Egy kis hazugság...

Sziasztok!

Karácsony alkalmából úgy döntöttünk, megajándékozunk benneteket a héten 2 új résszel is! :) Ez lenne az első :) Jó olvasást hozzá, és Mindenkinek Kellemes Karácsonyt, és Boldog Újévet kívánok előre is :)
A kommentárokat köszönjük szépen: Timinek, Alexandrának, Tusinak, és Annának! ♥♥

-          Ugyanolyan hazug szemétláda, vagy mint a többi pasi! Azt mondtad vigyázol rám és soha nem hagysz el! Hazudtál és gyűlöllek! – kiáltottam sírva és elszaladt. Ott álltam, még percekig, és csak a gyűlölettel teli arca lebegett előttem. Nem akartam elhinni, hogy annak hatására, hogy szerelemet vallottam neki, így reagált. Vagyis ezek szerint én semmit nem jelentek neki. Tudhattam volna. Hisz kilenc évvel idősebb is vagyok nála. Fiatal, és gyönyörű, és egyértelműnek kellett volna lennie számomra, hogy csupán jól esik neki, hogy megcsókolom időnként, és becézem. Jobb is, hogy most már tisztában van azzal, mit gondolok erről az egészről.  Akármilyen nehéz is, tartanom kell magam ehhez. Nem bonyolódtam bele annyira, és legalább tudom, hogy Ő ezt nem érzi irántam.

Egész napomra hatással volt ez az egész. Alig tudtam odafigyelni, és még a kosáredzés sem tudta elterelni a figyelmemet. Délután öt órakor értem haza. Teljesen kimerült voltam, mint fizikailag, mint lelkileg. Pihenni akartam egy kicsit, de nem tudtam, mert egyszer csak, csengettek. Fogalmam nem volt ki lehet az, de most nagyon örültem volna, ha inkább elmegy. Nem mentem az ajtóhoz, mire már hangosan dörömbölni kezdtek. Igen, mert több kezet hallottam. Akkor csakis Tomék lehetnek. Nagy nehezen az ajtóhoz ballagtam.

-          Te barom, már azt hittük, valami baj van! – támadt nekem Rob.

-          Mi a lófasznak nem nyitottál ajtót?! – kezdte Tom is.

-          Jaj, srácok nincs semmi baj, csak fáradt vagyok, és kimerült. – válaszoltam nekik, aztán leheveredtem a kanapémra.

-          Milyen érdekes, hogy Emmy is ugyanilyen szarul nézett ki. – néztek rám mindent tudóan.

-          Láttátok Emmyt? Mi van vele? Jól van? – kérdeztem, akár egy őrült.

-          Aha, és érzékeny is a témára… - mosolyogtak össze.

-          Na, elmondjátok végre?! – háborodtam fel.

-          Hát épp a kávézóba mentünk, mert a csajokkal ott beszéltük meg a találkát, mikor megláttuk a padon ülve. Kisírt, karikás szemei voltak, elég rosszul festett. Először nem is gondoltuk, hogy esetleg miattad borult ki. Ezért elkezdtük mondani neki, hogy hát, hogy izé…, hogy hallottuk, hogy „jóban” vagytok, vágod, aztán, csak mondtuk, mondtuk, mire hát… izé, még jobban kiborult… - néztek rám félve.

-          Mit mondott? – kérdeztem, ugyancsak félve.

-          Hogy gyűlöl, és, hogy soha többé nem akar látni, meg, hogy számára meghaltál. Bocs, tesó, hogy ezt nekünk kellett közölni. – veregettek hátba, de én ebben a pillanatban úgy éreztem, teljesen összetörtem. Meghaltam számára? Gyűlöl? Ha egyedül vagyok, még a sírást is elkezdtem volna, mert elképzeltem, ahogy ezt a szemembe nézve mondja. Nagyon fájt, hogy ennyire nem érez irántam semmit. Nem gondoltam volna, hogy azzal, hogy bevallom neki az érzéseimet, ezt váltom ki belőle.  A fiúk aggódva néztek rám, de megnyugtattam őket, hogy minden rendben. Nem voltak nálam sokat, hazamentek. Alig aludtam pár órát azon az estén. Az egész hetem borzalmas volt. Alig szóltunk egymáshoz, de akkor is, csak, ha muszáj volt. Nagyon fájt ez a távolságtartás, de be kellett látnom, hogy így a legjobb. Eljött a hétvége, és úgy döntöttem elutazom anyukámhoz. Úgyis mindig nyúz, hogy nem megyek el hozzá.

