állat! - Azt hiszi, hogy pár kedves szótól majd beájulok? Mégis minek néz engem? Szóval a legjobb az lesz, ha engem békén hagy! kiabáltam majd otthagytam. Mégis mit képzel rólam? Hiszen öreg is és persze a tanárom. Úristen, de beteg! Bár tagadhatatlanul jóképű és be kell, valljam, le tudna venni a lábamról, de nem szabad ilyesmibe belemennem. A fene vinné el a táskám ott maradt. Visszasiettem és reménykedtem, hogy még ott találom. Hatalmas balhé közepébe csöppentem, aminek központjában a tanárom és a barátnőim pasijai álltak, na meg egy vörös hajú lány.
- A rohadt életbe, itt meg mi folyik?! – kiáltottam fel. Ekkor a hátam mögött megjelentek a zsaruk és letartóztatták őket. Döbbenten bámultam, ahogy elviszik őket majd amilyen gyorsan csak tudtam futni kezdtem haza. Ben a kocsijának dőlve lökte a szöveget egy csinos barnának. Elrohantam mellettük és táskát cseréltem majd kirohantam és elkértem a meglepett Bentől a kocsi kulcsot. Nem akarta ideadni, mert aggódott, hogy valami bajom lesz, de felvilágosítottam, hogy ez életbevágó, én pedig vigyázok magamra.  Kocsiba pattantam és már száguldottam is a rendőrség épülete felé. Türelmetlenül topogtam az unott ügyeletes tiszt előtt mire végre hajlandó volt felnézni.
- Segíthetek? – kérdezte.
- Mit gondol, mégis miért állok itt? Behozták ide három barátomat. Ki kell vinnem őket! - Hoztam pénzt az óvadékra szóval intézzük el és már itt sem vagyunk. 
- Személyigazolványt kérnék és a barátai nevét! –meredt rám.
- Miért kell az én igazolványom? – értetlenkedtem.
- Ellenőriznem kell, hogy nagykorú-e! – a francba hát ez gáz. Oké Emmy törd a fejed!
- Az igazság az, hogy otthon felejtettem az igazolványomat. De már 21 éves vagyok.
- Ez sajnos kevés kisasszony! Látnom kell az igazolványát! – akadékoskodott. Oké hát akkor eljött az ideje annak, amit csak legvégső esetben akartam bevetni. Beletúrtam a táskámba és előhúztam a személyimet, amit még a csajokkal vettünk egy utcai árusnál. 
- Nézze csak! Mégis elhoztam! –mosolyogtam elbűvölően remélve, hogy nem nézi meg igazi-e. Szerencsére bevette és hamarosan a kezemben voltak a szükséges iratok. 
- Kisasszony velünk jönne? – kérdezte egy tiszt én pedig azt hittem már lebuktam.
- Valami probléma van biztos úr? – próbáltam felnőttként viselkedni.
- Semmi probléma! – mosolygott rám és intett, hogy menjek utána. Bevezetett a fogda részbe ahol ott ült a három jómadár.
- Emmy! – ugrott fel rögtön tanárom. – Hogy kerülsz te ide? - nézett rám csodálkozva.
- Értetek jöttem! Már elintéztem az óvadékot! – tegeztem le és jelentőségteljesen néztem rá nehogy elszólja magát.
- Te viszel ki minket Emmy? De hiszen Te még… - szólt közbe Rob de szerencsére Kellan félbeszakította.
- Az egyetemen kellene, hogy legyél! – fordult Rob felé, akinek végre leesett. 
- Láttam mi történt és azonnal iderohantam. Gyertek, hazaviszlek Titeket! Biztos úr kinyitná az ajtót? – villantottam mosolyt mire csak úgy szedte a lábát, hogy kinyithassa. A fiúk kiléptek és szabadon távozhattak. 
- Nagyon köszönjük Emmy! Te egy tündér királylány vagy! – ölelgetett meg Rob. Kellan kicsit hátrébb állt és furcsán nézett rám.
- Valóban az, vagy de elárulnád, hogyan tudtál kihozni minket? Nem kellett azonosítanod magad? – lépett közelebb.
- Üljön be tanár úr és útközben mindent elmesélek! – mutattam az autóra.
- Te fogsz vezetni Emmy? –kérdezte Tom. – De hisz el van törve a karod.
