Összezavarodva

Sziasztok!
Itt is lenne az új rész, és nagyon szépen köszönjük a komikat, és a pipákat, naggyon jól esnek! :))
Ariana válaszai az előző fejihez:

Roni: Úgy örülök, hogy ezt6 a történetet is olvasod annak ellenére, hogy Rob fan vagy :-)
Hamarosan kiderül, miket mondott Emmy, és még sok más is :-) Köszönöm, puszi

Tusi: Köszönjük szépen, izgalomban nem lesz hiány ezek után sem, mindig tartogatunk számotokra meglepetéseket :-) Puszi!

mELCSY: Örülünk, hogy te is itt vagy, annak emg pláne, hogy ennyire tetszik a sztori :-) Ha tudnád mennyi minden lesz méh itt :-) Na de hamarosan... :-) Puszi!

Anna: Köszönjük szépen! Már itt is az új rész :-) Puszi!



Akkor jó olvasást! :))

Laura

Másnap reggel hatalmas fejfájással keltem, és úgy éreztem, kihányom a belemet is.  Gyorsan kiszaladtam a mosdóba, hogy kiadjam a gyomrom tartalmát. Nem lett sokkal jobb, mert éreztem, hogy nagyon szédülök még. Megmostam az arcom, majd ahogy a tükörbe néztem, elszörnyedtem a látványtól. A szemem alatt hatalmas karikák éktelenkedtek, és olyan sápadt voltam, hogy nem is ismertem magamra hírtelen. Kiballagtam a fürdőből, hogy keressek valami ruhát zuhany után, de ekkor Tom, és Rob rontott ki a mellettem lévő szobából, teljesen kócos fejjel, egy szál alsógatyában.

-        -  Haver, minden rendben? – kérdezték kórusban. Egész esete itt voltak? Ettől még nagyobbat nőttek a szememben.

-        -  Igen srácok, köszönöm! Egész este itt voltatok? – kérdeztem tőlük mosolyogva… már amennyire mosolyogni tudtam ebben az állapotban.

-         - Baszki, már kórházba akartunk vinni, mert elájultál, aztán össze-vissza beszéltél. Naná, hogy itt maradtunk veled. – jöttek közelebb, és hátba vertek.

-        -  Jó, azért, ne bántsatok, elég szarul érzem magam. – mondtam nekik kissé morcosan. – Nagyon szépen köszönöm, hogy itt voltatok, és nem hagytatok magamra. – néztem hálásan rájuk.

-        -  Nincs mit haver, akkor mi el is mennénk, mert sok dolgunk van… - mondta Tom, aztán villámgyorsan felöltöztek, és szó nélkül eltűntek… furcsa ez nekem. Mindegy is. Elmentem lezuhanyozni, és közben végig Emmy járt a fejemben. Nem tudom elhinni, hogy képes voltam miatta totál részegre inni magam… Miatta ittam totál részegre magam? Sajnos minden jel arra mutat. Nagyon csúnyán kijátszott, és én hittem neki. Elhittem, hogy valóban őszinte velem szemben, hogy megváltozott. De nem, kíméletlenül a szemembe hazudott, és még el is sírta magát. Nagyon rossz volt az önérzetemnek, hogy hagytam magam átverni, és hogy ráadásul egy tizenhét éves lány által. De mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy ez többé ne történjen meg. Nem fogok többet engedni neki, és tartom magam a tegnapi elhatározásomhoz.

Az iskolába érve, már alig vártam, hogy munkába kezdjek, mert addig sem gondolok rá. Egész jól éreztem magam, mígnem eljött az ötödik óra. Most nem féltem, hogy megint kikészít idegileg, mert nálam volt a gyeplő. Elsőként érkezett, és öltözött is át.

-        -  Jó napot kívánok tanár úr! – köszönt, de legszívesebben rá sem néztem volna. Nem akartam látni a hamis arcát. Azért tétovázva bár, de ránéztem.

-         - Jó napot! – köszöntem vissza, de aztán azonnal elfordítottam a fejem. Az óra további részében tisztességesen megcsinálta a feladatokat, egy szót nem szólt.  Igaz legjobban Nickel voltam elfoglalva, mert nem igazán mentek neki a kosárgyakorlatok. Óra végén össze is futottam Jacobsonnal, aki megkért, hogy számoljak be neki Nick képességeiről, mert szeretné, ha majd kosárral foglalkozna.

