Végre normális gép előtt... Bocsánat még egyszer, remélem kárpótollak Titeket ezzel a résszel :D
Nem is fecsegnék, jó olvasást! Köszönjük a hozzászólásokat, és a pipákat! :)
Nagyon fájt, hogy elmenet, de megértettem Őt. Nem tudtam megállítani, pedig legszívesebben utána mentem volna. De mégis mit mondhattam volna neki. Sajnos nem tudtam nem igazat adni Ginának, még, ha csak részben igaz is. Annyira rossz volt látni, ahogy egyik percről a másikra kihuny a szeméből a csillogás. Anya megértőn nézett rám, majd behúzott a nappaliba, és leültünk a kanapéra.
- Fiam, nézd, nem akarok beleszólni a dolgaidba, mert tudod, mit, hogyan csinálsz, de szeretném, ha tudnál valamit. Úgy érzem, ezt tudnod kell, mielőtt még olyat teszel, amivel lehet, hogy tönkreteszed a kapcsolatod ezzel a kislánnyal. – simogatta meg anya az arcomat.
- Mindegy már anya, látod, hogy elment nem? – kérdeztem fájdalmasan.
- Nem, nem mindegy, fiam, mert ezt még helyre tudod hozni! Ne kövesd el azt a hibát, amit édesapád akkoriban. – nézett rám megtörten.
- Milyen hibát anya? – kérdeztem tőle, és akarva akaratlanul is kizökkentett egy pillanatra.
- Fiam, magunkat látom bennetek. Mi is ugyanilyenek voltunk, és rengeteget veszekedtünk apáddal a kosár miatt. Igaz, Ő nem volt edző, legalább is nem hivatásos, de rengeteget járt ki oda, ahol téged is tanított. Összejártak a barátokkal, és velem sosem foglalkozott. Volt úgy, hogy nem is aludt otthon. Aztán, mikor egy nap megkérdeztem tőle, melyik a fontosabb, a kosár, vagy én? Nem tudott válaszolni fiam. Egy egyszerű kérdésre, nem tudta a választ. Érted? Egy szerető férfi, azt mondta volna, hogy természetesen én. De, ha ezt mondja, sem hiszek neki, mert a kosár volt az élete. Téged is így nevelt, és nem is ezzel van a baj, de kicsikém. Beléd sokkal több emberi érzés van, mint benne volt. Nem befeketíteni akarom előtted, csak szeretném, ha tisztában lennél a hibáival. Mert volt neki, és nem akarom, hogy te is elkövesd. Érted, kicsim? – nézett rám könnyes szemekkel anya. Eddig ezt, miért nem mondta el nekem? Akkor boldogtalan volt apa mellett.
- De, anya, ez mégis?...
- Nagyon fiatalok voltunk akkor még. Azt hittük szerelem, amit egymás iránt érzünk, sőt utána így is lett. De mikor összejöttünk, akkor nem volt nevezhető igazán szerelemnek, ami köztünk volt, legalább is, így több év távlatából. De aztán megszülettél te, és ez megváltozott. Nagyon erős kötelék alakult ki köztünk. Viszont ehhez egy gyerek kellett. Neked is az kell hozzá? – kérdezte anya, ezzel ráébresztve arra, hogy nem mindig az a fontos, ami annak tűnik.
- Igazad van, anya, meg fogom magyarázni neki, hogy szeretem, és hogy nekem nagyon fontos! – határoztam el.
- Tudom fiam! Mert te más vagy. Más, mint édesapád. – simogatta meg az arcomat. Ekkor hallottam, hogy nagy hanggal elhalad a házunk mellett a mentő nem tulajdonítottam neki nagyobb figyelmet. De rossz érzésem volt. Anyával leültünk vacsorázni, és épp, mikor végeztünk, megcsörrent a telefonom. Ben száma villogott a kijelzőn. Jaj, ne vajon, mi történt?
