Kate...

Sziasztok!

Meg is érkeztem a frissel, jó olvasást, és innen is nagyon sok szerencsét kívánnék Ariananak, aki épp New Yorkban van!!! :)) Lehet, hogy egyszer csak összefut valamelyik hírességünkkel :D
A kommentárokat köszönjük szépen: Lizzykének, Timinek, Tusinak és Donának! ♥

Mindenkinek további szép hetet! :)





Nem hiszem el, hogy képes volt hamis személyivel kihozni minket. Ennek a lánynak semmi sem szent. Mondjuk inkább itt kint már, mert ezzel a két barommal ülni a sitten… komolyan úgy éreztem magam, mint valami rossz főhős, aki a legjobb haverjaival akár egy nagy rakás szerencsétlenség csak ülünk, és nézünk ki a fejünkből, Robra visszagondolva, most is röhögnöm kell, mennyire ideges volt, és még Tomnak is nekitámadt, miért nem hagyta, hogy megölje Ginát. Azért ez tényleg durva volt, de hála Istennek Robnak nem lett ebből baja, mert Ginát már körözték különféle öregemberek kizsákmányolása miatt. Nem is csodálom, mindig is a pénz érdekelte. Ja és a kávézó tulajdonosa többé nem akar ott látni egyikünket sem, mert elege van abból, hogy mindig balhézunk, és nincs forgalma. Szóval új törzs helyet kell keresnünk magunknak. Csak Emmyt sajnálom, mert Ő szeretett oda járni, de sajnos Ő is nem kívánatos személy lett ott. Emmy… milyen kis édes volt a kocsiban, ahogy csipkelődött. Öröm volt nézni, ahogy mosolyog.  Ám, az nagyon meglepett, hogy pontosan tudta, hova kell hoznia minket. Ezek szerint tudat alatt igenis tudja, ki vagyok, és ennek a gondolatára boldogság öntötte el a mellkasomat.
A fiúkkal megbeszéltük, hogy elmegyünk bulizni. Ami egyébként úgy zajlott, hogy megzsaroltak, miszerint, mindet elmondanak Emmynek, és nem hagyják magától emlékezni. Így nem volt választásom, nekiálltam készülődni.  Mint mindig most is egy fehér pólót, egy farmert, na és a Converse cipőmet kaptam fel. A fiúk itt is voltak bő fél óra múlva, majd „haver tuti tapadni fog rád az összes csaj” Robos beszólás után, már indultunk is, naná, hogy kocsival. Fasza, akkor én megint nem ihatok. Nem is tudtam, hogy van itt Heaven nevű szórakozó hely. Ráadásul nincs is messze annyira.
Ahogy megérkeztünk, megpróbáltunk bejutni a hatalmas tumultus közepette. Rohadt nagy sor állt, de Rob egyszer csak odalépett a nagydarab testőrhöz, és miután váltott vele néhány szót, be is engedett minket. Mindenki fújjogott, mire Tom a középső ujját mutatta nekik. Istenem, néha úgy érzem, gyerekekkel vagyok körülvéve.
- Mi volt ez? – kérdeztem Robot.
- Ismerem az ipsét, jön, nekem eggyel – mondta öntelten.
- Ja, jó, akkor nem is firtatom… - forgattam a szemeimet. Mindenki rendelt inni magának, én kóláztam természetesen… Nagyba nézegelődtem, erre, mit látok?!  Odakint a hátsó udvaron Emmy táncol valami bájgúnárral. Gondoltam, kimegyek, aztán, ha nem más lekérem. Ahogy kiértem Emmy sikoltozni kezdett. A srác, ha jól láttam, meg akarta csókolni. Azonnal odafutottam.
- Azonnal vedd le a kezed róla te szemét! – kiáltottam és falhoz nyomtam.
- Ne haragudj! Én csak azt hittem ő is akarja! Nem tudtam, hogy barátja van! –dadogta. Hát még szép, hogy van neki!... Vagyis… hidd azt!