-        -  Őszinte leszek Timothy, nem igazán az erősége. – próbáltam finoman fogalmazni.

-        -  Értem, de azért lehet rajta segíteni.  – nézett rám reménykedve.

-        -  Rengeteg gyakorlással, természetesen igen, de nem akarlak hitegetni, ez nem az Ő pályája. De mindent megteszek, ígérem. – bíztattam.

-        -  Köszönöm, Kellan, nagyon hálás vagyok!

-         - Ez a munkám, Timothy. – mondtam, majd elköszönt, és elment. Láttam, hogy Emmy engem néz, és egy kis időre belefeledkeztem a szemeibe.  Végül zavartan elkapta a tekintetét, én meg megeresztettem egy vigyort. Hirtelen csak az vettem észre, hogy mellettem van, és megragadja a kezemet. Kérdőn néztem rá, aztán mintha égetném, el is eresztett.

-        -  Nem érdekel, ha beköpött! Biztos úgy gondolja megérdemeltem! Ennyit ér a maga szava ugye tanár úr?
      Nem egy igazgatóival intézi el a bosszút! – támadott nekem.

-         - Nem köptelek be! Az igazgató úr fiának teljesítményéről tárgyaltunk, ha érdekel – válaszoltam higgadtan. Annak kellett maradnom, mert már megint számon kér.

-         - Oh! Én azt hittem…- kezdte, de félbeszakítottam.

-        -  Ne is folytasd, pontosan tudom mit hittél! – néztem rá gúnyosan, mire megváltozott az arca.

-         - Szóval így állunk! – bólogattam és könnyek gyűltek a szemébe. Szánalmas, megint kezdi.

-        -  Emmy ne gyere nekem megint ezzel a mű sírással,mert nem tudom, mit csinálok veled! – rázta meg a vállát, hogy most mér térjen észhez. Erre csak még jobban eleredtek a könnyei, és utálkozva nézett rám.

-         - Tudja mit? Forduljon fel! – kiáltotta, majd ellökve magától elrohant egyenesen a batárnői karjaiba. Én inkább elmentem onnan, nem akartam látni az újabb színjátékot. De akkor miért érzem úgy, hogy most nem játszott rá? Pont emiatt az apró gondolat miatt, úgy döntöttem, hogy ott maradok és szép, vagy nem szép, kihallgatom őket.

-        -  Mi történt már megint te kis butus? – törölte le Jane a könnyeit. Mindent láttam a fal mögül.

-        -  Nagyon megbántott! Ma is és tegnap is! – mondta bánatosan. Na, ez tök jó, még neki áll feljebb…

-         - Ez kicsit tényleg túlzás volt Emmy! Nem szabad más emberek érzéseivel játszanod! – simogatta meg Mandy.  Ő legalább tisztán látja a dolgokat.

-         - Honnan tudhattam volna, hogy ez olyan érzékenyen fogja érinteni? Hiszen mit számítok én neki? Ugyanolyan diák vagyok, mint bárki más.  – bárcsak így lenne…

-        -  Hát azért azt nem mondanám. Senki sem feleselt annyit vele, mint te. –nevetett Jane. Többek közt. És nem is tudok haragudni rád sokáig, cica…

-        -  Ne aggódj biztosan sikerül majd tisztázni vele! –húzta fel a földről Mandy.

-         - Tudjátok az a legfurcsább, hogy nem jó ez így nekem! Olyan rideg volt! Pedig igazából aranyos pasi! Az a puszi meg végülis nekem tök jól esett! Nagyon finom illata van az arcának! – mosolyogott, majd kifele indultak. Mit mondott? Jól esett neki? Úgy vigyorogtam, mint a tejbe tök. Ezek szerint nem csak rám volt hatással. Istenem, azt mondta finom illata van az arcomnak… ez most… most annyira jól esett. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy miért váltott ki belőlem ez ekkora örömöt.

