Temető

Sziasztok!

Itt is lenne a következő rész, jó olvasást hozzá!

Köszönjük a komikat Lizzynek, Tusinak, Donanak és Áginak (L)

Ilyen „fergeteges” éjszakában még nem igazán volt részem. Emmy teljesen a drog hatása alatt volt, és már ott tartottam, hogy lekötözöm, vagy csinálok vele valamit, mert nem tudtam vele semmit kezdeni. Vagy az alsónadrágomat akarta levenni rólam, vagy hozzám dörgölőzött, ami megjegyzem nem kis önuralmat kívánt… Tisztában voltam vele, hogy ilyenkor hajlamosak hallucinálni azok, akik felszívják ezt a szart, de annyira megijedtem, mikor leesett a tálalóról, azt hittem ott és akkor infarktust kapok. Ahogy sírt, annyira rossz volt látnom, hogy azt nem lehet szavakba önteni. Nem akartam, hogy sírjon, hogy szomorú legyen. Épp ezért maradtam egész este vele, és aludtam mellette. Annyira békés volt a karjaimban, hogy nem gondolkodtam, csak ajkaimat az övéire nyomtam, mert úgy éreztem, hogy szűkségem van rá, meg kell tennem. Miután Ő elaludt, én még sokáig nem tudtam, csak azon gondolkodtam, hogy van-e igazság abban, amit mond? De, ha így is lenne, hogy lehetett annyi esze már, hogy azt gondolja, nem tudom a saját módszereimmel megoldani a helyzetet?! Pont emiatt nem tudtam hinni neki, mert ez túlságosan is hülye kifogás. Nem akarom elhinni sem ezt az egészet, mert kinézem belőle, hogy képes hazudni, túl jól ismerem azt az énjét…  Nem akartam reggel felébreszteni, így, amilyen lassan csak tudtam, kikászálódtam az ágyból, és magamra kapva a nadrágomat, elindultam a fürdőbe. Épp az arcomat mostam, mikor hatalmas sikítást hallottam a nappali felől. Mint, aki megőrült, úgy futottam ki.

• Nem veheti el tőlem senki! Nem szakíthattok el tőle! – sikított, és Rob vállát püfölte már, aki annyira döbbent volt, hogy védekezni is elfelejtett. Gyorsan odafutottam, majd a kezeit lefogva próbáltam nyugtatni. Tudtam, hogy ez lesz majd…
• Emmy, kicsim nyugodj meg! –suttogtam a fülébe, és mikor kicsit csillapodott, a mellkasomra hajtotta a fejét, miközben szorosan öleltük egymást. Csak azért voltam mellette, mert ismerem a mellékhatásait a kokónak. Semmi másért… Reszketett a karjaimba, mire Rob meglepődve nézett rám.  
• Kellan bassza meg mi van Emmyvel?Utoljára akkor láttam ilyet amikor kokót szívtunk és másnap szét akartunk verni mindenkit, de nyilván…- mondta majd hirtelen elhallgatott. Az ölembe vettem Emmyt, és szorosan öleltem továbbra is, akárcsak Ő. Az arcát a nyakamba fúrta, és éreztem, hogy ettől megnyugszik…
• Baszki, Kellan, mondjad, már mi van! – türelmetlenkedett Tom.
• Az a vadbarom Nick kokaint adott nekik, de szétverem, az biztos! – mérgelődtem.
• Nick, az, akinek nekimentél, igaz? – nézett Tom, Robra.
• Az! – pattant fel Rob. – Megverjük? Úgyis nagyon a bögyömbe van… - sötétült el a tekintete. Valószínűleg én is így szoktam nézni Nickre.
• Baszki, ez durva… akkor még egy ideig tuti ilyen szarul lesz. Ezért támadott meg minket… - mondta Tom.
• Igen, sajnos egy ideig még a hatása alatt lesz. – mondtam.
• De, miért hozzád hozta? – kérdezte Tom,mert Rob még mindig maga elé meredve, szerintem azt tervezi, hogyan kínozza majd Nicket…
• Gondolom, annyira nem volt tökös gyerek, hogy ellássa a barátnőjét. – mondtam gúnyosan, mire Tom halkan kuncogott. Kérdőn néztem rá, mire azonnal abbahagyta. Emmy még mindig nagyon reszketett, így ösztönösen hajoltam a füléhez, és kezdtem csitítgatni, és simogatni. Kezdett megnyugodni, olyannyira, hogy el is aludt. Tom mosolyogva nézte, ténykedésemet, mire szúrós szemekkel néztem rá. Nem azért csinálom, mert égető szükségét érzem annak, hogy hozzáérjek, és magamhoz öleljem szorosan… legalább is erről győzködöm magam. Bevittem a szobámba, majd fel is hívtam Bent.
• Igen, tanár úr? – szólt bele azonnal.
• Ben, Emmy nálam van, kicsit ivott az este, és ha most otthon vagy, akkor haza is vinném, nem szeretném, hogy gondja legyen ebből otthon... nem akartam elmondani, hogy kábszerezett…