- Tűnés innen! – kiáltottam majd elengedtem. Rohadtul ideges voltam, de mikor megláttam, hogy a sarokban van, s az egész testét rázza a remegés, kontrolláltam magam.
- Emmy mit keresel itt? Otthon lenne a helyed! – szóltam rá. Előrébb lépett, majd hozzám szaladt, és magához ölelt.
- Sajnálom! Mi csak szórakozni akartunk! – suttogta és belefúrta fejét a mellkasomba. Tétován végigsimítottam a haján, majd szorosabban húztam magamhoz, és mélyet szippantottam az illatából. Ettől kicsit megnyugodtam.
- Nagyon megijedtél? –kérdeztem. Nem válaszolta csak bólintott majd felemelt a fejét és egyenesen a szemembe nézett.
- Köszönöm! – mondta, majd kibontakozott az ölelésemből, és befele indult.
- Emmy várj! – kiáltottam utánam.
- Tessék? – fordultam hátra.
- Hazaviszlek! – néztem a szemeibe, és mintha elgondolkodott volna.
- Nem szeretnék még több gondot okozni! – mosolyogott rám halványan.
- Nem gond! Gyere, menjünk! – mondtam és kinyitottam előtte az ajtót. Láttam, hogy egész úton magába feledkezett, mire kicsit aggódva néztem rá. Lehet, hogy valami eszébe jutott talán? Mindenesetre, mikor kiszállt, még egyszer megköszönte, aztán zaklatottan bement a lakásba. Hazafele, végig rajta gondolkoztam. Annyira jó érzés volt, hogy azonnal hozzám rohant, mintha érezné azt, hogy én vigyázok rá. Kimondhatatlanul boldog voltam, emiatt.

Másnap mikor beértem, lepakoltam a szertárban, mint mindig, aztán kifelé indultam. Megláttam, Emmyt a szertár ablaka alatt ülni, és észrevettem, hogy kicsit nyomott.
- Jó reggelt tanár úr! – köszönt, mire közelebb mentem.
- Szia, Emmy! Te meg mit csinálsz itt ilyenkor? – kérdeztem.
- Csak gondolkoztam egy kicsit! Néha olyan érzés mintha megfeledkeztem volna valamiről. – mondta, de mintha ezt nem akarta volna megosztani velem.
- Mire gondolsz? – guggoltam elé. Előrébb hajolt, így nagyon közel volt a számhoz.
- Tudja beütöttem a fejem méghozzá elég alaposan. Megismerek mindenkit és emlékszem is kivéve persze a tanár urat. Pont ez, ami zavar. Miért nem emlékszem? – nézett a szemembe, és már meg akartam szólalni, de inkább nem. Rá kell jönni magától.
- Maga tud valamit ugye? – kérdezte mire zavartan a földet kezdtem nézni. – Ha tudja, mondja el! Kérem! – érintette meg a vállam. Felálltam és a kezemet nyújtottam. Megfogta, és felsegítettem.
- Tanár úr! –nézett rám kérdőn.
- Nem tudom mit felejthettél el Emmy! De segíteni fogok, hogy megtudd! – bólogattam. Sajnos mást nem tehetek. Nagyon fáj, hogy nem emlékszik rám, de nem tehetek semmit. Köszönöm! – bólintott, és annyiban hagyta a dolgot.
- Mennem kell! Órán találkozunk! – mondtam neki, aztán elmentem. Nem akartam elmondani neki, mi a helyzet. Az óra egész jó hangulatban telt, csak az volt a baj, hogy nem bírtam kiállni, hogy ne nézzek folyton a padon ülő Emmyre. Ha mégis ez történt, akkor összeakadt a pillantásunk, és nem tudtam odafigyelni semmire. Óra végén bementem a szertárba egyeztetni az adatokat, és megírni a naplót, mikor megcsörrent a telefonom.