Egészen, míg haza nem értem csak ez járt az eszemben.  Beérve, gyorsan lezuhanyoztam, és gőzerővel készültem az esti bálra, amit a suliban tartanak.  Az én dolgom, hogy figyeljek a srácokra, így megkértem Robékat jöjjenek velem, mert egyedül ennyi gyerekre nem tudok figyelni. Felkaptam egy farmert, egy fehér pólót, és Converse tornacsukámat, befújtam magam a parfümömmel és már késznek is nyilvánítottam magam.

Egyszer csak kopogást hallottam, és mielőtt még ajtót nyithattam volna, be is jöttek a srácok.

-         - Haver, de jó, hogy készen vagy! Mehetünk is? – kérdezte Rob teljesen felspannolva. Tom sem nézett ki jobban. Azon röhögtem, hogy totál ugyanúgy öltöztünk fel.

-        -  Mehetünk, de előre szólok, nem csajozni megyünk, szóval visszavenni! Kiskorú a java! – mondtam nekik, majd bezártam az ajtót, és kivételesen kocsiba pattanva elindultunk a suliba.

Odaérve hatalmas tumultus fogadott bennünket, rengetegen voltak. Fel sem tűnt, hogy ennyien járnak ide. Befele kezdtünk menni, már amennyire ezt a tömeg engedte. Mindenki táncolt, de még az ajtóban is. Beljebb haladva egyszer csak egy lágy test ütközött nekem hátulról. Nagyon finom illata volt, és akarva akaratlanul is köré fontam a karjaimat.

-        -  Emmy? – néztem csodálkozva rá, és Ő is meglepődve nézett.

-        -  Hello! – mosolyogott rám halványan.

-         - Emmy? Ez igen hirtelen Rád sem ismertünk! – jött közelebb Rob.

-        -  Hát Ti meg mit kerestek itt?  - kérdezte Tom felé pillantva.

-         - Mi vigyázunk Rátok! Kellett pár ember, aki felügyel és ránk hárult eme nemes feladat! –nevetett Rob.

-         - Most igazán nem lehet Rátok mondani, hogy kiskorúak vagytok! – vigyorgott Tom is, leplezetlenül végigmérte mindhármukat.

-         - Álljatok le! Megbeszéltük – szóltam rájuk indulatosan. – További jó bulizást lányok! – búcsúztam, majd reméltem, hogy veszik a lapot ezek a marhák, és jönnek utánam. Hál’ Isten így is volt.

Meg kell, valljam, nagyon csinos volt Emmy. Igazán nagyon jól áll neki a rózsaszín, bár szerintem túlzás az Angyal felirat… sosem volt Ő az, legfeljebb kinézetre… Már javában ment a buli, és folyamatosan figyeltem, mit csinálnak a fiatalok, nem lett volna szerencsés, ha valamelyikük üdítőn kívül mást is iszik. Rajtam vernék el a port. Hirtelen tűnt fel, hogy Emmy, és a lányok nincsenek itt. Körbenéztem először a szememmel minden sarkot. Aztán felálltam, és keresni kezdtem. Visszamentem oda is, ahol utoljára láttam, de nem volt ott, ahogy a lányok sem. Kezdtem aggódni. Remélem, nem esett semmi baja, mert nem tudom, mit csinálok, ha igen. A sarokban ülve megpillantottam Robékat, és odamentem hozzájuk.

-         - Fiúk, nem láttátok a lányokat? – kérdeztem tőlük ingerülten.

-         - Nem, miért talán eltűntek? – kérdezte Rob is aggódva.

-        -  Nem látom őket sehol, és fogalmam sincs, hol lehetnek.

-       -  Akkor menjünk, keressük meg őket! – állt fel Tom, majd együtt indultunk a lányok keresésére. Kimentünk az udvarra is, de egyszerűen sehol nem láttuk őket.  Jacobsontól is kérdeztem őket, de csak annyit mondott, hogy nem rég látta őket, de nem tudja, hol lehetnek. Egyre jobban eluralkodott rajtam a pánik. Mi van, ha elrabolták, vagy ne adj, Isten megerőszakolták. Te jó ég, hol lehet?

-        -  Itt kell lenniük, mert bent már végigkutattunk utánuk mindent! – szóltam a srácokra, akik közben utolértek.

-       -   Mi van, ha már hazamentek? - kérdezte Rob.