- Szerintetek idáig, hogy jöttem? Amúgy sem tört el csak elrepedt egy picit. Gyertek! – intettem a fejemmel és mikor végre beültek indítottam. Büszke voltam magamra, mert tudtam, hogy nagyon jól vezetek és ezt még Ben is elismerte.
- Elmagyaráznád, hogy tudtál minket kihozni? – kérdezte tanárom.
- Hamis személyivel. – vontam meg a vállam mire teljesen elsápadt.
- Hamis személyivel Emmy? – ismételt meg. – Ez a rendőrség nem egy buli ahova be akarsz lógni.
- Kint vannak nem? Nem buktam le most nem értem mi a baj! – néztem rá ingerülten.
- Az utat nézd, kérlek! – mondta feszülten. 
- Ne kapja már fel a vizet tanár úr! Atyaég maga mindig ilyen merev? Nem ártana kicsit lazítani, mert árt a szépségének. – vigyorogtam mire hátul felnevettek a srácok és tanárom arcára is mosoly ült. A piros lámpánál megálltunk így végre felé fordulhattam. Hm, a tanár úr igazán imádnivaló.
- Ne haragudjon, hogy akkora hárpia voltam a kávézóban! Kicsit érzékenyebb vagyok mostanában, de bírom magát! – mondtam neki komolyan. A kifejezést az arcán nem tudtam mire véljem, de abban biztos voltam, hogy pozitív.
- Valóban félreérthető lehetett.  Felejtsük el! – mosolygott.
- Mondták a csajok, hogy mennyire jó fej de, hogy ennyire! Igazán cuki! - válaszoltam majd beletapostam a gázba. Hamarosan elkanyarodtam egy mellékutcába. Kellan döbbenten nézett rám és a fiúk is hasonló arcot vágtak mikor leállítottam az autót egy csinos kis ház előtt.
- Megérkeztünk. – mosolyogtam rájuk.
- Igen, de te honnan tudtad, hogy ide kell jönnünk? – fordult hozzám tanárom.
- De hisz itt lakik nem? – néztem rá értetlenül.
- Igen itt. – mondta majd mosolyogva kiszállt és a fiúk követték őt. Elköszöntem tőlük és Mandyhez indultam. Elmeséltem mi történt mire hosszasan elbeszélgetett Robbal telefonon. Ben eljött és hazavitte a kocsit. Aztán kitaláltuk, hogy elmehetnénk bulizni. Kicsíptük magunkat és elindultunk a Heaven nevű szórakozóhelyre. Elég sokan voltak, de nem annyian, mint a többi helyen ezért is szerettünk idejönni néhanapján.  Meg azért is, mert itt nem nagyon foglalkoztak a korunkkal. Éppen benne voltunk a buliban, amikor egy srác jött oda hozzánk és elkezdett körülöttem táncolni. Ránevettem és hamarosan már csak vele táncoltam. Kifulladásig táncoltunk majd kihívott a hátsó udvarra. Gondolkodás nélkül kimentem vele és a lépcsőn ülve beszélgettünk. Thomasnak hívják és Londonban tanul képzőművészetet mondta én pedig mosolyogva hallgattam. Egész jól nézett ki bár Kellanhez hasonlítva jelentéktelen volt, de nagyon kedves és udvarias. Már éppen indultunk volna vissza, amikor magához húzott és meg akart csókolni. Sikítozni kezdtem mire hirtelen megjelent Kellan és kiszakított Thomas karjaiból. 
- Azonnal vedd le a kezed róla te szemét! – kiáltotta és falhoz nyomta a srácot.
- Ne haragudj! Én csak azt hittem ő is akarja! Nem tudtam, hogy barátja van! –dadogta.
- Tűnés innen! – kiáltotta majd elengedte őt. A sarokban álltam remegve, mert újra eszembe juttatta azt a napot, amikor megtámadtak. Tanáromon láttam, hogy borzasztóan ideges, de uralkodott magán. 
- Emmy mit keresel itt? Otthon lenne a helyed! – szólt rám. Előrébb léptem és hirtelen nem bírtam tovább hozzászaladtam és megöleltem. Először meglepődött majd ő is megölelt.
- Sajnálom! Mi csak szórakozni akartunk! – suttogtam és belefúrtam fejem a mellkasába. - Éreztem, hogy a keze tétován végigsimít, a hajamon majd szorosabban ölel.
- Nagyon megijedtél? – kérdezte. Nem válaszoltam csak bólintottam majd felemeltem a fejem és egyenesen a szemébe néztem.