- Mit akarsz Rob? – nem gazán volt most időm beszélgetni vele.
- Elmondtad végre neki az igazságot? – kérdezte.
- Nem mondtam neki semmit, de rá fog jönni és elküld a fenébe!  - válaszoltam.
- Nem lenne jobb, ha elmondanád neki az igazat? Akkor megspórolnál egy csomó kellemetlenséget! – szinte láttam, a kioktató fejét.
- Nem tudom a kurva életbe is nem tudom, mi lenne a jobb, de nem akarom elveszíteni érted?- szitkozódtam. Tényleg nagyon tehetetlennek éreztem magam. -  Szeretem Emmyt! Ma is legszívesebbe megcsókoltam volna a szertár mögött, de nem emlékszik rám érted? – váltam egyre idegesebbé.
- Talán lehet, hogy jobb ez így, tesó. Mindennek meg van a maga oka. – hát ezt nem hiszem el.
- Hogy lenne már ez így jobb? Emlékeznie kell, de magától kell rájönnie! – magyaráztam neki, miközben kiléptem, és abban a pillanatban megláttam Emmyt, akinek az arcára volt írva, hogy mindent hallott.
- Segíthetek Emmy? – tetettem fel a leghülyébb kérdést. Furcsán, merengve nézett maga elé, majd minden előzetes nélkül belökött a szertárba.
- Szeretsz? – állt meg előttem, és sikerült ezzel az egy kérdésével teljesen zavarba hoznia.
- Emmy én… - kezdtem, de félbe szakított.
- Csak válaszolj őszintén! – nézett mélyen a szemembe. Nem tudtam neki hazudni.
- Szeretlek! – vallottam be, és vártam a reakcióját. A földet kezdte fixírozni, és mélyeket lélegzett.
- Én most megyek. –mondta és elszaladt volna, ha nem fogom meg a karját.
- Nem lenne jobb, ha megbeszélnénk? – fúrtam könyörgőn a szemem az övébe.
- Engedj el! Most el kell mennem! – mondta, majd kirántotta a kezét az enyémből, és elszaladt. Nem értem, miért nem képed végighallgatni!  Mindig ezt csinálja! Megint elcseszte az egész napomat a beszélgetésünk. Tiszta ideg voltam az órákon, amit a diákok is észrevettek. Képzelem, mit gondolnak rólam. Olyan vagyok, mint egy csaj, akit a folytonos hangulatváltozásai miatt nem lehet eltűrni.

Nem érdekelt már más, csak, hogy minél hamarabb otthon legyek, jól besörözzek, meg talán megfojtom magam a kádban. A sörig el is jutottam, de aztán, mint akit fejbe vágtak, úgy tettem le. Nem, nem, és nem! Igenis meg fog hallgatni, és megmagyarázom neki, hogy szeretem. Elmegyek hozzá. Igen, ez lesz a megoldás. Kocsiba pattantam, és nem törődve semmivel, és senkivel, szinte padlógázzal mentem el hozzá. Jó messze tőlük, leparkoltam, aztán elsétáltam odáig. Az ablaka alatt megálltam, és felhívtam telefonon. Komolyan úgy éreztem magam, mint egy tini.
- Igen? – szólt bele halkan.
- Emmy kérlek, ne tedd le! Kellan vagyok!  - szóltam bele a telefonba.
- Mit szeretnél? – sóhajtott bele és hallottam, hogy fel.
- Bocsánatot kérni! Hidd el nem szándékosan titkoltam előled az igazságot! Neked kellett volna rájönnöd idővel.
- Nem haragszom rendben?
- Nem nincs rendben. Ezt most csak azért mondod, hogy lerázz.
- Esküszöm, hogy megbocsájtok neked! – hallottam, hogy elmosolyodik.
- Szeretném, ha ezt a szemembe mondanád! – mosolyogtam én is.
- Holnap a szemedbe mondom! De sajnos arra is emlékszem, hogy én csak második lehetek. – szomorodott el a hangja.