-        -  Nem hinném, hogy hazamentek. Nem rég jöttek csak, Jacobson találkozott velük.  – mondtam, bér még az is jobb lett volna.

-         - Menjünk, be hátha mégis ott vannak valahol! – szolt oda Tom, és én is egyet értettem, így befelé indultunk, ám ekkor egy bokorból nevetve kiszaladt Emmy, és kissé ingatagon megindult felénk. Nagyon ideges lettem, mert én szétaggódom a hátsója miatt magam, Ő meg jól mulat. A lányokkal együtt, akik elég megszeppenve néztek hol rám, hol a fiúkra. Ők sem voltak jobb állapotban, mint én.

-        -  Rob, Tom kísérjétek be a lányokat! Emmy itt marad! – szólaltam meg elég paprikásan, majd megragadtam a kisasszony karját és húzni kezdtem magam után.

-         - Hogy képzelted ezt? Megint kilógsz, amikor tudod, hogy nekem kell odafigyelnem rád! a kurva életbe Emmy az állásommal játszol érted? – rángattam meg, mert nagyon haragudtam rá.

-        -  Szia, tanár úr! Figyelj, beszéljük csak ezt meg! – kuncogott, majd nekem dőlt. Csak úgy dőlt belőle a pia szag.  – Jól nézel ki ma! De komolyan!

-        -  Emmy te vagy részeg vagy? – néztem rá meghökkenve. Mi jöhet még?! Cigi, pia?

-        -  Nem mégis, hogy képzeled? – nevetett, és próbált rám nézni a fátyolos szemeivel. –Figyelj egy a lényeg! Dögös pasi vagy- kuncogott, majd forogni kezdett. Ez az, még hívja is fel ránk a figyelmet.  Gyorsan visszarántottam és a szája elé tettem ujjamat.

-        -  Ne beszélj butaságokat! Mennyit ittál? – förmedtem rá.

-        -  Csak egy nagyon picit! Táncolj velem! Gyere már! – rángatott meg a pólómnál fogva majd a karjaimba szédült. Szerencsére gyorsan érte nyúltam, nehogy elessen itt nekem.

-        -  Állj fel! Hallod Emmy! Kérlek, ne csináld ezt velem! – könyörögtem neki, de csak mosolygott. Nagyon nem volt magánál.

-         - Te utálsz engem! Miért? Tudod mit nem érdekes! – motyogta, és láttam, hogy ha lehetne itt, és most elaludna. Még hogy utálom… cicám... Nem fecséreltem szavakra az időt, óvatosan a karomba vettem. Erre Ő a vállamba fúrta arcocskáját, és szorosan magához ölelt. Annyira édes volt most… egy pillanatra még felemelte a fejét.

-        -  Nem akartalak megbántani, ne haragudj rám tanár úr! mondta, majd végigsimította az arcomon, és álomba merült.

 Ettől a kis mozdulattól úgy éreztem, kiugrik a szívem. Meg kellett állnom egy pillanatra, hogy magamhoz térjek. Ránézni sem mertem, mert féltem, hogy őrültséget csinálnék, így elindultam a kocsim fele, úgy hogy senki ne lásson. Óvatosan az anyósülésre fektettem, majd miután beszálltam, még percekig gyönyörködtem az arcában. Nem értem a bennem dúló érzéseket, de nem is akartam… Mielőtt elindultam volna, felhívtam Robot, hogy kísérjék haza a lányokat, és lehetőleg ma már ne kelljen keresni őket. Aztán elvettem Emmy telefonját, és kikerestem a bátyja számát.

-        -  Ben? Itt Kellan Lutz.  A húgod miatt hívlak, úgy gondoltam nem egyből a szülőket értesítem, mert nem biztos, hogy az jó lenne Emmynek.- kezdtem.

-        -  Ön a tesitanára, ugye? – kérdezte félve.

-       -   Igen, és itt ül a kocsimba, elég illuminált állapotban. Most épp alszik. – fordultam Emmy felé, aki valóban békésem szunyókált. – Most viszem haza, kérlek légy kint, ha nem akarod, hogy a szüleitek meglássa.

-        -  Köszönöm, tanár úr! Jó ég! Soha eddig még nem ivott, mégis mi ütött belé? – kérdezte elég értetlenkedő hangon.

