Lehet ezt még fokozni?!

Sziasztok!

Itt is a friss, jó olvasást, a komikra Ariana később válaszol majd! :) Köszönjük szépen, és a pipákat is! (L)

Tusi: Nekünk nőknek mindent be kell vetni a gaz rablókkal szemben,Emmyt meg aztán tényleg nem kell félteni :-))  Puszi!


Ada: Köszönjük szépen! Az új részből sok minden kiderül,remélem tetszeni fog az is! Puszi!

Dona:  Már ismered Kellan gondolatait és az új résszel Emmy viselkedésére is választ kapsz majd! :-)



mELCSY: Emmy hozza mindig a tőle már megszokott formát de hamarosan kicsit más irányt vesz,remélem az is tetszeni fog legalább ennyire! Örülök,hogy ilyen jót mulattál rajta,ez volt a cél! :-))

Roni: A lényeg,hogy újra itt vagy! Itt mindenki párra talál de sokéig nincs nyugalom :-) Puszillak!









Végeztem, Nem bírom tovább. Nagyon, nagyon sok mindet elnéztem már neki, de úgy érzem, most már nem bírom. Mégis miért? Miért érdemeltem ezt ki? Minden egyes szava, tör volt egyenesen a szívembe. Ahogy gyűlölettel a szemeiben pocskondiázott. Nem is érdekelt volna, ha apámat nem hozza szóba. Miatta csinálom legfőképpen ezt, és mindig érzékenyen érint a mai napig, ha szóba hozzák.  Tőle, meg valamiért még rosszabbul esett. Fájt, hogy ennyire semmibe veszi azt, amit csinálok. Azt, amit elértem eddig, és az, hogy gondolkodás nélkül mond olyanokat, amiket át sem gondol. Mondjuk honnan is tudná, hogy apám már meghalt, és, hogy Ő tanított meg kosarazni. De egy normális ember, nem mondd ilyet. És én még azt hittem, érzek valamit iránta… Nem ezzel végérvényesen is betette a kaput. Többé nem fog érdekelni, mit csinál, mi van vele, mibe keveredik. Majd megoldja, hisz, ha ekkora szája van, akkor arra is képes, hogy megvédje magát.
Nessa Jane karjaiban aludt, akiről egész este teljesen megfeledkeztem. Tom volt mellette, és elragadottan figyelték a kislányt.
- Jane, nagyon szépen köszönöm, hogy vigyáztál rá, nem tudom, mi lett volna, ha nem vagy itt. – próbáltam megereszteni egy mosoly félét.
- Nincs mit tanár úr! – mosolygott vissza rám, aztán aggódva fürkészte az arcomat. – Valami baj van? – kérdezte.
- Nem, nincs semmi baj, jól vagyok. – válaszoltam neki, de inkább nem is próbálkoztam a mosollyal, úgysem ment volna… - Akkor még egyszer köszönöm - mondtam, majd átvettem Nessát.
- Haver, majd én, hazaviszlek titeket, úgyis gyalog vagytok. Jane, Te addig beszélj vele! – intett kifelé Tom.
- Rendben, de siess vissza! – mondta Jane, majd váltottak egy csókot. Na, ne, Ők is együtt vannak? Mivel kell még szembesülnöm?!
- Ne nézz így, nem mertük elmondani. Nem volt szükségünk lelki fröccsre, mert kiskorúak, meg ilyenek. – mondta, majd vigyorogva nézett rám.
- Nézd, nem lelkiztem volna, csak az állam a padlón koppant volna, ahogy most is. – néztem rá hitetlenkedve.
- Akkor jó! Na, menjünk, mert sietnem kell hozzá. – mondta, majd kimentünk, és miután beszálltunk, azonnal neki kezdett.
- Baszki, én még ilyet filmben sem nagyon láttam. Én annyira tudtam, hogy Mandy neki fog ugrani! Látszott rajta, hogy nagyon pipa. Szegény Rob, mindig ő jár szarul – röhögött.
- És ebbe mi a vicces? – kérdeztem tőle, de nem is figyeltem igazán rá, alig vártam, hogy lefeküdhessek aludni. Most nagyon irigyeltem Nessát, aki békésen szuszogott a karjaimban.
- Jó, értem most nem vagy vevő a poénokra. – vált komollyá a hangja.
- Nem, tényleg nem. – sóhajtottam fáradtan.
- Sikerült megbeszélnetek? – kérdezte.
- Nem, többé nem is akarok vele beszélni semmiről. De kérlek, mi se beszéljünk róla. – néztem rá fáradtan.
- Rendben, haver, ahogy akarod. – Az út hazáig ezután csendben telt, csak Nessa szuszogását lehetett hallani. Pár perc múlva haza is értünk.
