Vége?

Sziasztok!

Itt is lenne az új rész, olvassátok sok szeretettel! :) Köszönjük szépen a kommenteket Alexandrának, Tusinak, Donának, Lizzykének, mELCSY-nek, és Timinek! Imádat Nektek! (L)


Ui: Ne haragudjatok a végéért... :$




- Ne egy szót se szólj! Tegnap megbeszéltünk valamit és ígérem ez az utolsó alkalom, hogy nem tartom be a szavam! – lépett hozzám közel majd átölelte a nyakamat és azonnal csókolni kezdett. Először meglepődtem, de aztán átfogtam a derekát, és visszacsókoltam. Tudtam, hogy nem helyes, mégsem tudtam ellenállni neki. Kis idő múlva megéreztem nyelvét a számban, mire elvesztettem a fejemet. Helyet cseréltünk, és a falnak döntve kezdtem el vadul csókolni. Ő a hajamba túrt, közben apró kezeivel végigsimított a karomon, majd az atlétámat félrehúzva a csupasz hátamon. Abba kell ezt hagynom, de nagyon gyorsan, különben nem fogok tudni megállni. Megszakítottam a csókunkat, és a homlokának döntöttem az enyémet.
- Emmy… ezt nem lehet! – néztem a szemébe, ami úgy csillogott, mint megannyi gyémánt. Kezével még egyszer végigsimított a hátamon, majd kihúzta, és megsimogatta az arcom. Miért csinálja ezt velem?  Annyira nehéz így jónak maradnom!
- Ez volt az utolsó! – suttogta.
- Tegnap is ezt mondtuk nem igaz? – mosolyogtam én is rá. Alig pár centi választotta el ajkainkat, és legszívesebben újra megízleltem volna őket, de az Ő szemébe sem láttam mást. Azért kicsit összeszedte magát.
- Ez most már tényleg az utolsó volt! –bólogatott komolyan.
- Olyan jó lenne néha a fejedbe látni cica! – simítottam végig a haján.  Erre nagyon furcsán mosolygott.
- Mi ez a mosoly? – kérdeztem tőle ugyancsak mosolyogva, mire elragadottságot láttam a szemeiben.
- Ne is törődj vele! Én most megyek! – mondta, de meg sem mozdult. Igazából én sem akartam, hogy elmenjen.
- Jó, menj! – mosolyogtam rá.
- Megyek is! – válaszolta, de túl közel voltunk egymáshoz, ahhoz, hogy ne essünk kísértésbe. Így, mivel nem akartam, hogy esetleg meglásson minket valaki, ezért elhúzódtam. Az ajtó felé sétált, de én továbbra is háttal voltam neki. Attól féltem, ha újra ránézek, bezárkózom ide vele.
- Viszlát, holnap tanár úr! –köszönte azzal kilépett. Még szerencse…
Ezután megtartottam a maradék órámat, és persze a kosáredzést is, ami elég jól ment, aminek nagyon örültem. Elég jó csapatot össze lehet állítani belőlük.  Edzés után behívott magához Jacobson is. Gondoltam a fiára kíváncsi.
- Kellan, a holnapi családlátogatásról lenne szó. – mondta már, mikor az irodájában ültem.
- Ne haragudj, de nekem ehhez, mi közöm? – néztem értetlenül rá.
- Hát, mint minden évben, most sem tudjuk megoldani, úgy, hogy tanár menjen ki mindenkihez, ezért úgy gondoltam, Te leszel a hatodik, akit ebbe belevonunk. Oda is adom a listáját azoknak, akikhez holnap ki kell menned. – mondta nagy bőszen, én meg csak kamilláztam.
- Jól van, Timothy, akkor holnap kimegyek… - válaszoltam elmésen… most komolyan ilyenre akar befogni?
- Köszönöm, Kellan, tudtam, hogy számíthatok rád. – veregetett hátba. Meg sem néztem a listát, csak mikor kocsiba szálltam. Azt hittem gutaütést kapok, mikor láttam, hogy a lista legelején Emmy Rossum áll.  Ettől azonnal jobb kedvre derültem. Alig várom, hogy holnap lássam… fogd vissza magad, kishaver. A szülők is ott lesznek.
Mikor hazaértem, rég nem látott barátaimat pillantottam meg a bejárat előtt. Nagy mosolyogva néztek rám, csak azt nem tudtam, miért.
- Szeva tesó, ezer éve nem láttalak. – vert hátba Tom.
- Ja, végül is, csak tegnap találkoztunk… - néztem furán rájuk.
- Már be sem hívsz minket? – kérdezte Rob .
- Dehogynem, gyertek csak! – tártam ki az ajtót. Most mit mosolyognak ennyire. – Kértek egy sört?