-        -  Fogalmam nincs, a lényeg, hogy nagyon megártott neki. Akkor nem sokára ott vagyok.

-        -  Rendben, és még egyszer köszönöm! – mondta hálásan. Ezután megadta a címüket, és már indultam is. Egész úton ezen az abszurd helyzeten gondolkodtam. Tulajdonképpen én fedezem, mikor kurvára nem ez lenne a dolgom. De mit tegyek, ha egyszer nem tudom elviselni, ha bajban van?  vezetés közben rá-rápillantottam, és egy ilyen alkalommal mocorogni kezdett.

-         - Kérlek, ölelj magadhoz, tanár bácsi! – duruzsolta, majd közelebb férkőzött hozzám. – Kérlek tanár bácsi, azt akarom, hogy ölelj magadhoz, hogy érezzem az illatod. – vált nyűgössé a hangja, én meg nem tudtam nem mosolyogni rajta. Már a vállamon a volt a feje, és én pedig ösztönösen húztam közelebb magamhoz. Óvatosan beleszagoltam a hajába, majd nyomtam rá egy puszit.  Elégedetten morgott egyet.

Annyira jó érzés volt a karjaimban tartani, hogy azt nem lehet elmondani. Azt kívántam bár mindig így lenne… most ez tényleg én gondoltam? Te jó ég, haza kell érnem vele, de gyorsan, különben megőrülök. Próbáltam közben visszahelyezni az ülésébe, de kitartóan kapaszkodott belém, és elégedetlenül nyögdécselt. Már majdnem hangosan nevettem, de gondoltam nem lenne jó ötlet. Úgyis csak felkapná a vizet. Nem volt, mit tenni, hagytam, hogy kényelmesen elhelyezkedjen mellettem. Ha nincs ott a sebváltó, szerintem az ölemben ülne, de még az sem zavarna egy cseppet sem. Fejét a nyakamba fúrta, és éreztem minden levegővételét. Ezzel csak az volt a baj, hogy folyamatosan végigfutott a hátamon a hideg, és nem a rossz értelemben.

Végre hazaértem vele, és a bátyja már a kapuban várt.

-        -  Tanár úr, nem is tudom, hogy köszönjem meg. – hálálkodott Ben.

-        -  Nem tesz semmit, csak arra kérlek, hogy beszélj vele. Úgy tudom, rád hallgat.  – adtam át a kezébe a még mindig alvó Emmyt.

-         - Mindenképpen. – bólogatott komolyan.

-         - Akkor én mennék is, mert még ott vannak a diákok, csak hazahoztam a húgodat.

-        -  Köszönöm, még egyszer! – fogott kezet velem.

-        -  Nincs mit! Jó éjszakát! – búcsúztam, majd beszálltam a kocsiba, és elhajtottam.

A suliba visszaérve már csak én voltam, mint felnőtt, meg Jacobson, aki azt mondta menjek haza, pihenjem ki magam. Nem tiltakoztam, el is indultam.

Otthon zuhanyzás után azonnal ágyba bújtam, de nagyon sokáig nem tudtam elaludni. Végigpörgettem az este történéseit, és ahogy a kocsis részhez értem, mosoly futott az arcomra. remélem, most már nem lesz gond vele…

Másnap reggel, frissen keltem, és miután megittam a napi kávéadagomat, és embert varázsoltam magamból elindultam a suliba.

Az első órámra készültem, mikor megláttam Emmyt, aki épp hozzám készült. Kicsit feszélyezve éreztem magam, hisz tegnap, ha részegen is, de elég közel kerültünk egymáshoz.

-        -  Jó reggelt tanár úr! Én csak bocsánatot akarok kérni! Gondolom elég hülyén viselkedtem tegnap!  - szakozott, és kicsit el is pirult.

-        -  Jó reggelt Emmy! Nem történt semmi! Viszont iskola után beszédem lenne veled! Természetesen Mr. Jacobson nem tud semmit a dologról, ne aggódj! – mondtam kimérten, nem akartam, hogy esetleg rosszul érezze magát.

-         - Ha mondtam volna bármit is azt nem kell elhinni! –hadarta, és még jobban elpirult.