- Nem Emmy figyelj ezt meg kell beszélnünk! – hadartam.
- Megbeszéljük holnap Kellan!
- Most szeretném megbeszélni Veled! – makacskodtam.
- Kellan én már nem mehetek el ilyenkor itthonról! – mondta.
- Nem is kell! Gyere ki az erkélyre! – mondtam.
- Az erkélyre? De miért? – kérdezte meglepődve.
- Ne kérdezz annyit! –mosolyogtam.
- Kellan ha ez valami átverés akar lenni- mondta és közben kinyitottam az erkélyajtót és kilépett- esküszöm, soha többet nem szólok hozzád! – fejezte be a mondatot és lenézett. Lassan leeresztettem a telefont.
- Felmászhatok? – kérdeztem suttogva. Erre mosoly futott az arcára, és bólintott.
- És ha a tanár úrnak nem túl nagy gond öleljen át, de úgy, hogy azért a szemembe tudjon nézni. – idézte nevetve Mrs. Perkins mondatát. Annyira élveztem most ezt a pillanatot, és hogy most csak vele lehetek, hogy alig vártam, hogy végre a karomba tarthassam.
- Te őrült vagy! – mosolygott, majd közelebb lépett hozzám.
- Az. Őrülten szerelmes! – mondtam, és végre magamhoz öleltem. Lábujjhegyre állt és lassan az enyémekhez érintette ajkait. Annyira jó érzés volt újra érezni őt. Ahogy ajkaink szinkronban mozognak egymással, és magamhoz ölelhetem, úgy érzem, nem is kell más a boldogsághoz.
- Kicsim jól vagy? – hallottuk meg hírtelen az apja hangját. Ijedten nézett rém, miközben, még mindig magamhoz szorítottam.
- Emmy! Ha nem válaszolsz, bemegyek! – mondta az apja.
- Ne apa! Éppen öltözök egy pillanat! – kiáltotta mire csak mosolyogni tudtam.
- Le kell ráznom őt! Bújj el! – suttogta.
- Bújjak el? – vigyorogtam.
- Igen a szekrényem mögé! Gyere!- húzott magával mire elkaptam és megcsókoltam. Mosolyogva tolt arrébb.
- Egy pillanatot várj és kapsz még! – mondta mire bólintottam, de azért még nyomtam egy gyors puszit a szájára.
- Minden rendben apa! –nyitotta ki az ajtót.
- Akkor jó! Zajt hallottam.
- Innen biztos nem!- vágta rá, mire nevetnem kellett, de a számra szorítottam a kezemet. – Vagyis telefonáltam talán azt hallottad. – tényleg egy színésznő veszett el benne.
- Az lehetséges! Jó éjt kincsem! – adott neki egy puszit, majd becsukta az ajtót, és ahogy elé léptem, azonnal az ajkaimra tapadt.  Annyira boldog voltam, és egyben izgultam is, mert a szülei pár szobával arrébb vannak, mi meg itt faljuk egymást.
- Cicám, kérlek, beszéljük meg ezt a dolgot! – próbáltam szóhoz jutni, de nem igazán zavarta. Annál jobban csókolt, és lenyomott az ágyra, Ő pedig a csípőmre ült.
- Igen, persze, megbeszéljük, majd… - hagyott levegőhöz jutni, aztán újra lecsapott az ajkaimra. Le kell állítanom, mert nem akarom, hogy elfajuljanak a dolgok.
- Kicsim, kérlek…Oh, te jó ég! – szívta meg a fülcimpámat, és úgy éreztem, ha ezt tovább csinálja, lehet, hogy őrültséget teszek. Egyébként sem volt hatástalan az alsóbb testrészemre sem. Mivel szavakkal nem ment, mást találtam ki. Visszacsókoltam, és fordítottam a testhelyzetünkön, így most én voltam felette. Ravasz volt, mert a lábaival szorított magához. De addig ügyeskedtem, míg a lábai, az én lábaim közé kerültek, és a kezeit a feje fölé szorítottam. – Emmy, nem akarok őrültséget tenni, gondolom te sem.  – néztem homályos tekintetébe. Erre, mintha kitisztult volna a feje, nyomott még egy csókot a számra, aztán felült.