- Köszönöm! – mondtam majd kibontakoztam az öleléséből és befelé indultam.
- Emmy várj! – kiáltott utánam. Olyan édesen mondta ki a nevem, imádtam. 
- Tessék? – fordultam hátra.
- Hazaviszlek! – húzta fel kicsit a szemöldökét. Furcsa módon úgy hatott mintha mondta volna már ezt, ami teljességgel lehetetlen volt. 
- Nem szeretnék még több gondot okozni! – mosolyogtam rá halványan.
- Nem gond! Gyere, menjünk! – mondta és kinyitotta előttem az ajtót. Az úton végig a gondolataimba mélyedtem. Valami nem volt világos számomra, de nem tudtam mi lehet az. Elfelejtettem volna valamit?  Kellan néha aggódva rám nézett, de ő sem szólt egy szót sem. Még egyszer megköszöntem, hogy hazahozott majd zaklatottan indultam a szobámba. Gyors zuhanyzás után rögtön lefeküdtem. Másnap korábban ott voltam a suliban, mint a lányok és a szertár mögé ültem le egy kicsit relaxálni. Nem hagyott nyugodni az az érzés, hogy valamiről megfeledkezem. Míg ezen töprengtem tanáromat láttam meg közeledni.
- Jó reggelt tanár úr! – köszöntem rá. Aranyosan mosolygott és közelebb jött.
- Szia, Emmy! Te meg mit csinálsz itt ilyenkor?
- Csak gondolkoztam egy kicsit! Néha olyan érzés mintha megfeledkeztem volna valamiről. – csúszott ki a számon pedig ez igazán nem rá tartozott.
- Mire gondolsz? – guggolt elém. Előrébb hajoltam és egészen közel kerültem az arcához. 
- Tudja beütöttem a fejem méghozzá elég alaposan. Megismerek mindenkit és emlékszem is kivéve persze a tanár urat. Pont ez, ami zavar. Miért nem emlékszem? – néztem a szemébe mire kinyitotta a száját majd rögtön be is csukta. Nem értettem.
- Maga tud valamit ugye? – kérdeztem mire zavartan a földet kezdte nézni. – Ha tudja, mondja el! Kérem! – érintettem meg a vállát. Felállt és a kezét nyújtotta. Megfogtam mire felhúzott és majdnem lefejeltem a vállát.
- Tanár úr! –néztem rá kérdőn.
- Nem tudom mit felejthettél el Emmy! De segíteni fogok, hogy megtudd! – bólogatott. Mit látok a szemében? Szomorúságot, fájdalmat? De miért?
- Köszönöm! – bólintottam én is és nem firtattam.
- Mennem kell! Órán találkozunk! – mondta és otthagyott. Ha lehet most még jobban össze voltam zavarodva. Megint végigültem az órát, majd amíg a lányok öltöztek a folyosón járkáltam.  Egyszer csak tanárom hangját hallottam a szertárból. 
- Nem mondtam neki semmit, de rá fog jönni és elküld a fenébe! – mondta valószínűleg a telefonba. – Nem tudom a kurva életbe is nem tudom, mi lenne a jobb, de nem akarom elveszíteni érted?- vajon kiről beszél?
- Szeretem Emmyt! Ma is legszívesebbe megcsókoltam volna a szertár mögött, de nem emlékszik rám érted? – sokkolt, amit hallottam és egyre furcsábban éreztem magam.  – Hogy lenne már ez így jobb? Emlékeznie kell, de magától kell rájönnie! – mondta és közben kilépett. Amint megpillantott rögtön kinyomta a telefont.
- Segíthetek Emmy? – tetette a hülyét pedig biztos lehetett benne, hogy mindent hallottam. Emlékképek villantak be, érzések. Csókolózunk. Szeret. Megbánt. Szeretem. Igen szeretem őt! Hirtelen mozdulattal szinte belöktem őt a szertárba. 
- Szeretsz? – álltam meg közvetlenül előtte. Láthatóan zavarba jött és azt sem tudta mit mondjon.
- Emmy én…
- Csak válaszolj őszintén! – szakítottam félbe. 
- Szeretlek! – mondta ki és várta a reakciómat. Mélyeket lélegeztem és a földet néztem. Tényleg igaz.
- Én most megyek. –mondtam és elszaladtam volna, ha nem fogja meg a karom.
- Nem lenne jobb, ha megbeszélnénk? – nézett rám könyörgően.