-       -   Mondtam, hogy nem történt semmi! Siess, mert már becsengettek! – aztán hátat fordítva neki ott hagytam. Egész tesin azon gondolkodtam, hogy Ő ezek szerint semmire nem emlékszik a tegnap estéből. Végülis, jobb így. Azért akkor sem hagyott nyugodni a dolog, így tesi után megvártam a terem előtt.

-        -  Nyugodtan szeretnék veled beszélni. Elmegyünk a kávézóba jó? – kérdeztem, mire kissé riadt arcot vágott.

-         - Rendben. – bólogatott, de láttam, hogy elég feszült.

-          Ne aggódj, cica nem foglak megharapni csak beszélgetünk kicsit! – mosolyogtam rá, amitől még idegesebb lett.

Rendeltem neki egy kolát, magamnak meg egy ásványvizet. Feszengve nézett ide-oda.

-        -  Ideges vagy Emmy? – fogtam meg a kezét.

-         - Ne nevetessen tanár úr! – próbált laza lenni, de láttam, hogy nincs így. – Miért lennék ideges? Csak beszélgetünk egy kicsit és nem fog megharapni hisz megígérte! – mosolygott, aztán én is, mire csillogó szemekkel nézett rám.

-        -  Nocsak, tanár bácsi! Bevallottad végre Emmynek, hogy belezúgtál? – lépett oda hozzánk Rob és Tom. Micsoda? Mégis miről beszélnek ezek? Elment az eszük? Emmyre néztem, aki azonnal elrántotta a kezét, majd felpattant az asztaltól.

-        -  Szóval ez volt a célja?! Hogy eljátssza nekem a sértődött tanár urat, és közben majd becserkész, mint valami ócska nőcskét?! – kezdett el velem kiabálni. Már meg akartam magyarázni neki, hogy nincs így, megint rákezdett. – És akkor én vagyok a rossz kislány, meg a szemtelen diák?! Hát tudja meg, most én is csalódtam magában! Azt hittem, hogy önmagát adja, erre meg?! Tudja mit, leszarom, mit akar mondani, de én nem vagyok hajlandó többet társalogni magával! A soha viszont látásra! – azzal fogta magát, és kiviharzott a kávézóból.

-        -  Ajjjaj, rosszat szóltam – mondta alig hallhatóan Rob.

-       -   Menj a picsába, baszki! Honnan a francból szedted ezt?! Végre minden gond nélkül tudtunk volna beszélni, de jöttök, és mindent elbasztok! Nem is érdekel, mit magyaráztok! – azzal fogtam magam, és Emmy után futottam. A sarkon utol is értem.

-         - Emmy, várj már, hallod? Hallgass meg! – fogtam meg a karját.

-         - Nem érdekel a magyarázata! Érti?! Hagyjon! – kiabálta az arcomtól pár centire.

-      -    Emmy, kérlek, azt sem tudom, honnan vették ezt! – mondtam neki kétségbeesetten, de hajthatatlan volt.

-         - Mégis minek hívott a kávézóba?! Hm?! Röhögni akart egy jót, hogy tegnap tajték részegen vitt haza, és hogy ez mekkora móka volt? Vagy azt akarta, hogy most hálálkodjak, amiért nem szólt a szüleimnek, vagy Jacobsonnak? Mondja, mit akart?! – borult ki teljesen, én meg elvesztettem a fejemet, és gondolkodás nélkül az ajkaira hajoltam. Ami viszont meglepett, hogy ahelyett, hogy tiltakozott volna, szorosan hozzám préselte testét, karjait a nyakam köré fonta, és vadul viszonozta a csókomat. Éreztem, hogy dühös, és kétségbeesett. Én sem voltam jobb állapotban, ezért szorosan magamhoz húzva csókoltam, és csókoltam. A hajába markolva húztam még közelebb magamhoz, mire beleharapott az alsó ajkamba. Éreztem a vér ízét a számban, de ez most a legkevésbé sem érdekelt. Már épp elmélyíteni akartam a csókunkat, mikor elszakadt tőlem.

-          Szóval nincs igaza a srácoknak, ugye? – kérdezte reszelős, ugyanakkor dühös hangon. Ránéztem, és szóra nyitottam a számat…

Laura