- Persze! – válaszolták egyszerre. Hoztam nekik egyet - egyet a hűtőből, aztán még mindig vigyorogva néztek rám.
- Mi van már? – kérdeztem mogorván tőlük.
- Összejöttetek, mi? A tegnapi akcióból csak ezt tudtuk leszűrni. Megjelensz ott, előtte meg idegbeteg módjára viselkedsz. Bele vagy esve, haver, és Ő is beléd, a mi szemünk nem csal… - szólalt meg a szóvivő Robert Pattinson.
- Srácok, nem jöttem össze vele. Na, jó csókolóztunk, de nem most először… - kezdtem, mert nekem a mai jutott eszembe, és akarva-akaratlanul is kikotyogtam.
- Mi?! Tudtam, én tudtam, hogy ez már van ilyen komoly, mondtam, Tom? Én mondtam, jössz húsz dolcsival! – pattant fel Rob.
- Ti fogadtatok, baszki? Két ekkora tökkelütöttet. – csóváltam a fejemet.
- Haver, Tom nem akarta elhinni, hogy már itt is járhattok, de én… én…
- Fogd be, baszki, most rövidebb lettem húsz dolcsival, csak mert te mindig fogadni akarsz. – morgolódott Tom.
- Úgyis piát veszünk belőle! – mondta neki Rob.
- Ja, ez is igaz… na de meséld csak el, tesó, hogy is volt ez a csókos dolog? – nézett várakozva rám, mindkettő. Elmeséltem nekik a Ginás akciótól mindent, egészen a mai szertáros csókunkig. Sőt azt is elmondtam, hogy érzek. Döbbenten néztek rám.
- Hát tesó… ez azért kockázatos, mert Te tanítod, és gondolom, nem akartok lebukni.  –rázta a fejét Tom. Mintha én már nem gondoltam volna erre…
- Most miért? Ha szeretitek egymást, akkor, mi van? – kérdezte értetlenül Rob. Ez tényleg nem komplett.
- Rob, ezt nem lehet csak úgy, hát értsd már meg! Tanár, és bármikor lebukhatnak – magyarázta neki Tom, amiért most nagyon hálás voltam, mert én nem tudtam volna rendesen az értésére adni.
Egy ideig még ott voltak, és elmesélték, hogy a csajokkal titokban randizgattak, mert nem akarták, hogy megtudjam, mivel én lebeszéltem volna őket… most minek néznek engem, az apjuknak? Azt tesznek, amit akarnak. Miután rendesen kibeszéltük őket, meg azt, hogy milyen varázslatosak, fogták magukat, és hazamentek. Örültem, hogy legalább nekik jól megy.
Másnap reggel izgatottan készültem Emmyékhez. Nem tudtam, mit vegyek fel, végül úgy döntöttem, hogy nem fogok mást mutatni, mint ami vagyok, hanem, megyek abban, amiben egyébként szoktam. Tíz perc alatt ott is voltam autóval, aztán vonakodva a csengőhöz léptem. Most mi van már? Hisz a szülei nem tudják, hogy titokban csókolgatom a szertárban, meg, hogy szerelmes vagyok belé. Mondjuk, ez utóbbit Ő sem tudja. Becsengettem, mire pár másodperc múlva Ő nyitott nekem ajtót. Annyira gyönyörű volt, hogy legszívesebben megcsókoltam volna.  Kicsit meglepődve nézett rám, gondolom Jacobsont várta.
- Kellan? – kérdezte gyanakvóan. Rá mosolyogtam, és tüzetesen végigmértem. Gyönyörű volt…
- Jöttem családlátogatásra. – válaszoltam magától értetődően.
- Te? – kérdezte döbbenten.
- Igen én. Miért? Azt hitted Mr. Jacobson jön ugye? Ebben az évben felosztotta a tanulókat, mert egyedül nem bírná.
- Te pedig most jöttél ide… hozzánk. – nyögte ki.
- Emmy! Mr. Jacobson érkezett meg? – jelent meg a háta az mögött feltehetően apja.
- Jó napot Mr. Rossum! Kellan Lutz vagyok a lánya testnevelés tanára! –nyújtottam a kezem majd elmagyaráztam mi a helyzet.  Az apjával rögtön jóba lettünk, főleg, mikor meghallotta, hogy kosarazom is.  Ám észrevettem a lánya zavartságát.  Egész jó hangulat volt, élveztem is.  Nagyon sokat beszéltem róla is, természetesen csak dicsértem. Semmiképp nem tudtam volna rosszat mondani vele kapcsolatban. Ahhoz túlságosan is fontos nekem.  Lassan búcsúztam, mert volt még pár hely, ahova mennem kellett. Megkedveltem a szüleit, és akaratlanul is arra gondoltam, hogy mi lenne, ha úgy jöttem volna ide, mint a barátja… Megint kezdek nagyon fantáziálni… Végül Ő kísért ki.