- Engedj el! Most el kell mennem! – mondtam majd kirángattam a karom és kimenekültem. Valami furcsa zsibbadtságban ültem végig az órákat. Teljesen máshol járt az eszem nem is tudtam figyelni. Suli után rögtön hazamentem lezuhanyoztam majd átöltöztem és kábultan feküdtem le az ágyra. Észre sem vettem és elnyomott az álom. A telefonom csörgésére ébredtem. Már este tíz óra volt. Nem volt ismerős a szám, de felvettem.
- Igen? – szóltam bele halkan.
Emmy kérlek, ne tedd le! Kellan vagyok!  - szólt bele a telefonba. Annyira jó volt hallani a hangját. A telefonban még szexisebb volt.
- Mit szeretnél? – sóhajtottam bele és felültem.
- Bocsánatot kérni! Hidd el nem szándékosan titkoltam előled az igazságot! Neked kellett volna rájönnöd idővel.
- Nem haragszom rendben? 
- Nem nincs rendben. Ezt most csak azért mondod, hogy lerázz.
- Esküszöm, hogy megbocsájtok neked! – mosolyodtam el.
- Szeretném, ha ezt a szemembe mondanád! – hallottam a hangján, hogy ő is elmosolyodik.
- Holnap a szemedbe mondom! De sajnos arra is emlékszem, hogy én csak második lehetek. – szomorodtam el.
- Nem Emmy figyelj ezt meg kell beszélnünk! – hadarta.
- Megbeszéljük holnap Kellan! 
- Most szeretném megbeszélni Veled! – makacskodott.
- Kellan én már nem mehetek el ilyenkor itthonról! – érveltem.
- Nem is kell! Gyere ki az erkélyre! – mondta. Felültem és magamra kaptam a köntösöm, mert csak egy hálóing volt rajtam. 
- Az erkélyre? De miért? – kérdeztem öltözés közben.
- Ne kérdezz annyit! –mosolygott.
- Kellan ha ez valami átverés akar lenni- mondtam és közben kinyitottam az erkélyajtót és kiléptem- esküszöm, soha többet nem szólok hozzád! – fejeztem be a mondatot és lenéztem. Ott állt és lassan leeresztette a telefont.
- Felmászhatok? – kérdezte suttogva. Nem hittem el, hogy ennyire bolond tud lenni. Mosolyogni kezdtem majd bólintottam.
- És ha a tanár úrnak nem túl nagy gond öleljen át, de úgy, hogy azért a szemembe tudjon nézni. – nevettem rá. Nem érdekelt semmi csak ez a pillanat, ami olyan szép volt. A szüleim ablaka másfelé nézett, Ben pedig nem volt otthon nem volt mitől tartanom. Kellan ügyesen felmászott és pár perc múlva már ott állt velem szemben. Remegett a térdem és kipirult az arcom.
- Te őrült vagy! – mosolyogtam és közelebb léptem hozzá. 
- Az. Őrülten szerelmes! – mondta majd magához ölelt. Lábujjhegyre álltam és ajkamat ajkára nyomtam. Gyengéden csókolt meg, hagyta, hogy ajkaink ismerkedjenek egymással. Már éppen elmerültünk volna benne, amikor kopogtattak az ajtómon.
- Kicsim jól vagy? – hallottam meg apa hangját. Ijedten néztem Kellanre aki még mindig ölelt.
- Emmy! Ha nem válaszolsz, bemegyek! – mondta apa. 
- Ne apa! Éppen öltözök egy pillanat! – kiáltottam be mire Kellan elmosolyodott.
- Le kell ráznom őt! Bújj el! – suttogtam.
- Bújjak el? – vigyorogtam.
- Igen a szekrényem mögé! Gyere!- húztam magammal mire elkapott és megcsókolt. Mosolyogva toltam arrébb.
- Egy pillanatot várj és kapsz még! – mondtam mire bólintott, de azért még nyomott egy gyors puszit a számra.
- Minden rendben apa! –nyitottam ki az ajtót. 
- Akkor jó! Zajt hallottam. 
- Innen biztos nem!- vágtam rá. – Vagyis telefonáltam talán azt hallottad. - mosolyogtam azon izgulva nehogy rájöjjön, hogy a tesi tanáromat rejtegetem a szekrény mögött.
- Az lehetséges! Jó éjt kincsem! – puszilt meg és már ott sem volt. Bekulcsoltam az ajtót és mire megfordultam Kellan már ott állt. Mosolyogva léptem hozzá és azonnal ajkaira tapadtam.