Kocsiba pattantam, és pár óra múlva ott is voltam. Az a friss, levegő, egyszerűen mosolyt csalt az arcomra. Kiszálltam a kocsiból, és jó mélyet lélegeztem a levegőből. Anya, meglátott az ablakból, és kirohant. Meglepetésként érte az érkezésem, mert nem jelentettem be.  Hatalmas mosollyal közeledett felém, mire az ölembe kaptam, és megforgattam a levegőben.

-          Édes, kisfiam!  - szipogott.

-          Mamám, én drága mamám! – szorítottam magamhoz. Lassan negyvenhárom éves kora ellenére, rendkívül fiatalos, csinos nő… és eszes…

-          Na, végre idetoltad a képed, már azt hittem megfeledkeztél öreganyádról. – korholt le.

-          Mama, nem vagy Te öreg, egyáltalán nem, és nincs az a munka, ami feledtethetne velem. – mondtam neki teljesen őszintén, mire összehúzta a szemeit.

-          Na, jól van, gyere be, fiam!  Főztem annyi finomságot, hogy megnyalod, mind a tíz ujjadat. – fogta meg a kezem, és azonnal berángatott. Hát persze, gondolom Matték is átjönnek most is.

-          Aztán, mesélj, kicsim, mi újság veled mostanság? Megjegyzem nagyon lefogytál! Eszel te rendesen? Vagy azt a műanyag pizzát tolod magadba?! Nincs neked rendes barátnőd, aki gondoskodna rólad. – megszólalni nem tudtam tőle, de hát anya mindig is ilyen volt.

-          Most akkor melyikre válaszoljak anya? – kérdeztem mosolyogva tőle, miközben a csodás almástésztáját ettem.

-          Ne szemtelenkedj fiam ! – nézett rám szigorúan, de a mosoly ott bujkált a szája szélén.

-          Nos, anya, rendesen eszem,(…) és nincs szűkségem senkire. – zártam le a témát, mert megint eszembe jutott Emmy.

-           Fiam, úgy érzem, titkolsz valamit… - mondtam, hogy eszes nő.

-          Nem, anya nem titkolok semmit. – válaszoltam neki kelletlenül.

-          Fiam… a kedved sem a régi, szóval tudom, hogy van valami. Nyugodtan elmondatod, hisz tudod… - igaza van, pont neki ne mondanám el?

-          Csak megismerkedtem egy lánnyal, anya, aki… elég bonyolult, legyen elég annyi… - mondtam el neki a fél igazságot.

-          Kicsim, talán összevesztetek? – kérdezte bánatos arccal.

-          Ne is mondd anya, de még, hogy… - gondoltam vissza a szertárban folytatott „beszélgetésünkre.”

-          Hidd el fiam, meg fog oldódni! Hazamész majd hozzá, és megbeszélitek. Én hiszem, hogy meg tudjátok oldani. Bízz magadban fiam! – mondta hevesen. Ja, csak anya, tudod, tizenhét éves középiskolás lány, és a tanára vagyok, de nincs probléma… mondjuk ezt inkább nem közöltem vele.

-          Igen, anya, ha Te mondod… - hagytam rá.

Este fele átjött Matt, Jack, Mike és Sam. Rég nem láttam őket, és rengeteget beszéltem velük, legfőképpen a munkámról. Persze velük is nagyon sokat lehet hülyéskedni, akárcsak Robékkal, de azért Ők kicsit kulturáltabbak. Anya meggyőzött, hogy maradjak hétvégére. Így is tettem. Egész este Emmy járt a fejemben, ennek következtében, alig tudtam elaludni. 