- Köszönöm Tom. – fogtam kezet vele.
- Ugyan már, nincs mit! Jó éjt, és pihend ki magad. – mondta, majd miután vállon veregetett beszállt a kocsiba, és elhajtott.
Bent azonnal átöltöztettem Nessát, majd az ágyban jól betakargattam, aztán én is azonnal kidőltem. Azzal a gondolattal aludtam el, hogy akármi is legyen ezúttal végleg levettem a kezem Emmyről. Többé nem vagyok hajlandó elviselni a sértéseit.
A vasárnapom elég kellemesen telt, Nessával jókat szórakoztunk, és próbáltam minden ehhez nem tartozó gondolatot kizárni a fejemből. Sajnos este jöttek érte Nancyék, így fájdalmas búcsút kellett vennünk egymástól. Előtte megígértette velem, hogy megmondom Robnak, Tomnak, Jannek, és Emmynek, hogy nagyon szereti őket. Emmy említésére összeszorult a mellkasom. Azért megígértem neki, de látta rajtam, hogy rosszabb lett a kedvem. Rendkívül figyelmes lány. Aztán Nancyék, még vagy ezerszer megköszönték, hogy vigyáztam rá, majd beszálltak és elhajtottak.
Ezután megfürödtem, előpakoltam a cuccaimat holnapra, majd lefeküdtem aludni.
Másnap reggel kapkodva készülődtem, mert kicsit elaludtam. Egy gyors kávé után még, mindent felkapva azonnal a suliba indultam. Ahogy beértem azonnal megláttam Emmyt, aki velem szembe jött. Épp csak egy pillanatra néztem rá, de amit egyből észrevettem, hogy egyszerűen gyönyörű. Egy rózsaszín pulcsi volt rajta, egy farmer, ami teljesen rásimult, és egy magas sarkú cipő. Elbűvölő volt. De nem néztem rá ezek után, gyorsan tovább iszkoltam. Kint voltam az udvaron, mikor megláttam, hogy a padon ül egy magában, elég szomorúan. Majdnem megesett rajta a szívem, de aztán megjelent Mandy. Most kivételesen nem hallgatóztam, de elég hangosan beszéltek ahhoz, hogy meghalljam őket… na nem mintha annyira érdekelt volna…
- Ne haragudj, amiért szétvertelek! – ült le mellé Mandy.
- Te se haragudj, amiért kikezdtem a pasiddal! Hidd el, ha tudom, sosem teszem. – mentegetőzött, miközben láttam rajta, hogy elég rosszul érzi magát.
- Én is hibás vagyok, mert nem mondtam el! Tudod mit? Spongyát rá! – ölelték át egymást, és sírásban törtek ki. Annyira megesett rajtuk a szívem, hogy legszívesebben odamentem volna hozzájuk én is. Mondjuk, nem tudom, mit mondtam volna, de rossz érzés volt így látni őket, főleg Emmyt… Elég, nem foglalkozom vele!
- Emmy kinyírlak! Teljesen elkenődik a sminkem ráadásul alapozó nélkül olyan az arcom, mint egy papagájnak.  – nevetett Mandy. Majd felálltak, és ölelkezve befelé indultak.
- Nahát, Emmy! Mától leszbikus vagy? –kérdezte vigyorogva Nick, mire azonnal visszafordultam feléjük.
- Nick Te olyan gyerekesen viselkedsz! – mondta Emmy neki komoly hangon. – Próbálj meg érettebben viselkedni, nem az óvodában vagyunk!  - mondta, azzal faképnél hagyta a bandát. Én erre rohadt ideges lettem.  Még, hogy ne viselkedjenek gyerekesen?! Hisz Ő is teljesen úgy viselkedik! Na, jó nem húzom fel magam. Bemegyek, mert tesi órám lesz, ráadásul vele, úgyhogy össze kell szednem magam.
- Amíg átöltöztek, addig én is átvettem a „munkaruhámat” Ami egy atlétát, és egy rövidnadrágot takart. Közben a leellenőriztem a labdákat, hátha van köztük lapos. Ebben a pillanatban jött ki Ő. Meglepődve tapasztaltam, hogy normális felszerelése van, ami túl sokat mutat. Istenem, de még mennyit… Végignéztem rajta, és furcsa érzést éreztem a mellkasomban. Aztán, ahogy ránéztem Ő is elég furcsa volt. Na és elég…zavart képet vágott. Mintha nem is tudom… kicsit fehérebb is lett volna. Mindegy is nem érdekel, tesi óra van, és nem ezzel akarok foglalkozni most.  De kíváncsi vagyok, meddig lesz ilyen jó kislány. Odahívtam magamhoz, ezzel magamat is kínozva, de nem érdekelt.