Ariana

Lehetne ennél rosszabb?!

Sziasztok!

Végre normális gép előtt... Bocsánat még egyszer, remélem kárpótollak Titeket ezzel a résszel :D
Nem is fecsegnék, jó olvasást! Köszönjük a hozzászólásokat, és a pipákat! :)

Nagyon fájt, hogy elmenet, de megértettem Őt. Nem tudtam megállítani, pedig legszívesebben utána mentem volna.  De mégis mit mondhattam volna neki.  Sajnos nem tudtam nem igazat adni Ginának, még, ha csak részben igaz is. Annyira rossz volt látni, ahogy egyik percről a másikra kihuny a szeméből a csillogás. Anya megértőn nézett rám, majd behúzott a nappaliba, és leültünk a kanapéra.

-          Fiam, nézd, nem akarok beleszólni a dolgaidba, mert tudod, mit, hogyan csinálsz, de szeretném, ha tudnál valamit. Úgy érzem, ezt tudnod kell, mielőtt még olyat teszel, amivel lehet, hogy tönkreteszed a kapcsolatod ezzel a kislánnyal.  – simogatta meg anya az arcomat.

-          Mindegy már anya, látod, hogy elment nem? – kérdeztem fájdalmasan.

-          Nem, nem mindegy, fiam, mert ezt még helyre tudod hozni! Ne kövesd el azt a hibát, amit édesapád akkoriban. – nézett rám megtörten.

-          Milyen hibát anya? – kérdeztem tőle, és akarva akaratlanul is kizökkentett egy pillanatra.

-          Fiam, magunkat látom bennetek. Mi is ugyanilyenek voltunk, és rengeteget veszekedtünk apáddal a kosár miatt. Igaz, Ő nem volt edző, legalább is nem hivatásos, de rengeteget járt ki oda, ahol téged is tanított. Összejártak a barátokkal, és velem sosem foglalkozott. Volt úgy, hogy nem is aludt otthon. Aztán, mikor egy nap megkérdeztem tőle, melyik a fontosabb, a kosár, vagy én? Nem tudott válaszolni fiam. Egy egyszerű kérdésre, nem tudta a választ. Érted? Egy szerető férfi, azt mondta volna, hogy természetesen én. De, ha ezt mondja, sem hiszek neki, mert a kosár volt az élete. Téged is így nevelt, és nem is ezzel van a baj, de kicsikém. Beléd sokkal több emberi érzés van, mint benne volt. Nem befeketíteni akarom előtted, csak szeretném, ha tisztában lennél a hibáival. Mert volt neki, és nem akarom, hogy te is elkövesd. Érted, kicsim? – nézett rám könnyes szemekkel anya. Eddig ezt, miért nem mondta el nekem? Akkor boldogtalan volt apa mellett.

-          De, anya, ez mégis?...

-          Nagyon fiatalok voltunk akkor még. Azt hittük szerelem, amit egymás iránt érzünk, sőt utána így is lett. De mikor összejöttünk, akkor nem volt nevezhető igazán szerelemnek, ami köztünk volt, legalább is, így több év távlatából. De aztán megszülettél te, és ez megváltozott. Nagyon erős kötelék alakult ki köztünk. Viszont ehhez egy gyerek kellett. Neked is az kell hozzá? – kérdezte anya, ezzel ráébresztve arra, hogy nem mindig az a fontos, ami annak tűnik.

-          Igazad van, anya, meg fogom magyarázni neki, hogy szeretem, és hogy nekem nagyon fontos! – határoztam el.

-          Tudom fiam! Mert te más vagy. Más, mint édesapád.  – simogatta meg az arcomat. Ekkor hallottam, hogy nagy hanggal elhalad a házunk mellett a mentő nem tulajdonítottam neki nagyobb figyelmet. De rossz érzésem volt. Anyával leültünk vacsorázni, és épp, mikor végeztünk, megcsörrent a telefonom. Ben száma villogott a kijelzőn. Jaj, ne vajon, mi történt?

-          Tessék, Ben, történt valami? – kérdeztem aggódva.

-          Tanár úr, most hozták be Emmyt a Városi Kórházba, elütötte a kocsi. Elég közel van a maga lakásához, és arra gondoltam, hogy esetleg… esetleg magánál volt. – beszélt zaklatottan. Istenem, az egész az én hibám.

-          Te jó ég! Ugye… ugye még életben van? – kérdeztem rá a legfontosabb dologra.

-          Igen, persze, csak súlyos fejsérülése van – válaszolta még mindig zaklatottan.

-          Rendben, csak ez a lényeg! Bemehetek hozzá? – kérdeztem gyorsan.

-          Persze, jöjjön, itt fogom várni, mert csak engedéllyel szabad bemenni hozzá.

-          Oh, köszönöm Ben! – hálálkodtam neki. – húsz perc, és ott vagyok! – mondtam azzal letettem. Anya ijedten nézett rám. – Emmyt elütötte a kocsi, mikor elment innen. Bemegyek

-          hozzá anya, az egész az én hibám. –egy hajszál választott el a sírástól. Épp most akartam megmenteni a kapcsolatunkat, erre ez történik.

-          Édes Istenem, fiam! Ne mondj ilyeneket, nem tehetsz róla! Menj csak, addig én itthon várlak!– mondta, amiért most nagyon hálás voltam neki.