• Ne fáradjon tanár úr, majd én utána megyek, amúgy sem vagyok messze a lakásától. – mondta, és hallottam a hangján, hogy kicsit ideges.
• Ne aggódj, nincs baja, most épp alszik. –nyugtattam.
• Akkor jó, csak tudja, mostanában egy csomó hülyeséget csinál, és nagyon maga alatt van. – mondta megtörten. Fasza, ezt most minek mondja el nekem?
• Igen, hát… Emmy nem igazán tud különbséget tenni jó, és rossz között. – mondtam.
• Főleg, mióta magát ismeri… - vált töprengővé a hangja. Tudtam, mire akar célozni…
• Nos, ha te mondod… akkor várlak! – mondtam, majd letettem a telefont. Most miért érzem rosszul magam? Nem, akkor sem hiszem el, hogy igazat mondott nekem Emmy. Kimentem a fiúkhoz, akik egymással sutyorogtak, és amint megláttak, úgy tettek, mintha, mi sem történt volna… Összehúzott szemekkel néztem rájuk. Rob gonoszan mosolygott, Tom meg falfehér arccal meredt rá.
• Na, haver, mindent elintéztél? – kérdezte azért Tom.
• El. – méregettem őket.
• Hát, akkor, mi most el is mennénk! – álltak fel, majd az ajtóhoz sétálva, ki is mentek. Meg sem várták, hogy elköszönjek, vagy valami… szinte kirohantak, de az ablakból láttam, hogy Tom az ujjával fenyegeti Robot, aki egyre ijesztőbb arcot vágott. Mintha gyilkolni akarna, vagy nem tudom… Épp elmentek Ők, és már érkezett is Ben. Ajtót nyitottam neki, majd beljebb invitáltam.
• Jó napot tanár úr! – köszönt.
• Helló Ben, megkérhetnélek, hogy ne magázz légy szíves, nem vagyok olyan öreg! – fintorogtam, mire mosolygott egyet.
• Hát, oké, Kellan. – mondta, majd szintén mosolyogva bevezettem a szobámba, ahol Emmy békésen aludt.
• Szerintem ne ébreszd fel, majd én a kocsiba rakom, jó? – néztem rá.
• Rendben, akkor addig kinyitom a kocsit. – mondta, majd kifelé indult. Óvatosan az ölembe vettem, és meglepődve tapasztaltam, hogy azonnal a nyakamba temette arcát, és jó mélyet szippantott az illatomból. Melegség futott végig rajtam, ahogy arra gondoltam, még ilyenkor is érzi, hogy mellette vagyok. Na, jó, most kell leállnom… Magamhoz húztam, persze, csak, hogy le ne essen, vagy valami, aztán  kifelé indultam vele. Ben már a kocsi előtt várt, és a hátsó ülésre raktam, hogy kényelmesen elférjen. Alig akart elereszteni, de végül csak sikerült neki. Fel sem ébredt erre, ezen csodálkoztam.
• Köszönöm, még egyszer Kellan, nem tudom, mi lenne vele nélküled. – hálálkodott.
• Ugyan, nem tesz semmit. –legyintettem.
• Nézd, nem akarok beleszólni. Gondolom tisztában vagy azzal, hogy mindent tudok. Valami történt köztetek, és látom, hogy Te sem vagy a topon. Tényleg nem akarok beleszólni, de nem láttam még így Őt. – intett Emmy felé. – És gondolom, megérted, ha védem a húgomat, és nem akarom, hogy szenvedjen. Nem tudom, mi történt köztetek, de egyre rosszabb így látni. Mert talán neki sem tűnik fel, hogy mindig figyelem Őt, de ez a dolgom, és nagyon szeretem Őt. Kérlek, ne bántsd meg, ha pedig nem akarsz tőle semmit, akkor mondd meg neki! – nézett mélyen a szemembe.
• Megértem, hogy aggódsz miatta, és, hogy fontos neked, én is kiállnék a húgomért. De elég bonyolult a helyzetünk. Nagyon mélyen megbántott, aztán én Őt, most meg próbál meggyőzni valamiről, ami számomra elég abszurd. Nem akarom többé bántani, de én sem akarok sebeket kapni. Pont ezért fogom Őt békén hagyni.  – fejeztem be.
• Ahogy gondolod, Kellan, és köszönöm, hogy megértesz. – mondta, majd miután elköszöntünk, beszállt a kocsiba, és elhajtott. Pár percig még álltam ott, és azon töprengtem, amit mondott… Szenved? Akkor én mit mondjak? Valahogy nem tudom elképzelni, mitől szenved annyira! Oké, megerőszakoltam, nem kellett volna, elismerem. Viszont nem lehet neki, akkora szenvedés, ha simán beállít hozzám, és rám van csak szűksége. Ezeket a nőket, nem lehet megérteni! Ha eddig nem, most már ideje lesz feltalálni valami kézikönyvet hozzájuk, mert nekem kurvára semmi humorom, hogy folyamatosan megfejtsem őket… pontosabban azt az egyet…