- Ne haragudj, nem tudom, mi ütött belém. – hajtotta le a fejét, és láttam, hogy teljesen zavarban van, és elpirul.
- Semmi baj, cicám, nem haragszom.  – simogattam meg kipirult arcát.
- De most biztos azt gondolod, hogy én… hogy könnyűvérű vagyok. – pirult el még jobban.
- Oh, cicuskám, hogy gondolhatsz ilyen butaságokra? – húztam közelebb magamhoz. – Természetes, hogy vonzódsz hozzám, hidd, el én sem vagyok ezzel másképp. – nyomtam csókot vörös ajkaira.
- Akkor tényleg nem tartasz annak? – kérdezte rám-rám pislogva.
- Dehogy kicsim! Szeretlek! Nagyon szeretlek, és pont ezt akartam elmondani! Mindennél jobban szeretlek! – vallottam be neki.
- Mindennél? – kapta rám a szemeit. Tudtam, hogy mire gondol.
- Igen, mindennél jobban. Jobban a kosárnál, jobban a tanításnál, mindennél jobban!  - néztem mélyen a szemeibe.
- Én is szeretlek! – nézett rám meghatódva, majd az ajkaim után kapott, és a hajamba túrva kezdett el csókolni. Éreztem, hogy megint kezd más mederbe terelődni a dolog, így még mielőtt megint magát okolta volna elváltam ajkaitól, és adtam egy csókot a homlokára.
- Ideje lenne aludnod, cica! – fektettem az ágyba, ami neki nem igazán tetszett.
- Azt akarom, hogy itt maradj velem! – nézett rám, lebiggyesztett ajkakkal.
- Szeretnéd, hogy itt maradjak? – tettem fel mosolyogva a kérdést.
- Mindennél jobban! – ragyogtak fel a szemei.
- Akkor itt maradok! – suttogtam neki, majd betakargattam, és mellé feküdtem.
- Te nem vetkőzöl le?- kérdezte ijedten.
- Nem, cica, ha a szüleid bejönnek, akkor hamarabb el tudok bújni. – válaszoltam neki.
- De hát, bezártam az ajtót! – erősködött.
- Nem hagysz békén addig, igaz? – mosolyogtam rá, mire nemlegesen rázta a fejét. Nem volt mit tenni, de azt kikötöttem, hogy a póló marad, az alsónadrág mellett. Hevesen bólogatott, aztán befeküdtem mellé, mire azonnal a mellkasomra hajtotta a fejét. Mosolyogva aludtunk el.

Reggel kipattantam az ágyból, mire Emmy is ébredezni kezdett, és mosolyogva nézte, ahogy magamra kapkodom a ruháimat.
- Jó reggelt szépfiú… - nézett rám az ajkait beharapva.
- Jó reggelt cica! – nyomtam egy csókot az ajkaira, aztán felvettem a cipőmet.
- Ennyire sietsz? – kérdezte szomorúan.
- Kiscicám, nem akarom, hogy meglássanak a szüleid, a suliban találkozunk! – mentem az ágyhoz, és egy hosszú, forró csókot adtam a szájára, amit nem restellt viszonozni.  Nevetve nézett rám, aztán rákacsintottam még, majd lemásztam az erkélyen, és szinte futottam a kocsimig. Haza mentem először, lezuhanyoztam, aztán gondoltam, majd a suliban iszom egy kávét, s már rohantam is.