- Csak jó dolgokat mondtál rólam. Mivel érdemeltem ki? – mosolyogott rám.
- Mert jó vagy. – simítottam meg az arcát mire behunyta a szemét. Annyira megcsókoltam volna.
- Jobb vagyok.  – válaszolta.
- Határozottan igen. Lenne kedved találkozni délután a parkban? Csak sétálnánk és beszélgetnénk egy kicsit. – dobtam be az ötletet Ő pedig azonnal rábólintott.
- Rendben. Akkor, kettőkor várlak a főbejáratnál. – mosolyogtam rám majd mielőtt beszálltam volna a kocsimba rá kacsintottam.  Nagyon jól éreztem magam náluk, be kell, valljam. Az anyja egy tünemény, az apja, meg igazi sportrajongó. A többi helyen sem volt annyira rossz, de közel sem élveztem annyira, mint Emmynél. Elérkezett a kettő óra. A park főbejáratánál várt, ahogy megbeszéltük.  Annyira csinos volt, el sem hittem, hogy csak tizenhét éves. Közelebb mentem hozzá, közben észrevettem, hogy Ő is végigmér. Aztán nyomtam egy puszit az arcra. Nem akartam egyből letámadni.
- Szia! – mosolyogott rám elbűvölően.
- Szia! Régóta vársz? – kérdeztem tőle. Remélem nem.
- Csak nemrég érkeztem. – mondta és észrevettem, hogy nagyon zavarban van. Annyira édes volt.
- Akkor jó már azt hittem sosem érek ide! Megyünk? –kérdeztem és a park közepe felé mutattam.
- Persze mehetünk! Fárasztó napod volt? – kérdezte, de tudtam, hogy csak azért tarja a formaságot, mert sok ember van itt. Válaszoltam is neki, de annyira nem itt járt, hogy nem is hallotta. Kicsit én is magamba feledkeztem, már ami minket illet. Most legszívesebben megfogtam volna a kezét, és megcsókoltam volna. Miért ez most randi? Hát… olyasmi.
- Nagyon elgondolkoztál! – néztem rá.
- Nem dehogy! Csak mindig lenyűgöz, hogy… milyen szép ez a... ez a park. – válaszolta, de nem hittem el természetesen. Viszont nem is firtattam.
- Tudod miért hívtalak ma ide? – kérdeztem tőle.
- Sejtelmem sincs. – nézett rám kíváncsian.
- Úgy éreztem jó lenne kicsit kiszabadulni az iskolai keretek közül és őszintén elbeszélgetni arról, hogy mi történt az elmúlt hetekben. – mondtam Ő pedig csak bólogatott. Már épp folytatni akartam, mikor megláttam a közelben egy vattacukor árust.
- Szereted a vattacukrot? – mosolyogtam rá.
- Igen nagyon szeretem, de hogy jön ez ide? – nézett rám értetlenül.
- Gyere! –fogtam meg a kezét reflexszerűen és máris húztam a vattacukor árushoz.
- Milyet szeretnél? –kérdeztem.
- Rózsaszínt – mosolyogott. Azonnal megvettem neki, és a kezébe adtam. Olyan jó volt látni, hogy mennyire örül neki. Megkínált, de nem fogadtam el. Lassan elértünk a vízeséshez, ami a parktól nem messze volt. Egyszerűen mindig levett a lábamról a látványa.
- Sokan azt sem tudják, hogy itt van, mások nem sétálnak annyit, mert olyan sok a látnivaló még a városban és ez jelentéktelen mellette, de én imádom. – mondtam neki.
- Le lehet menni a partjára?- kérdezte. Bólintottam, majd a kezét megfogva felsegítettem, főleg mert eléggé csúsztak a kövek.
- Bele szabad menni? – kérdezte.
- Szeretnél? Nem mély épphogy bokáig ér az elején. – mosolyogtam rá.
 Levette a szandálját, aztán bele is ment a vízbe. Gyönyörködtem a látványában, olyan volt, mint egy kislány, akinek most mutatták meg a legszebb játékot. Elbűvölő volt. Nem sokáig gondolkodtam levettem a cipőmet, aztán én is bementem a vízbe. Kellemesen langyos volt. Forogni kezdett a vízben, és élvezve a fentről esőcseppként hulló vízpermetet kitárt karokkal. Egyszerűen gyönyörű!
- Na, hogy tetszik? – jött közelebb hozzám lelkesedve.