- Emmy kérlek, gyere ide!  - szóltam rá, mire engedelmesen hozzám sétált, és bár nehezen, de elszakítottam a szemeimet a testéről. Láttam a félelmet a szemiben, mire kihívóan néztem rá. Mindenesetre a kötél melléállt, és körülbelül úgy nézte, mintha a Himaláját kellene megmásznia. Majdnem elnevettem magam… de csak majdnem… Elkezdett mászni, de azonnal meg is csúszott, mire gyorsan elkaptam a vádlijánál fogva, de ahogy finom bőréhez értem, olyan érzésem volt, mintha áramütés ért volna. Láttam, hogy egyre nehezebben megy neki, aztán csak azt vettem észre, hogy elengedte a kötelet, és már majdnem elesett, mikor hála a reflexeimnek érte nyúltam, így az ölembe esett. Karjait automatikusan a nyakam köré fonta, és arca így csak pár centire volt az enyémtől. Úgy éreztem egyre kevesebb a levegő, és szinte rabul ejtettek az ajkai. Én nem tudom, mi történt velem, de teljesen megfeledkeztem arról, hogy vannak még rajtunk kívül a teremben, és úgy éreztem kiugrik a szívem a helyéről. Közelebb akartam hajolni hozzá, hogy érezzem a puha ajkait az enyémeken. Hogy érezzem, ahogy megborzong… Jézusom! Na, jól van, nem ártana lehűtenem magam.
- Minden rendben Emmy? – kérdeztem tőle, majd miután bólintott, azonnal elléptem tőle.
A következő óráimat megtartva is csak Ő járt az eszembe, és utáltam magam, amiatt, hogy nem tudtam semmire sem figyelni. nem egyszer kérdeztek tőlem valamit, amire nem tudtam válaszolni. Végül azért próbáltam koncentrálni, és csak minden tízedik másodpercben gondolni rá.
Mikor hazaértem, ott vártak már a fiúk. Most kivételesen örültem nekik, mert ki kell adnom magamból a dolgokat, mert már úgy érzem, nem bírom.
- Szevasztok!
- Hello, haver, elég nyúzottnak tűnsz. – kezdte Tom.
- Az is vagyok. Bejöttök? – kérdeztem tőlük.
- Igen, úgyis szeretnék bocsánatot kérni. – mondta Rob.
- Mégis miért, ne szórakozz már. – tereltem őket beljebb.
- Mert bunkó voltam tegnap. Nem kellett volna annyira kiborulnom, de nem tudom, mi ütött belém. Bocs. – mondta, miközben hoztam mindegyiknek egy sört.
- Felejtsük el, haver. – ültem le szembe velük, aztán várakozóan néztek rám.
- Mi van? – kérdeztem
- Mesélj tesó! – mondták egyszerre.
- Hát, gondolom, azt mind tudjátok, mi történt tegnap.  – néztem várakozón rájuk.
- Igen, a csajok mesélték, hogy Nick meglátott titeket, amint… Khm… Öhm…
- Majdnem csókolóztatok - mondta ki Rob, Tom helyett.
- Igen, de amit nem tudtok, az, az, hogy ezután teljesen megőrült. Úgy állította be, hogy én kezdtem ki vele, meg elhordott mindennek. Hírtelen azt sem tudtam, mit mondjak. Aztán azt mondta, hogy született vesztes vagyok, és hogy egy balfék volt az edzőm. – itt mindketten felszisszentek.
- Baszki, ez durva…  - mondták egyszerre.
- Kicsit érzékenyen érintett.
- Hát azt el hisszük. – mondták, majd erősen összenéztek. Már épp kérdezni akartam, hogy mi van, mikor megcsörrent a telefonom.
- Kellan Lutz?
- Igen, kivel beszélek? – kérdeztem, de éreztem, hogy valami baj van.
- A New Yorki Rendőrkapitányságról hívom, Eathen Scott alezredes vagyok.
- Miben segíthetek? – Jézusom. Mégis mi van már megint.
- Emmanuelle Grey Rossum kisasszony miatt hívom. Az Ön telefonszámát adta meg, mint közeli hozzátartozó.
- Mégis mi történt. – kérdeztem ijedten, mire a fiúk is úgy néztek rám.
- A kisasszony fizikailag bántalmazott egy embert. Aki komoly sérülésekkel korházba került. – TE JÓ ÉG!!!!
- De hát mégis, hogyan? És miért? – kérdeztem zaklatottan. Istenem, mi jöhet még? Gyilkolni fog?!