-          Köszönöm, anya! – adtam egy puszit az arcára, majd felkapva a kocsi kulcsot, kirohantam. Alig húsz perc alatt értem oda, és Ben már odakint várt.

-          Ben, siettem, ahogy tudtam! – pattantam ki a kocsiból

-          Jöjjön csak tanár úr, elrendeztem, hogy bármikor bemehet hozzá. Most alszik, de tudom, hogy nagyon fontos magának a húgom, szóval menjen csak! – nézett mélyen a szemembe, és innen tudtam, hogy tisztában azzal, hogy szeretem Emmyt.

-          Köszönöm, még egyszer Ben.

-          Igazán nincs mit! – mondta, majd bementünk az épületbe. Megmutatta melyik kórteremben van, aztán be is léptem. Mindenütt csövek lógtak ki belőle, nagyon rossz volt így látni az örökké mosolygó, és szemtelenkedő lányt. A szerelmemet. Ben még ott volt, és látta rajtam, hogy nagyon rosszul érintett a látvány, és együtt érzőn megfogta a vállamat.

-          Nincs nagy baja. Megrepedt a karja, és a fejét érte nagyobb ütés, de higgye el, jól van, fel fog épülni. Még az amnézia is kizárható, mert mindnyájunkat megismert. – mondta. – Most egyedül hagyom, hazaviszem Anyáékat. Menjen csak közelebb hozzá, nyugodtan. – lökött meg gyengéden, aztán kiment.

Közelebb mentem az ágyához, és megfogtam a kezét. Ekkor nyitotta ki a szemeit, és egyből összeakadt a pillantásunk. Azt hittem ideges lesz, hogy elküld a fenébe, de ehelyett végigmért, és mintha tetszett volna neki, amit lát. Aggódva néztem rá.

-          Emmy! Hogy vagy? – tettem fel azonnal a kérdést.

-          Köszönöm jól! – mondta, mire még jobban megijedtem. – Te ki vagy? – kérdezte. Ne, ugye nem csak rám nem emlékszik?...

-          Kellan vagyok. – mondtam neki megtörten.

-          Honnan ismerlek? – nézett végig rajtam. Tanakodtam, hogy elmondom neki az igazat, de nem akartam felzaklatni, és hallottam, hogy, hagyni kell, hogy a betegek maguktól jöjjenek rá. Így inkább csak részben mondtam el az igazságot.

-          Én vagyok a testnevelés tanárod. – sóhajtottam lemondóan.

-          Sajnálom, de nem emlékszem tanár úr! Ne haragudjon, amiért letegeztem! – próbált mosolyogni, de nem igazán ment neki a csövek miatt.

-          Ne mondd ezt Emmy! – mondtam feldúltan. – Illetve semmi baj! Beverted a fejed nem csoda, ha nem emlékszel rám. – kaptam fel a vizet hírtelen. Rossz volt, hogy rám nem is emlékszik.

-          Idővel biztosan fogok! –biztatott.

-          Igen idővel biztosan. – bólogattam. Nyílt az ajtó és hamarosan Mr. J. állított be

-          Mr. Jacobs? – pillantott fel rá.

-          Emmy nem örülök, hogy itt kell látnom! Amikor meghallottam mi történt el sem akartam hinni. – csóválta a fejét.

-          Én is szívesebben lennék valahol máshol! –sóhajtott fel. Én pedig lassan kihátráltam a szobából. Szóval méh Jacobsont is megismeri, csak engem nem. Ennyire nem lehetek számára egy senki, hogy még csak nem is emlékszik rám.

A héten nem jött be iskolába, amit meg is értettem, de Bentől folyamatosan kérdeztem, hogy mi van vele. Szerencsére semmi baja nem volt, aminek nagyon örültem. Anya is hazament, aminek nem nagyon örültem, de azt mondta, hogy csak pár nap szabadságot tudott kivenni, mert a boltban szükség van rá. Megértettem, csak rossz volt, hogy ilyen hamar elment. Előtte azért megvigasztalt, hogy ne aggódjak Emmy rendbe fog jönni, csak legyek türelemmel. Hát mást amúgy sem tudok tenni. A fiúkkal is rengeteget beszéltem Emmyről, akik sokszor már úgy pátyolgattak, hogy csajnak éreztem magam, akivel ott vannak a legjobb barátnői. Rám való tekintettel sosem beszéltek arról, mennyire el vannak a csajokkal, de megmondtam nekik, hogy én ugyanúgy örülök az Ő boldogságuknak is, szóval miattam ne fogják vissza magukat. Erre nem válaszoltak semmit,  de ezután sem hallottam őket beszélni erről. Elérkezett a hétfő, és tudtam, hogy ma lesz Emmy, mert Ben tájékoztatott róla. Épp első órám van ma velük, de tudom, hogy nem tornázhat, mert felmentést kapott.  Épp az öltözőbe mente, hogy meggyőződjek róla, hogy itt van-e, mikor meghallottam, hogy beszélget a barátnőivel. Naná, hogy kihallgattam őket, mint mindig. Az egyik paraván mögött bújtam el, pedig annyira akartam már látni.