Másnap anya már reggelivel várt, amitől megint gyereknek éreztem magam. Még kávét is készített nekem, pedig nincs oda azért, hogy ezt a „szörnyűséget” iszom.

Ezután nagyon sokat beszélgettem vele is. Szóba jött apa is, amitől megint hatalmába kerített a fájdalom. Sosem fogom tudni feldolgozni a halálát igazán. 

Egész kellemesen telt a hétvége, rendesen rossz volt hazamenni, de holnap suli van. Fájó szívvel búcsúztam el anyától, aki szipogva ígérte, hogy meg fog majd Ő is látogatni. Nem tudtam, hogy ez elég hamar, és hirtelen fog majd bekövetkezni…

Otthon, nekiálltam előkészíteni holnapra dolgaimat, aztán lezuhanyoztam, és megvacsoráztam a rengeteg finomságból, amit anya csomagolt.

Azt gondoltam, hogy ez a hét kellemesebb lesz, de sajnos nagyon tévedtem. Emmy végig keresztülnézett rajtam, és most is csak akkor váltottunk pár szót, ha azt a „munka” megkövetelte. Nagyon rossz volt így dolgozni, mert kitöltötte a gondolataimat, de a világért sem mutattam volna ezt ki neki. Elérkezett az előadás napja. Épp a folyosón sétálgattam, mikor megláttam Emmyt. Egy gyönyörű szép hosszú estélyi volt rajta. Gondolom ez a jelmeze lehetett, de egyszerűen káprázatos volt! Teljesen kiemelte a gyönyörű alakját. Az arca, akár egy kislányé, a hatalmas szemei, pedig teljesen megbabonáztak. Végigsimított a szoknya elején, majd kicsit megemelve azt, elsietett mellettem. Nem bírtam kiállni, hogy ne menjek utána.

-          Emmy!  - szóltam utána.

-          Nem érek rá tanár úr! – válaszolta gyorsan, meg sem fordulva.

-          Két hete levegőnek nézel! Meddig akarod ezt folytatni? – kérdeztem megtörten tőle, majd magam felé fordítottam.

-          Nem nézem levegőnek. Minden tanárommal így viselkedem! – mondta fagyosan.

-          Megbántottalak? Mégis miért Emmy? Hisz nem jelentek neked semmit! – mondtam ki, azt, ami a legjobban bántott.

-          Nézze, menjen innen el! Nemsokára színpadra kell lépnem, és ha tovább kell hallgatnom a hülyeségeit félő, hogy lesírom a sminkem.

-          Visszatért a flegma Emmy? Elárulnád mi a bajod? – néztem értetlenül rá. Mi az, hogy tovább kell hallgatni a hülyeségeimet?! Ez az igazság!

-          Figyeljen ide tanárkám! Menjen vissza és játsszon a magával egyidősökkel oké? – lépett el tőlem. Oké, ez fájt.

-          Ennyire felzaklatott, hogy azt mondtam szeretlek? – szóltam utána, mire azonnal visszafordult.

-          Nem az zaklatott fel, hogy bevallottad szeretsz, hanem az, hogy a kosárlabda fontosabb, mint én. Nem volt alkalmam akkor elmondani és talán most sem kellene, de szeretlek! Folyton te jársz az eszemben! Nem bírok enni, aludni néha még csak gondolkozni sem! Ha meglátlak, majd kiugrik a szívem és közben tudom, hogy nem leszel az enyém! – nézett rám könnyes szemmel és kétségbeesetten. Mi? Szeret engem? De hát…nem az nem lehet… már épp szólni akartam, mikor megjelent Jacobson.

-          Hát itt van a mi csillagunk! Á, Kellan jött jó szerencsét kívánni Emmynek? – robbant be közénk. Egyszerűen nem tudtam levenni róla a szememet. Aztán hallottam, hogy Jacobson szólít.