Bementem a lakásba, gondoltam rendelek valami kaját, mert főzni nem akartam… meg nem is tudok igazán. Mint mindig, most is egy pizzát rendeltem, és mikor a legjobban falatoztam megcsörrent a telefonom.

• Szia anya! – köszöntem neki vigyorogva. Hiányzott már.
• Mit eszel, fiam? Csak nem megint azt a mocskot?! – igen, ez az én anyukám.
• Nem hazudok… azt a mocskot eszem. – vigyorogtam tovább.
• Hm… legalább őszinte vagy! – hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Na, édes fiam, mikor szándékozol meglátogatni édesanyádat? – kérdezte, és szinte láttam a felhúzott szemöldökeit.
• Hát, anya, most lesz egy öt napos szünet majd, mert az igazgató elutazik, és, ha gondold, akkor meglátogatlak. – ecseteltem neki.
• Jól van, fiam, ennek nagyon örülök! Hozod Emmyt is? Olyan szép, és aranyos kislány. – lelkendezett. Na, erre nagyon nem számítottam.
• Nem, anya, nem hozom magammal. – elment az egész kedvem, az étvágyammal együtt.
• De, hát, hogy-hogy fiam, ne beszélj már zöldségeket! – pirított rám anya.
• Nem vagyunk együtt már anya. – mondtam ki suttogva.
• Mégis mi történt? – kérdezte, és hallottam a hangján, hogy elszomorodik.
• Nem fontos anya, legyen elég annyi, hogy nem vagyunk már együtt. – mondtam neki, és nem akartam erről beszélni.
• Kellan Christopher Lutz, ne kelljen még egyszer mondanom! – mondta. Nem akartam vele vitatkozni, így elmondtam neki mindent. Hogy lebuktunk az igazgató előtt, aztán, mindenféle szívfájdalom nélkül megmondta nekem, hogy nem jelentettem neki semmit. Az ezután történteket, hogy mennyire keresztülnézett rajtam, majd azt mondta, hogy szeret, és csak miattam találta ki, hogy az igazgató fiával van, hogy nekem ne legyen ebből bajom. Azt nem mertem bevallani, hogy megerőszakoltam, tudtam, hogy anya ezt nem bocsátaná meg nekem. Továbbá azt is elmondtam, hogy nem tudok neki hinni, mert ismerem, mennyire álnok.
• Fiam, Te bolond vagy! – mondta anya végül. – Szerinted, mi oka lenne hazudni neked? Csak miattad tette, hát nem látod, milyen csökönyös vagy? Tudod, mi a te nagy bajod? Túl büszke vagy! Nem vagy képes belátni azt, hogy az lány csak miattad tette, és, hogy szeret. Mert nem akarod belátni, hogy fiatal kora ellenére teljesen éretten viselkedett, és csak a Te érdekeidet nézte. Jobb az, hogy elhiteted magaddal, hogy gonosz, és álnok? Én megköszönnöm neki, a helyedben – mondta, de nagyon ideges volt.
• Mégis, mit anya? Hogy szenvedést okozott? Hogy nem voltam neki más egy jó kalandnál? Mert érett pasival jobb ágyba bújni? – keltem ki magamból, és akkor lesett le, mit mondtam.