-          Egyáltalán nem emlékszel rá? – kérdezte Jane.

-          Sajnos nem pedig oltári jó pasi! Mikor megláttam az ágyam mellett azt hittem meghaltam és a mennyben ilyen jó pasik vannak! – nevetett, mire nekem is mosoly futott az arcomra. Akaratán kívül is érzi a köztünk lévő köteléket.

-          A kis szerény azt gondolja, hogy a mennybe fog jutni! Pipáltál már ilyet Jane? – nevetett Mandy. Hát, igen…

-          Ne tereljetek! Inkább meséljetek valamit a tanár úrról! Igencsak kedvemre való! –mondta mosolyogva. – Ugyan már lányok ne nézzetek így! Lássuk be ez a pasi maga a főnyeremény. Nagyon szexi hangja van és az illata valahogy az óta is itt van orromban.

-          Olyan déja vu érzés Emmy? – kérdezte Jane.

-          Nem is tudom. Persze lehet, hiszen már ismerem őt nem? Úgy értem tanított már a balesetem előtt is nem? – kérdezte, de ekkor el kellett mennem, mert Jason mondani szeretett volna valamit.

-          Miben segíthetek? – kérdeztem tőle.

-          Csupán azért szerettem volna beszélni a tanár úrral, mert ma nem tudok maradni kosáron, családi program miatt. – forgatta meg a szemeit.

-          Rendben, de holnap ugye el tudsz jönni?

-          Persze, holnap már itt leszek, és nem tervezem, hogy távol lennék ezek után.

-          Akkor ezt megbeszéltük. – mondtam, majd abban a pillanatban Emmy köszönt rám.

-          Jó napot kívánok tanár úr! Visszatértem! – mosolygott, én meg elvesztem a pillantásában. Most fogtam fel igazán, hogy semmi baja, és, hogy mennyire hiányzott már. Legszívesebben magamhoz öleltem volna, és megcsókoltam volna. Csak az a volna ott ne lett volna. 

-          Örülök Emmy, és annak is, hogy már jobban vagy! – néztem rá, mire zavarba ejtően végignézett rajtam. Jason is észrevehette, mert megköszörülte a torkát, aztán továbbállt.

-          Nem nagyon találkoztam még magához hasonló tanárral. – harapta be az ajkát, és kacérkodva nézett rám. Na, már csak ez hiányzott nekem, hogy nyíltan flörtöljön velem.

-          Hát… öhm… örülök Emmy. – mondtam neki, pedig legszívesebben tényleg megcsókoltam volna. Nyugalom Kellan, ami késik, nem múlik. Erre durcásan nézett rám, gondolom rosszul esett neki, hogy „visszautasítottam.” – Ülj le addig arra a padra, mivel úgysem tesizhetsz kics… Emmy.  – de hülye vagyok, még becézgetném is. Szó nélkül helyet foglalt, és onnan

-          nézte, hogyan dolgoznak a többiek. nagyon bedurcizhatott… Közben mentek a felmérések, és többször melléültem, hogy leírjak egy-egy adatot, vagy átnézzem, kinek mije nincs meg. Egy ilyen alkalomnál láttam, hogy tüntetőleg elfordítja a fejét, mire nem bírtam kiállni, hogy ne kuncogjak egyet. azonnal rám kapta a tekintetét.

-          De jó kedve van, tanár úr! – mondta gúnyosan.

-          Talán megbántottalak, cica?  - kérdeztem mosolyogva tőle, mire furcsán, elgondolkozva nézett a szemembe. Teljesen véletlenül csúszott ki a számon.

-          Engem?... Mégis mivel? nem vagyok én olyan sértődős, meg amúgy is… - emelte meg az állát. Olyan édes, mikor ezt csinálja.

-          Akkor nem haragszol meg, ha elhívlak ma a kávézóba, ugye? – kérdeztem mohón várva a választ. Hiába nem tudok beletörődni abba, hogy nem érezhetem magam mellett…

-          Hát… nem is tudom, hogy ráérek-e… - húzta össze a szemeit, és az ajkaival csücsörített.