-          Elnézést Timothy csak jöttem szerencsét kívánni Emmynek! – motyogtam. Mr. Jacobs furcsán nézett majd rá, és mosolygott.

-          Ez a maga nagy pillanata Emmy! Jöjjön, máris kezdünk! – mondta és előreindult, Ő pedig utána. Oda akartam lépni hozzá, és magamhoz húzni, hogy elmondjam, mennyire örülök ennek. De… nem… ez akkor is hihetetlen számomra.

Az előadás egyszerűen csodálatos volt! Annyira élethűen játszott, úgy éreztem, minden mondata nekem szól. Na, jó nem élhetem bele magam.  A darab végeztével, mindenki gratulált neki, és én is elismerőn néztem rá.  Épp elindultam felé, mire menekülőre fogta a dolgot. Egyik pillanatról a másikra láttam meg, hogy Jasonnel táncol… ügyes… egy gyors számon táncoltak, nem is akárhogy.  Élvezettel néztem. Ezután egy lassú szám következett, és egyben az én időm is. Odamentem hozzájuk, és lekértem Jasontől, aki minden zokszó nélkül át is adta. Magamhoz húztam, persze csak amennyire ezt a tánc megkövetelte, majd lassan táncolni kezdtünk. Mélyen a szemébe néztem, mire a plafon felé fordította az arcát.

-          Menekülsz előlem? – szólaltam meg.

-          Mi okom lenne rá? – aha, tényleg, mi is?...

-          Igaz az, amit mondtál? – kérdeztem azt, ami a legjobban foglalkoztatott.

-          Ilyesmivel sosem szórakoznék. De kár erről beszélni. – próbált terelni.

-          Kár, mert neked Jason is tetszik és úgy gondoltad, hogy ő korban jobban illik hozzád?

-          Nem foglalkozom a korral!- vonta meg a vállát.

-          Gyönyörű vagy! – suttogtam a fülembe.

-          Ne mondd ezt! Egy tanár nem beszél így a tanítványával!

-          Most nem is a tanítványnak mondtam!

-          Kérlek, fejezzük ezt be! Fáradt vagyok! Jobb lesz, ha hazamegyek!

-          Hazaviszlek! – mondtam azonnal.

-          Nem! A bátyám értem jön. Köszönöm a táncot! Egy élmény volt! – mondta, azzal ellépett mellőlem.

Szeret engem… most sem tudom elhinni… hogy érthettem félre? Megmagyarázhatatlan késztetést éreztem arra, hogy utánamenjek, és megbeszéljem ezt vele. De, majd holnap.

Másnap reggel, gondoltam, lemegyek a kávézóba, tekintve, hogy elfogyott a kávém… Kényelmesen mentem le odáig, aztán, amint odaértem, azt hittem eldobom az agyam… Ő volt ott, és épp, iszogatott valamit.

 Jó reggelt! Leülhetnék hozzád egy kicsit? – álltam meg mellette. Intett, mire leültem mellé. Elmosolyodtam, amikor megláttam mit iszik. Azonnal eszembe jutott az első találkozásunk.

-          Emmy ez így nem mehet tovább! – mondtam ki a nyilvánvalót.

-          Nem én  zaklatlak Téged és nem nekem fontosabb valami más! – mondta unottan.

-          Érts meg! – nyúltam a kezéért.

-          Nem értelek meg! Azt hiszem, sosem leszek rá képes! Tudom miért fontos ez Neked, de nem tudlak megérteni.

-          Hát persze, hogy nem tudsz! Nem tudod felfogni mennyire fontos ez nekem, mert még gyerek vagy! – néztem a szemébe, mert valóban így gondoltam.

-          Nekem legalább van mentségem! A Tiéd mi? Önző alak vagy és gyáva! – vágta a képembe. Ezzel nagyon felhúzott! Nem tud Ő semmit.

-          Nem beszélhetsz így velem! – sziszegtem.

-          Mégis miért nem? Mert te vagy a felnőtt én meg a gyerek? Na, ne röhögtess! Akkor nem voltam gyerek, amikor megcsókoltál?