- Tessék, Ben, történt valami? – kérdeztem aggódva.
- Tanár úr, most hozták be Emmyt a Városi Kórházba, elütötte a kocsi. Elég közel van a maga lakásához, és arra gondoltam, hogy esetleg… esetleg magánál volt. – beszélt zaklatottan. Istenem, az egész az én hibám.
- Te jó ég! Ugye… ugye még életben van? – kérdeztem rá a legfontosabb dologra.
- Igen, persze, csak súlyos fejsérülése van – válaszolta még mindig zaklatottan.
- Rendben, csak ez a lényeg! Bemehetek hozzá? – kérdeztem gyorsan.
- Persze, jöjjön, itt fogom várni, mert csak engedéllyel szabad bemenni hozzá.
- Oh, köszönöm Ben! – hálálkodtam neki. – húsz perc, és ott vagyok! – mondtam azzal letettem. Anya ijedten nézett rám. – Emmyt elütötte a kocsi, mikor elment innen. Bemegyek
- hozzá anya, az egész az én hibám. –egy hajszál választott el a sírástól. Épp most akartam megmenteni a kapcsolatunkat, erre ez történik.
- Édes Istenem, fiam! Ne mondj ilyeneket, nem tehetsz róla! Menj csak, addig én itthon várlak!– mondta, amiért most nagyon hálás voltam neki.
- Köszönöm, anya! – adtam egy puszit az arcára, majd felkapva a kocsi kulcsot, kirohantam. Alig húsz perc alatt értem oda, és Ben már odakint várt.
- Ben, siettem, ahogy tudtam! – pattantam ki a kocsiból
- Jöjjön csak tanár úr, elrendeztem, hogy bármikor bemehet hozzá. Most alszik, de tudom, hogy nagyon fontos magának a húgom, szóval menjen csak! – nézett mélyen a szemembe, és innen tudtam, hogy tisztában azzal, hogy szeretem Emmyt.
- Köszönöm, még egyszer Ben.
- Igazán nincs mit! – mondta, majd bementünk az épületbe. Megmutatta melyik kórteremben van, aztán be is léptem. Mindenütt csövek lógtak ki belőle, nagyon rossz volt így látni az örökké mosolygó, és szemtelenkedő lányt. A szerelmemet. Ben még ott volt, és látta rajtam, hogy nagyon rosszul érintett a látvány, és együtt érzőn megfogta a vállamat.
- Nincs nagy baja. Megrepedt a karja, és a fejét érte nagyobb ütés, de higgye el, jól van, fel fog épülni. Még az amnézia is kizárható, mert mindnyájunkat megismert. – mondta. – Most egyedül hagyom, hazaviszem Anyáékat. Menjen csak közelebb hozzá, nyugodtan. – lökött meg gyengéden, aztán kiment.
Közelebb mentem az ágyához, és megfogtam a kezét. Ekkor nyitotta ki a szemeit, és egyből összeakadt a pillantásunk. Azt hittem ideges lesz, hogy elküld a fenébe, de ehelyett végigmért, és mintha tetszett volna neki, amit lát. Aggódva néztem rá.
- Emmy! Hogy vagy? – tettem fel azonnal a kérdést.
- Köszönöm jól! – mondta, mire még jobban megijedtem. – Te ki vagy? – kérdezte. Ne, ugye nem csak rám nem emlékszik?...
- Kellan vagyok. – mondtam neki megtörten.
- Honnan ismerlek? – nézett végig rajtam. Tanakodtam, hogy elmondom neki az igazat, de nem akartam felzaklatni, és hallottam, hogy, hagyni kell, hogy a betegek maguktól jöjjenek rá. Így inkább csak részben mondtam el az igazságot.
- Én vagyok a testnevelés tanárod. – sóhajtottam lemondóan.
- Sajnálom, de nem emlékszem tanár úr! Ne haragudjon, amiért letegeztem! – próbált mosolyogni, de nem igazán ment neki a csövek miatt.