-          Meghívlak egy eper shakere. – dobtam be az adu-ászt.

-          Az a kedvenc italom! – vágta rá.

-          Akkor eljössz velem suli után? – kérdeztem reménykedve.

-          Ott leszek! – mondta, majd felállt, mert épp kicsengettek. Mosolyogva néztem utána.

Teljesen felspannolva tartottam meg az óráimat, már alig vártam, hogy vége legyen. Végre végeztem, és a kávézó előtt vártam rá. Pár perc múlva meg is láttam, és mosolyogva közeledett.

-          Már itt is van, tanár úr? – nézett rám pajkosan.

-          Csak a kisasszonyra vártam. – mosolyogtam rá, majd kinyitottam neki az ajtót, és betessékeltem.

-          Köszönöm! – mondta. A leghátsó asztalhoz ült. Kértem neki azonnal egy shaket, magamnak meg egy kólát. – Miért hívott ide, tanár úr. – kérdezte valóban kíváncsian.

-          Csak szerettem volna beszélgetni veled. – mondtam neki, mire furcsán nézett rám. –

-          És, szabad tudnom, hogy mégis miről? – kérdezte óvatosan. – Mert furcsa ez nekem. Ide hív, kikéri a kedvenc italomat, ráadásul előtte udvarias is, és folyton mosolyog… - húzta össze a szemeit.

-          Miért, talán baj, hogy kedves vagyok veled? – kérdeztem, mire mérgesen nézett rám.

-          Tudom, miért hívott ide! De ebből nem eszik! Először is tanárral nem randizom, csak kíváncsi voltam, mit akar tőlem! De elmehet a fenébe! Mégis mit képzelt, maga pedofil állat! Azt hiszi, hogy pár kedves szótól majd beájulok? Mégis minek néz engem? – állt fel, és az egész kávézó minket nézett.  Szerintem itt már igen jól ismernek minket. Teljesen ledöbbentem. Nem ez a jó szó rá. Lefagytam! Bambán ültem a széken, és csak néztem rá! – Szóval a legjobb az lesz, ha engem békén hagy! – kiabált, majd fogta magát és kirohant. Hát ez fasza! Mi jöhet még?!

-          Maci! Végre megjött az eszed, és dobtad ezt a félkegyelműt! – rohant hozzám Gina! Kellett nekem megszólalni?!

-          Már megint, mit akarsz tőlem, te átkozott liba?! – nem igaz, hogy nem tud eltűnni az életemből!

-          Maci, ne mondd ezt, tudod, hogy mennyire szeretlek! – gügyögte nekem, és megpróbált az ölembe ülni. Természetesen a földre esett, de ekkor betoppant Rob, nyomában Tommal.

-          Te utolsó, mocskos, ribanc! – esett neki Rob, és felé futott. Tom időben elkapta, és nem tudott iderohanni, de csak úgy tajtékzott az idegtől. Mi a fene van itt?

-          Nyugodj meg tesó, most kibelezzük, de lassan. – Tom, rád is lehet számítani. Gina jelentőségteljesen felállt, majd Robra vigyorgott, akinek elborult az agya, és kiszabadította

-          magát Tom kezéből, majd neki szaladt, és elkapta a torkát. Sokkoltan néztem az eseményeket.

-          Te dög!! Megöllek! – fröcsögte neki Rob, mire már a biztonságiak is megjelentek, hogy szétszedjék őket.  Meg sem tudtam kérdezni, hogy mi történt, mert Tom is nagyon ideges volt. Én is odamentem hozzájuk, közben Robot kérdeztem, hogy mi a fene van. Megszólalni nem tudott, csak gyilkos tekintettel nézte Ginát, és ne tudta elengedni a nyakát. Ez begolyózott. A biztonságiak sem tudták leszedni Gináról, akinek már kékült a feje.

-          Te ócska ribanc! Azt mondod Mandynek, hogy éjszakánként téged duglak?!  Hogy tapasztalt vagy, és hogy veled a legjobb?! Megöllek! Elpusztítalak! – ordított magából kikelve. Ekkor több dolog is történt egyszerre. A kávézóban mindenki sokkoltan nézte a z eseményeket, Robot sikerült lerángatni Gináról, aki köhögő görcsöt kapott, és két hangra lettem figyelmes.

-          A rohadt életbe, itt meg mi folyik?! – kérdezte Emmy, aki nem tudom, mit keresett itt.

-          Le vannak tartóztatva! – jött a másik hivatalosabb hang, mire mindnyájunkban meghűlt a vér. Fasza, most mindnyájunkat bekaszniznak…Gináért…

           Laura