-          Miért jössz most ezzel? – kérdeztem felháborodva.

-          Miért nem hagysz békén? Felfogtam nem kellek! De akkor hagyj végre békén! – mondta és felpattant. Rögtön utána szaladtam és megfogtam a kezét.

-          Emmy kérlek, gyere vissza és beszéljük meg nyugodtan a dolgokat! –kértem és bevetettem a legszebb nézésemet.

-          Nincs már mit megbeszélnünk! Te is tudod és én is megértettem, hogy nem lehet köztünk semmi, mert neked fontosabb az, hogy valóra váltsd az álmod! De miért zár ez ki engem? Mi olyat tehetnék, amivel ártanék neked?

-          Többek között kirúgnának, ha rájönnének! – magyaráztam.

-          Nincs mire rájönniük, mert köztünk soha nem lesz semmi! Sajnálom, ha gondot okoztam Neked ígérem, többet nem fordul elő! – mondta és kisietett, de én is azonnal utána eredetem. Egy padon ült, én pedig melléültem, és átöleltem a vállát.

-          Ne haragudj rám! Néha kicsit magával ragad az indulat! – mondtam.

-          Nem kell mindig magyarázkodnod! Nincs miért. – húzódott el, megbántva..

-          Emmy ne csináld ezt! – húzódtam közelebb, majd megint átöleltem. Már el akart lökni magától, mikor is egy hangra lettünk figyelmesek.

-          Kisfiam! Végre megvagy! – jött felénk anya, mire azonnal boldog mosoly szaladt az arcomra.

-          Mama? Hát te, hogy kerülsz ide?- szaladtam hozzá és megölelgettem.

-          Hiányoztál és mivel mostanában nagyon elfoglalt vagy gondoltam meglátogatlak!- mondta anya, majd Emmy felé fordult.

-          Na és ki ez a csodaszép kislány? Csak nem a barátnőd?- kérdezte mire mindkettőnkben benn akadt a szó.

-          - Hát Öhm… Emmy, mondd csak, nem jönnél, velem vissza? Ott hagytam a kávémat! – néztem rá Emmyre, úgy, hogy értse, kettesben akarok vele maradni.

-          Dehogynem, jövök! – mondta, azzal felállt.

-          Anya, mindjárt jövünk, egy pillanat, addig ülj le! – mondtam neki. Aztán elindultunk Emmyvel.

-          Mi ez az egész, miért hívtál magaddal? – kérdezte azonnal.

-          Szeretnélek megkérni valamire.  – álltam meg vele egy pillanatra.

-          Hallgatlak! – mondta, majd várakozóan nézett rám.

-          Tudom, hogy nem szabadna ezt kérnem, és talán szemtelenség is, de kérni szeretnék egy szívességet! – beszéltem össze-vissza. – El kellene játszanod, hogy a barátnőm vagy… - böktem ki végre.

-          Hogy?! Mármint az anyukádnak? – nézett rám úgy, mintha hülye lennék.

-          Igen! Anya így végre békén hagyna ezzel a témával, és nyugtom lenne tőle. – mondtam neki.

-          És mi jó származik nekem ebből? – kérdezte összehúzott szemekkel.

-          Ezután békén hagylak, és nem zavarom többet az életedet! – néztem komolyan a szemébe. – Csak ezt az egyet kérem még tőled. – ahogy láttam egy kicsit rosszul esett ez neki, amit nem nagyon értettem.

-          Rendben! – emelte fel dacosan az állát. – Aztán örökre vége! – mondta ki érzelemmentesen.

-          Azért tudd, hogy szeretlek! – mondtam neki, mert kikívánkozott.

-          Én is szeretlek! Csak úgy mellékesen… - mondta nem törődöm stílusban, mire mosolyognom kellett. Annyira édes.

-          Rendben, cica, akkor vágjunk bele! – mondtam neki, majd befutottam a kávézóba, és kihoztam a kávémat, sőt anyának is vettem egyet, majd visszasiettünk hozzá. Odaérve egymásba karolva leültünk mellé. Emmy, azonnal akcióba is lendült.