- Ne mondd ezt Emmy! – mondtam feldúltan. – Illetve semmi baj! Beverted a fejed nem csoda, ha nem emlékszel rám. – kaptam fel a vizet hírtelen. Rossz volt, hogy rám nem is emlékszik.
- Idővel biztosan fogok! –biztatott.
- Igen idővel biztosan. – bólogattam. Nyílt az ajtó és hamarosan Mr. J. állított be
- Mr. Jacobs? – pillantott fel rá.
- Emmy nem örülök, hogy itt kell látnom! Amikor meghallottam mi történt el sem akartam hinni. – csóválta a fejét.
- Én is szívesebben lennék valahol máshol! –sóhajtott fel. Én pedig lassan kihátráltam a szobából. Szóval méh Jacobsont is megismeri, csak engem nem. Ennyire nem lehetek számára egy senki, hogy még csak nem is emlékszik rám.
A héten nem jött be iskolába, amit meg is értettem, de Bentől folyamatosan kérdeztem, hogy mi van vele. Szerencsére semmi baja nem volt, aminek nagyon örültem. Anya is hazament, aminek nem nagyon örültem, de azt mondta, hogy csak pár nap szabadságot tudott kivenni, mert a boltban szükség van rá. Megértettem, csak rossz volt, hogy ilyen hamar elment. Előtte azért megvigasztalt, hogy ne aggódjak Emmy rendbe fog jönni, csak legyek türelemmel. Hát mást amúgy sem tudok tenni. A fiúkkal is rengeteget beszéltem Emmyről, akik sokszor már úgy pátyolgattak, hogy csajnak éreztem magam, akivel ott vannak a legjobb barátnői. Rám való tekintettel sosem beszéltek arról, mennyire el vannak a csajokkal, de megmondtam nekik, hogy én ugyanúgy örülök az Ő boldogságuknak is, szóval miattam ne fogják vissza magukat. Erre nem válaszoltak semmit, de ezután sem hallottam őket beszélni erről. Elérkezett a hétfő, és tudtam, hogy ma lesz Emmy, mert Ben tájékoztatott róla. Épp első órám van ma velük, de tudom, hogy nem tornázhat, mert felmentést kapott. Épp az öltözőbe mente, hogy meggyőződjek róla, hogy itt van-e, mikor meghallottam, hogy beszélget a barátnőivel. Naná, hogy kihallgattam őket, mint mindig. Az egyik paraván mögött bújtam el, pedig annyira akartam már látni.
- Egyáltalán nem emlékszel rá? – kérdezte Jane.
- Sajnos nem pedig oltári jó pasi! Mikor megláttam az ágyam mellett azt hittem meghaltam és a mennyben ilyen jó pasik vannak! – nevetett, mire nekem is mosoly futott az arcomra. Akaratán kívül is érzi a köztünk lévő köteléket.
- A kis szerény azt gondolja, hogy a mennybe fog jutni! Pipáltál már ilyet Jane? – nevetett Mandy. Hát, igen…
- Ne tereljetek! Inkább meséljetek valamit a tanár úrról! Igencsak kedvemre való! –mondta mosolyogva. – Ugyan már lányok ne nézzetek így! Lássuk be ez a pasi maga a főnyeremény. Nagyon szexi hangja van és az illata valahogy az óta is itt van orromban.
- Olyan déja vu érzés Emmy? – kérdezte Jane.
- Nem is tudom. Persze lehet, hiszen már ismerem őt nem? Úgy értem tanított már a balesetem előtt is nem? – kérdezte, de ekkor el kellett mennem, mert Jason mondani szeretett volna valamit.
- Miben segíthetek? – kérdeztem tőle.
- Csupán azért szerettem volna beszélni a tanár úrral, mert ma nem tudok maradni kosáron, családi program miatt. – forgatta meg a szemeit.
- Rendben, de holnap ugye el tudsz jönni?