- Ez egyszerűen csodaszép! Olyan szabadnak érzem magam! Káprázatos! – nevetett, majd megpördült a tengelye körül, mire majdnem elesett, de utána kaptam, és szorosan fogtam.
- Olyan, mint Te! Ezért is szeretlek ennyire! –csúszott ki a számon, mire félve nézett rám. Te jó ég, de hülye vagyok! Hogy mondhattam ki, persze, hogy Ő nem így gondolja. – Ne haragudj, nem úgy értettem, hanem, hogy úgy szeretlek, mint… mint egy nagyon kedves barátot. – mondtam ki alig. Ja, a barátok nem hinném, hogy csókolózni szoktak… elég hülye duma, de ahogy láttam nagyon megbántottam ezzel.
- Szóval egy nagyon kedves barát… értem. – mosolygott erőltetetten. Mekkora barom vagyok! Lassan kibontakozott az ölelésemből, aztán lehajtott fejjel állt előttem. Nem tudtam, mit mondjak neki.
- Akkor én haza is mennék, ha nem bánod. – mondta.
- Hazaviszlek. – mondtam neki azonnal.
- Nem, nincs rá szükség, mindjárt jön a busz. – válaszolta a tekintetemet kerülve.
- De én szeretnélek hazavinni. –erősködtem.
- Nem, tényleg busszal megyek, de azért köszönöm! – mondta, azzal elment. Tényleg rohadt nagy hülye vagyok, bár… ha belegondolok, akkor talán így volt a legjobb. Hisz, kit akarok etetni, Ő egy diák, én meg a tanára vagyok, és nem lehet köztünk semmi. A kosár az életem, és nem fogom soha feladni, semmiért, és senkiért... még talán érte sem.
Hazamentem ezután, majd rendeltem egy pizzát, megfürödtem aztán lefeküdtem aludni.
Az iskolába érve, lepakolta a szertárban, aztán kezdődött is az első órám Emmyékkel.  Mikor meglátott, azonnal mosoly jelent meg az arcán, aztán kicsit lehervadt, de alig észrevehetően intett nekem. Én nem intettem vissza neki. Meg kell értenie, hogy nem tehetem. Furcsán nézett rám, de nem szólt semmit. Tornasorba álltak, aztán el is kezdődött az óra. Mindenki nagyon szépen dolgozott, aminek nagyon örültem. Aztán mindenki kezébe vett egy labdát, és megmutattam nekik néhány kosárfogást. Már vagy negyed órája csinálták ezt, mikor hírtelen valaki jól hátba vágott. Megfordultam, és akkor láttam, hogy Emmy volt az. Kihívóan nézett rám, és tudtam, hogy nem véletlenül volt… persze ez rajtam kívül senkinek nem tűnt fel. Néhány másodpercig farkasszemet néztünk, aztán elfordítottam a tekintetemet.  Szuper, most haragszik rám, nem baj.
Óra végén a szertárban rendezgettem a dolgokat, mikor egyszer csak felbukkant.
- Miért vagy most ilyen? Nem értelek Kellan Lutz! Tegnap teljesen normális voltál, amíg ki nem mondtad azt, hogy… azt. – kárt számon, de megpróbáltam nem figyelni rá. Erre mellém lépett, és megragadta a karomat. – Válaszolnál?! – sziszegte pár centire az ajkaimtól.
- Mégis mit mondjak, hm? Mit vársz tőlem? Mondjam ki azt, hogy igen beléd szerettem? Hogy minden gondolatom Te vagy már lassan, hogy ha látom, hogy más fiúval beszélsz, akkor megesz a féltékenység? Ezt akartad hallani? – keltem ki magamból. Ennyi, elmondtam neki.
- De Kellan… - kezdte, de félbeszakítottam.
- De köztünk nem lehet soha semmi, érted? Én a tanárod vagyok, és szeretem a munkám, és sokat is jelent. – magyaráztam lázasan neki.
- Ennél az érzésnél is többet? – kérdezte döbbenten.
- Igen, fontosabb a kosár. – válaszoltam a szemeibe nézve. Alig eszméltem fel, hatalmas pofont adott. A szemei csalódottságot, fájdalmat, és rengeteg haragot tükrözött. Nem bírtam nézni, így megszakítva a köztünk lévő távolságot, az ajkaira tapadtam. Ennyit még megérdemeltünk. Kétségbeesetten, és szerelmesen csókoltam Őt. Szorítottam magamhoz, mintha a levegőt jelentené nekem. A hajába túrva húztam közelebb magamhoz, Ő pedig szintén a hajam markolta, és teljesen hozzám préselte magát. Hírtelen szakadt el tőlem, és könnyes szemekkel meredt rám, de ami a legjobban fájt, hogy a gyűlölet is ott cikázott bennük… Vége?

Laura