• Le is feküdtetek? – kérdezte megilletődve.
• Igen, a születésnapján.  – vallottam be, kár lett volna hazudnom.
• Akkor meg végképp gondolhatod, hogy nem szeret Téged, édes fiam! Ha lefeküdt veled, azt jelenti, megbízik benned, és a kapcsolatotokban is! Szűz volt nem? – kérdezte, egyre idegesebben
• Igen az volt anya, de ez akkor sem magyarázta. Megmondta, hogy csak azért volt jó neki velem, mert érettebb vagyok. Ennyi anya, nem tudsz meggyőzni, tudom, hogy nem szeret, mert tudom és kész! Nem bántott volna meg ennyire, ha szeretett volna, és hagyta volna, hogy én intézzem el a dolgokat! De miért is beszélek úgy, mintha hinnék neki, és csak nagyon fáj, hogy nem bízott bennem? Tudom, hogy hazudik folyamatosan, szóval nem érdekel innentől kezdve! – zártam le a beszélgetést.
• Rendben, akkor légy önfejű, és makacs, és hagyd, hogy elmenjen melletted a boldogság! – mondta anya, majd le is tette a telefont.  Mi lett volna, ha elmondom neki, hogy nem épp tisztességes módszerekkel tettem magamévá legutóbb?... Az egész napom szar lett ettől. nem is akartam erre gondolni, erre anya azonnal az szembe juttatja. Egész nap henyéltem, és próbáltam nem Emmyre gondolni. Este kosarat is néztem, és kurvára ideges lettem, mert akkor is Emmy járt a fejemben. Még az is nagyon felhúzott, hogy emiatt felhúztam magam. Úgy döntöttem lefekszem aludni, nem bírom én ezt már.

Reggel a suliban, épp a szertárban rendezgettem a dolgokat, tekintve, hogy olyan nagyon nem voltam magamnál legutóbb, hogy össze-vissza hordtam a cuccokat, nem a helyükre raktam őket. Ezért is Emmy a hibás. Kimentem a pályára, mert azt hiszem ott is elhagytam valamit. Épp befelé igyekeztem már, megjegyzem semmit nem hagytam el, tiszta hülye vagyok, mikor Emmy jelent meg, és elindult felém. Hamarabb beértem, és kopogás nélkül jött be.

• Mégis, hogy képzelted ezt? –támadt nekem.
• Jó reggelt Emmy! Segíthetek valamiben? – néztem gúnyosan rá.
• Igen. Elárulhatnád, hogy merted megütni Nicket! – nocsak védi a pasiját? Ennyire szeret engem…
• Nem kellett hozzá sok bátorság elég beszari pasid van! – mosolyodtam el.
• Akkor sem volt jogod bántani őt! –nézett rém villámló szemekkel.
• Ahogy neki sem volt joga kokaint adni neked! – toltam el a vállainál fogva.
• Nem ő adta a kokaint. Én vettem és ő erről semmit sem tudott!
• Gratulálok! Egyre érettebb vagy! –hah, ilyen nincs…
• Ahogy Te is! Megütsz és megszívatsz egy középiskolás fiút! Ez az érett és felelősségteljes viselkedés ugye Mr. Lutz? – nézett rám mérgesen. Eddig bírtam.