- Persze, holnap már itt leszek, és nem tervezem, hogy távol lennék ezek után.
- Akkor ezt megbeszéltük. – mondtam, majd abban a pillanatban Emmy köszönt rám.
- Jó napot kívánok tanár úr! Visszatértem! – mosolygott, én meg elvesztem a pillantásában. Most fogtam fel igazán, hogy semmi baja, és, hogy mennyire hiányzott már. Legszívesebben magamhoz öleltem volna, és megcsókoltam volna. Csak az a volna ott ne lett volna.
- Örülök Emmy, és annak is, hogy már jobban vagy! – néztem rá, mire zavarba ejtően végignézett rajtam. Jason is észrevehette, mert megköszörülte a torkát, aztán továbbállt.
- Nem nagyon találkoztam még magához hasonló tanárral. – harapta be az ajkát, és kacérkodva nézett rám. Na, már csak ez hiányzott nekem, hogy nyíltan flörtöljön velem.
- Hát… öhm… örülök Emmy. – mondtam neki, pedig legszívesebben tényleg megcsókoltam volna. Nyugalom Kellan, ami késik, nem múlik. Erre durcásan nézett rám, gondolom rosszul esett neki, hogy „visszautasítottam.” – Ülj le addig arra a padra, mivel úgysem tesizhetsz kics… Emmy. – de hülye vagyok, még becézgetném is. Szó nélkül helyet foglalt, és onnan
- nézte, hogyan dolgoznak a többiek. nagyon bedurcizhatott… Közben mentek a felmérések, és többször melléültem, hogy leírjak egy-egy adatot, vagy átnézzem, kinek mije nincs meg. Egy ilyen alkalomnál láttam, hogy tüntetőleg elfordítja a fejét, mire nem bírtam kiállni, hogy ne kuncogjak egyet. azonnal rám kapta a tekintetét.
- De jó kedve van, tanár úr! – mondta gúnyosan.
- Talán megbántottalak, cica? - kérdeztem mosolyogva tőle, mire furcsán, elgondolkozva nézett a szemembe. Teljesen véletlenül csúszott ki a számon.
- Engem?... Mégis mivel? nem vagyok én olyan sértődős, meg amúgy is… - emelte meg az állát. Olyan édes, mikor ezt csinálja.
- Akkor nem haragszol meg, ha elhívlak ma a kávézóba, ugye? – kérdeztem mohón várva a választ. Hiába nem tudok beletörődni abba, hogy nem érezhetem magam mellett…
- Hát… nem is tudom, hogy ráérek-e… - húzta össze a szemeit, és az ajkaival csücsörített.
- Meghívlak egy eper shakere. – dobtam be az adu-ászt.
- Az a kedvenc italom! – vágta rá.
- Akkor eljössz velem suli után? – kérdeztem reménykedve.
- Ott leszek! – mondta, majd felállt, mert épp kicsengettek. Mosolyogva néztem utána.
Teljesen felspannolva tartottam meg az óráimat, már alig vártam, hogy vége legyen. Végre végeztem, és a kávézó előtt vártam rá. Pár perc múlva meg is láttam, és mosolyogva közeledett.
- Már itt is van, tanár úr? – nézett rám pajkosan.
- Csak a kisasszonyra vártam. – mosolyogtam rá, majd kinyitottam neki az ajtót, és betessékeltem.
- Köszönöm! – mondta. A leghátsó asztalhoz ült. Kértem neki azonnal egy shaket, magamnak meg egy kólát. – Miért hívott ide, tanár úr. – kérdezte valóban kíváncsian.
- Csak szerettem volna beszélgetni veled. – mondtam neki, mire furcsán nézett rám. –
- És, szabad tudnom, hogy mégis miről? – kérdezte óvatosan. – Mert furcsa ez nekem. Ide hív, kikéri a kedvenc italomat, ráadásul előtte udvarias is, és folyton mosolyog… - húzta össze a szemeit.