- Itt bent mindent elmondok, de kérem, siessen, mert egyre nehezebben bírnak vele az embereim… elég… nagyszájú.
- Azonnal megyek! – mondtam, majd le is tettem.
- Mi történt? – kérdezték egyszerre.
- Emmy dutyiban van, és mennem kell érte. – válaszoltam, majd azonnal kocsiba is pattantam, és mint egy őrült úgy száguldoztam. Megőrült ez a lány?! Verekszik, és börtönbe kerül?! Mégis hogy képzeli ezt?! Komolyan lassan meg fogok őszülni tőle, én ezt már nem, már nem bírom!!!!!!! Odaérve kipattantam, és szinte befutottam az épületbe.
- Mr. Lutz? Eathen Scott! Örvendek! – fogott velem kezet.
- Én is örvendek uram! – próbáltam leplezni az idegességemet.
- Nem húznám az idejét, csak nagy vonalakban elmondom, mi történt. – most nagyon örültem ennek. – A kisasszonyt megtámadták. – Micsoda?! Félbe akartam szakítani, de nem hagyta. – A támadóját a cipője sarkával intézte el úgy, hogy korházba kellet vinni. Természetesen, amint felépült eljárást indítunk ellen. Ms. Rossumot emiatt hoztuk csak be, de akár távozhat is. Történt egy kis félreértés. – magyarázta. Fasza, én meg sík ideg vagyok.
- Értem, akkor vihetem is haza? – kérdeztem
- Persze, jöjjön velem. – intett.
Amint odaértem, azt hittem ennél idegesebb már nem lehetek, de mikor láttam, hogy mit csinál. Azt hittem felrobbanok. A cellatársának adott éppen szépségtippeket, aki nagy bőszen hallgatta, amit mond. Közben a saját körmeit mutogatta neki, és a tásra azt is nagyon kíváncsian nézegette. Én itt halálra aggódom magam, Ő meg vígan elvan?!
- Kellan? – nézett rám mosolyogva. Nem itt fogok kiborulni, nem itt csinálok hülyét magamból, majd ott kint.
- Igen, Emmy, mehetünk? – sziszegtem neki, és alig tudtam visszafogni magam.
- Rendben, akkor  viszlát  Rose, remélem, találkozunk még! – intett neki, mire még idegesebb lettem, már amennyire ezt még fokozni lehetett. Bőszen jött mögöttem, és érezhette, hogy ideges vagyok, mert nem szolt hozzám Aláírtam még néhány papírt, majd kiértünk, és eddig bírtam.
- Mégis, miért?! Miért csinálod ezt folyton?! Meg akarsz ölni? A sírba akarsz kergetni? Elegem van Emmy! Miért utálsz ennyire, nem tettem ellened semmit! Azt a kurva shaket nem szándékosan borítottam rád! A rohadt, büdös, kurva életbe! Emiatt nem lehet így utálni senkit, érted?! Csak velem viselkedsz így, csak engem pocskondiázol ennyire! De, ha baj van, akkor rohanjak, akkor segítsek, akkor jó vagyok, igaz?  Minden más esetben egy szerencsétlen, utolsó szemétláda vagyok! Mert megcsókollak, mert közeledek feléd, és máris le vagyok írva előtted, igaz? Nem kényszerítettelek semmire, a picsába is! – fakadtam ki teljesen, úgy, mint még soha. Nem szólt semmit, csak lehajtott fejjel állt előttem, és rázkódott a teste.
- Most mi baj?! Miért sírsz? Megint én bántottalak meg szokásomhoz híven, ugye?! Megint én vagyok a szemét bunkó! – kiabáltam vele, és megragadtam a karját.
- Nem, igazad van! Én vagyok a rossz, tudom! De nem tudok tenni ellene, sosem fogsz megérteni, ahogy senki ezen a földön, érted? Soha! – kiabálta az arcomba, és patakokban folytak a könnyei.
- Akkor magyarázd el! Szeretnélek megérteni, de ha nem hagyod, soha nem fog menni! – néztem mélyen a szemeibe.
- Nem, nem fogom elmondani! Senkinek, soha! – tépte ki magát a kezeim közül.
- Akkor sosem fogsz tudni az lenni, aki akarsz! – mondtam neki megtörten, és fáradtan. – Menjünk, az eső is rákezdett. Szó nélkül ült be a kocsiba, és egész úton nem szóltunk egymáshoz. Hozzájuk érve kiraktam, majd hozzám fordult.
- Köszönöm! – suttogta, azzal berohant. Percekig álltam még ott, majd indítottam, és hazamentem. Aludnom kell, sok volt ez mára.