-          Csókolom, Mrs. Lutz, Emmy Rossum vagyok, a fia barátnője. – mondta anyának mosolyogva.

-          Oh, micsoda bájos lány! Hány éves vagy kicsim? – kérdezte anya mosolyogva, és láttam az arcán, hogy nagyon tetszik neki Emmy.

-          Húsz, a főiskolán színészetet tanulok. – csak kamilláztam, hogy tud hazudni, de nagyon ügyesen csinálta, az biztos. Anyát percek alatt levette a lábáról…

-          Oh, hát ez csodálatos! – lelkendezett anya.

-          Így van, anya, Emmy nagyon tehetséges, ugye kicsim?  - fordultam hozzá.

-          Ahogy mondod, édes! – kontrázott rá, mire anya arcán boldog mosoly jelent meg… ha tudná, hogy ez mind nem igaz…

-          Fiam, nem hívod át vacsorára ezt a szépséges lányt? – kérdezte anya.

-          Hát, ha ráérsz… - hagytam rá. Örültem volna nagyon, főleg mert még nem volt ÚGY nálam, csak részegen…

-          Persze, miért ne? Felhívom anyát, hogy ma később megyek haza. – mondta, azzal félrevonult. Gondolom most hazudni fog, hogy valamelyik barátnőjénél lesz.

-          Fiam, egyszerűen káprázatos ez a kislány! – mondta anya hüledezve.

-          Igen, mama, az. Nagyon szeretem, és végre kibékültünk… - jó akkorát nem hazudtam…

-          Nagyon örülök neki, fiam. – paskolta meg az arcom.

-          Le is beszéltem! – tért vissza Emmy.

-          Akkor megyünk is a suliba, aztán majd otthon találkozunk. – mondtam. – Anya, itt a kulcs, addig menj be nyugodtan, érezd otthon magad – mosolyogtam, majd elindultunk Emmyvel.

-          Köszönöm! – mondtam neki, majd reflexszerűen nyomtam egy puszit a szájára. Zavartan nézett rám, mire jót kuncogtam.

-          Menj a fenébe Kellan Lutz! – mondta durcásan.

Az egész napunk csodásan telt, végig mosolyogtunk egymásra, és nagyon boldog voltam, hogy ha nem is igaziból, de együtt vagyunk.  Úgy éreztem szárnyal a lelkem.

Hazafelé indultam, mikor gondoltam bemegyek a virágoshoz, és meglepem anyát. Nem tudtam választani a két csokor közül, ezért mindkettőt megvettem. Bő tíz perc alatt otthon is voltam. Már kintről éreztem a finom illatokat, gondoltam, hogy anya főz. Beléptem a házba, és hangokat hallottam a konyhából. Először azt hittem anya magában beszél, de aztán meghallottam Emmy hangját.

-          De tudnia kell, hogy ennek ellenére tiszta szívből szeretem a fiát. Soha nem találkoztam még hozzá hasonlóval, örökké rajta gondolkozom. Elnézést még egyszer, hogy hazudtam. Nem tudtam volna tovább tenni, mert nagyon megkedveltem. De megértem, ha nem akar többé látni. – azzal hallottam, hogy kifele jön. Hatalmas boldogságot éreztem, hogy ezt mondta, és mikor kijött, azonnal az ölembe kaptam, és megcsókoltam. Nem tiltakozott sőt! Készségesen viszonozta a csókomat, amitől már azt hittem boldogabb nem is lehetek. Letettem Őt, és a mélyen néztem a csillogó szemeibe.

-          Én is szeretlek! – suttogtam neki, mire mosoly kúszott az arcára. Láttam, hogy anya is mosolyog, így tudtam, hogy nem haragszik. Ebben a pillanatban csengettek, mire anya ment ajtót nyitni, mert mi meg sem mozdultunk, csak néztük egymást.  El nem tudtam képzelni, ki lehet az, de hamarosan kiderült, Gina állt ott, ökölbe szorított kezekkel… már csak ő hiányzott...

        Laura