- Miért, talán baj, hogy kedves vagyok veled? – kérdeztem, mire mérgesen nézett rám.
- Tudom, miért hívott ide! De ebből nem eszik! Először is tanárral nem randizom, csak kíváncsi voltam, mit akar tőlem! De elmehet a fenébe! Mégis mit képzelt, maga pedofil állat! Azt hiszi, hogy pár kedves szótól majd beájulok? Mégis minek néz engem? – állt fel, és az egész kávézó minket nézett. Szerintem itt már igen jól ismernek minket. Teljesen ledöbbentem. Nem ez a jó szó rá. Lefagytam! Bambán ültem a széken, és csak néztem rá! – Szóval a legjobb az lesz, ha engem békén hagy! – kiabált, majd fogta magát és kirohant. Hát ez fasza! Mi jöhet még?!
- Maci! Végre megjött az eszed, és dobtad ezt a félkegyelműt! – rohant hozzám Gina! Kellett nekem megszólalni?!
- Már megint, mit akarsz tőlem, te átkozott liba?! – nem igaz, hogy nem tud eltűnni az életemből!
- Maci, ne mondd ezt, tudod, hogy mennyire szeretlek! – gügyögte nekem, és megpróbált az ölembe ülni. Természetesen a földre esett, de ekkor betoppant Rob, nyomában Tommal.
- Te utolsó, mocskos, ribanc! – esett neki Rob, és felé futott. Tom időben elkapta, és nem tudott iderohanni, de csak úgy tajtékzott az idegtől. Mi a fene van itt?
- Nyugodj meg tesó, most kibelezzük, de lassan. – Tom, rád is lehet számítani. Gina jelentőségteljesen felállt, majd Robra vigyorgott, akinek elborult az agya, és kiszabadította
- magát Tom kezéből, majd neki szaladt, és elkapta a torkát. Sokkoltan néztem az eseményeket.
- Te dög!! Megöllek! – fröcsögte neki Rob, mire már a biztonságiak is megjelentek, hogy szétszedjék őket. Meg sem tudtam kérdezni, hogy mi történt, mert Tom is nagyon ideges volt. Én is odamentem hozzájuk, közben Robot kérdeztem, hogy mi a fene van. Megszólalni nem tudott, csak gyilkos tekintettel nézte Ginát, és ne tudta elengedni a nyakát. Ez begolyózott. A biztonságiak sem tudták leszedni Gináról, akinek már kékült a feje.
- Te ócska ribanc! Azt mondod Mandynek, hogy éjszakánként téged duglak?! Hogy tapasztalt vagy, és hogy veled a legjobb?! Megöllek! Elpusztítalak! – ordított magából kikelve. Ekkor több dolog is történt egyszerre. A kávézóban mindenki sokkoltan nézte a z eseményeket, Robot sikerült lerángatni Gináról, aki köhögő görcsöt kapott, és két hangra lettem figyelmes.
- A rohadt életbe, itt meg mi folyik?! – kérdezte Emmy, aki nem tudom, mit keresett itt.
- Le vannak tartóztatva! – jött a másik hivatalosabb hang, mire mindnyájunkban meghűlt a vér. Fasza, most mindnyájunkat bekaszniznak…Gináért…
Laura
2 megjegyzés:
Sziasztok!
Hát ez igen eseménydús rész lett! :)
Már nagyon vártam a folytatást! :) Kíváncsi vagyok mi sül még ki abból, hogy Emmy nem emlékszik Kellanra. :) Na meg nem is beszélve arról ami a végén történt.
Várom a folytatást!
Pusy
Tusi
Jó lett ez a rész :) Alig vártam...Mikor jön a kövi??Már most kiváncsi vagyok :DD
Valaki leüthetné egyszermár Ginát...Amúgy meg szurkolok Kellanak :)
Puszi: Kicsi Lány (Klau)
Megjegyzés küldése