Rob
Tudtam, hogy Emmy már otthon van, és mindenképp fel kellett hívnom, hogy találkozzunk. Még csak nyolc óra, szerintem ráér. Pár csörgés után fel is vette.
- Igen? – szólt bele vékony hangon.
- Szia, Emmy, Rob vagyok.
- Rob? – vált zavarttá a hangja.  Mit szeretnél?
- Találkozni veled, a kávézóban. Nagyon fontos lenne. Kellanről van szó. – mondtam ki a kulcsszót.
- Rendben, öt perc és ott vagyok?- mondta sírós hangon. Tényleg nem kellett rá többet várnom. A szemei kisírtak voltak, és elég ramatyul nézett ki.
- Hallgatlak- ült le azonnal.
- Látom, egyből a lényegre térsz. – mosolyogtam, mire Ő is elmosolyodott egy kicsit.
- Arról szeretnék beszélni veled, amit Kellannek mondtál. Nézd Őt elég érzékenyen érintette, még ha neked nem is mondta. Tudod, Ő imádja a kosarazást. Gyerek kora óta ezzel akar foglalkozni.  – figyelmesen hallgatott. – Az első ember, aki megmutatta neki ezt a sportágat… az, az apja volt. – mondtam neki, mire, ha lehet még sápadtabb lett, és könnybe lábadtak a szemei. – Gondolom, érted, mire akarok kilyukadni. Nem volt szép ezt mondanod neki, mert nagyon a szívére vette, és az apja már… már nem él. – szomorodtam el én is, mire neki végigfolytak a könnyei az arcán.
- Én… én ezt nem… Istenem! – temette kezébe az arcát.
- Kérj tőle bocsánatot, hidd, el sokat jelentene neki, mert, nagyon… fontos vagy számára. – simogattam meg a vállát.
- Köszönöm, hogy ezt… elmondtad Rob – csuklott meg a hangja.
- Szívesen. – már épp felálltam, mikor Gina toppant be, és azonnal Emmynek esett.
- Mégis hogyan gondolod, hogy elveszed tőlem a macimat, te ócska ribanc?! – kiáltotta irritálóan magas hangján. Hírtelen lefagytam, és Emmy is, meg az egész kávézó… Pár másodpercre rá Kellan is betoppant.
- Gina, hagyd Őt békén! – sziszegte neki szikrákat szóró szemekkel. Te jó ég… mi lesz itt?!

Laura