Az első utam a büfébe vezetett, és megittam a napi koffein adagomat. Ezután bementem a szertárba, és már készültem is az első órára. Hírtelen egy meleg testet éreztem meg a hátam mögött. Ösztönösen húztam közelebb, és már előre örültem, hogy újra megcsókolhatom. Aztán, ahogy megfordultam láttam, hogy nem más, mint Kate. Megszólalni nem volt időm, ajkait az enyémekre tapasztotta. El akartam lökni, de nem akartam túl vadul, mert az neki nagyon nem lett volna jó.  Ekkor láttam meg Emmyt, aki teljesen megtörten nézett rém, és láttam, hogy a szemeiben gyűlnek a könnyek a szemében. Azonnal megfordult, és kirohant a teremből. Nagy nehezen eltoltam magamtól Katet, és utána akartam rohanni, de megfogta a karomat.
- Rengeteg örömet tudok szerezni neked, tanár bácsi… - nyögte kéjesen, én meg úgy éreztem felfordul a gyomrom.
- Na figyelj rám, tündérbogár! Te egy diák vagy, nem pedig egy csaj a kávézóból. Másodszor meg. Ha az is lennél, akkor sem kellenél, még csak dekorációnak sem a kanapém fölé! Szóval a saját érdekedben… fogd vissza magad. – mondtam neki, és ott hagytam a döbbent-sértett tekintetével. Tudtam, hogy Emmyt a szertár ablaka alatt fogom megtalálni, így oda is mentem. És valóban ott ült, miközben megállíthatatlanul folytak a könnyei. Jane, és Mandy vigasztalták.
- Kicsim, kérlek hallgass meg! – guggoltam elé, és megfogtam a kezeit. A lányok azonnal távoztak.
- Mégis mit akarsz mondani? Hogy jó érzés szórakozni velem? Vajon hányadik diák vagyok, akivel kikezdesz, hm? Hányan vannak? – kérdezte, a könnyein keresztül, majd nekem támadt, és elkezdte ütni a mellkasomat.
- Édesem, én nem… nézd, odaosont mögém, és azt hittem Te vagy az, aztán… - de nem hagyta, hogy befejezzem.
- Nem érdekel a szánalmas magyarázatod! Nem veszed észre, hogy folyamatosan csak bántjuk egymást? Mindig ez megy! Jobb lenne ezt most abbahagyni, míg nem bonyolódunk bele még jobban! – hajtotta le a fejét.
- Hallod magad egyáltalán?! Azt mondod, nem legyen vége? Ne bonyolódjuk bele még jobban? Szerinted lehetne még ennél is jobban belebonyolódni? Szeretlek, a fenébe is! – mondtam neki fájdalmasan. Legszívesebben ordítottam volna, de tudtam, hogy az nem lenne szerencsés.
- Hagyjuk ezt! – mondta, majd felállt, és elrohant. Vissza kellett mennem, de talán ez volt életem legrosszabb testnevelés órája. Tudtam, hogy ne fog bejönni, de látni akartam. Tudni, hogy itt van velem. A tehetetlenségtől azt hittem felrobbanok.

Késő délután értem haza, és nem vágytam másra, csak, hogy degeszre igyam magam.  A fiúk már vártak rám az ajtóban, aminek most nagyon örültem. Velük jobb inni. Nem is mondtak semmit, gondolom a lányok már felvilágosították őket.
- Ugye, ti is isztok velem? – kérdeztem reménykedve.
- Persze haver, ki nem hagynánk. Meg ugye attól jobban elzsibbadunk. Mandy velem is távolságtartó még, a ribanc Gina miatt. – morgolódott Rob.
- Jane meg folyton tanul, azt mondja, ezt meg kell értenem. – mondta Tom is szomorkodva.
- Akkor Ti még jobban jártatok, de nem is részletezném! A kibaszott, kacifántos, bonyolult életünkre! – emeltem meg az üvegemet.
- Arra, baszki! – mondták, majd jó nagyot húztak a sörből. Több órája ültünk már ott, és nagyon be voltunk már állva. Közben kibeszéltük a csajokat, és, ahogy Emmy szóba jött megint az a rossz érzés járta át a szívemet. Egyszer csak kipattant valami a fejemből.
- Srácok, nekem dolgom van! – mondtam kábán nekik, mire furcsán néztek rám, már amennyire ez lehetséges volt, mert majdhogynem egymáson feküdtek.
- Hova mész? – kérdezték.
- El, addig maradjatok itt! – álltam fel támolyogva, majd miután annyiba hagyták a dolgot, felkaptam a kocsi kulcsot, és elindultam Emmyhez. Nem hinném, hogy baj lenne belőle. Addig még azt hiszem, eltalálok.  Nagy nehezen el tudtam indítani a kocsit, aztán el is indultam. Bő fél óra alatt voltam, mert egyszer el is tévedtem. Ugyanott leparkoltam, ahol a múltkor, aztán az ablakhoz sétáltam. Gondoltam felhívom megint, mert nem akartam kaviccsal dobálózni, féltem, hogy kitöröm az ablakot.
- Szerelemem – szóltam bele a telefonba. – Nyisd ki az ablakod! Engedj be magadhoz, egyetlenem! – suttogtam neki.
- Kellan? Már megint, mit keresel itt? – hallottam meg a hangján, hogy ideges. Mégis számomra a megváltást jelentette.
- Szeretlek, picinyem, hallgass meg! – könyörögtem neki, és láttam, hogy már nyitja az ablakot.
- Te részeg vagy? – tette le a telefont, és furcsán nézett rám.
- Nem, édesem, csak hatott az alkohol. Felmehetek hozzád? – kérdeztem reménykedve, mire elmosolyogta magát.
- Te tényleg nagyon őrült vagy! Hogyan akarsz így felmászni? – kérdezte tettetett bosszúsággal.
- Megoldom, elvégre testnevelés tanár vagyok, nem? – kérdeztem mosolyogva.
- Hát erre befizetek. – csóválta a fejét. Hát dülöngélve, de azért nagy nehezen sikerült. Igaz, majdnem elestem, de megcsináltam, és büszkén néztem rá.
- Na, mi jár az ügyes szerelmednek? -  kérdeztem mosolyogva.
- Egy jó nagy fejbekólintás? – kérdezte.
- Nem, hanem egy szenvedélyes csók. – suttogtam már az ajkainak.
- Kellan, minek jöttél? – próbált eltávolodni.
- Megmondani, hogy szeretlek, és nem akarok rajtad kívül más nőt! Te vagy a mindenem Emmy, kérlek hidd el nekem!- fúrtam a szemeimet az övébe. - Szeretlek! – suttogtam újra neki, mire végre hagyta magét megcsókolni. Felváltva kóstolgattam az alsó, majd a felső ajkát, és óvatosan harapdáltam őket, mire megfogott, és berántott a szobába. Az ágyra lökött, majd rám mászott, és hevesen rám tapadt.
- Ha még egyszer ezt mered tenni velem, kikaparom a gyönyörű szemeidet! – suttogta.
- Soha, cica! Soha többé! – mormoltam a szájába, aztán újra falni kezdtük egymást. Szinte tépte a hajamat, és karmolt is, amitől mosolyognom kellett.
- Mi olyan nevetséges tanár bácsi? – kérdezte bosszúsan.
- Milyen kis vadmacska vagy! – markoltam bele a fenekébe. Nem tudom, mi ütött belém, a pia hatása. Vágytól izzó szemekkel nézett rám, aztán a csípőmre ült, pont az ágyékomra. Önkéntelenül is belenyögtem a csókba, ami őt nagyon doppingolta, mert elkezdett mozogni rajtam, és azt hittem itt és most elmegyek. Lefogtam a csípőjét, így végre a mozgást abbahagyta. De szinte felfalta az ajkaimat. Már épp feladni készültem, mikor hírtelen kinyílt az ajtó, és egy döbbent szempárral találtuk szemben magunkat.


Laura