• Na, idefigyelj kislány! Azt tudom ajánlani a jövőben kerüljük egymást! Jobb lesz mindkettőnknek! – néztem gyűlölködve rá, hogy hasson, amit mondok neki. Láttam, hogy nagyon fájt ez neki, amitől lelkiismeret furdalásom lett. Nem, el kell felejtenem!  A szertárban állva, mindent hallottam, amint elmondja a barátnőinek, hogy szeret, és, hogy most elvesztett. Próbáltam nem is odafigyelni, engem nem érdekel! Hazudik, és megint színészkedik! Nem fog érdekelni, nem, és nem! Már-már nevetséges, ahogy győzködöm magam… Az egész napom, úgy ahogy volt teljesen tönkre volt cseszve.  Jacobson miatt, csak még jobban. Behívott, és természetesen most is hideg tekintettel mondta el, hogy örül a fejlődésnek, amit a csapatnál lát… Persze, hogyne örülne. Arra is felhívta a figyelmem, hogy holnaptól tart az öt napos szünet… mintha gyengeelméjű lennék. Fene ki van már ezzel. Hazaindultam végre ez után az átkozott nap után, hogy jól kipihenjem magam. Hát nem ment igazán, mert az agyam teljesen körülötte forgott. Istenem, hogy tudtam belészeretni ennyire? Nem hittem el soha, hogy létezik ilyen mély szerelem, de most, hogy tapasztalom, látom már, hogy de! Igen is van ilyen. Teljesen a rabja lettem, és akárhogy is próbálom utálni nem, tudom.  Mit tehetnék, hogy elmúljon ez az érzés, mit?! Töprengésemből a csengő zavart meg.
• Timothy? – néztem rá meglepődve.
• Beszélhetnénk Kellan? Ne haragudj, hogy idejöttem, de okom van rá… - na, kicsi Nick árulkodott talán.
• Gyere csak, nem haragszom. – tártam ki az ajtót, és beljebb jött. Hellyel kínáltam, majd velem szemben leült a kanapéra.
• Hozhatok inni valamit? – kérdeztem.
• Nem, köszönöm, nem kérek semmit, csak beszélgetni szeretnék, azt is csak pár perc erejéig, mert mennem kell. De előtte be akartam jönni hozzád.
• Akkor, tessék - intettem.
• Tudom, hogy azt hiszed, haragszom rád, de ez nem igaz. Nem akarom, hogy ezt hidd rólam, mert a feszültségünk, ha nevezhetem így, csak az iskolában érvényes.  – csak magam elé meredve hallgattam, amit mond. – Nem hibáztatlak az érzéseidért, mert hiszed, vagy sem, én voltam így anno. Ezért nem tudlak elítélni -  na, itt koppant az állam a földön.
• Hogy érted ezt? – kérdeztem hitetlenkedve.
• Annak idején, mikor elkezdtem a tanári pályámat, annyi idős voltam, mint te, egy Emmyvel egy idős lányba szerettem bele, aki akárcsak Emmy neked, Ő is viszonozta az érzéseimet. Volt egy nagyon kedves barátom, akinek mindig beszámoltam az ezzel kapcsolatos dolgokról. Rágta a fülemet, hogy szálljak ki ebből, de nem hallgattam rá… kirúgtak az akkori iskolából, akkor még csak tanár voltam, mint azt már említettem. Az igazgatóban volt annyi jóság, hogy nem intézte el a dolgokat, hogy ne legyen majd állásom… Senki nem tudott elválasztani ettől a lánytól… a mai napig, hisz a feleségem lett. – mosolygott, mire még nagyobb szemekkel néztem rá.
• Hogyan? – kérdeztem, és csak tátogni tudtam.
• Igen Kellan… túl nagy volt a szerelem, amit iránta éreztem, és pont ugyanígy mondtam meg az igazgatónak a magamét, ahogy Te nekem… - bólogatott. Akkor már világos, miért mosolyodott el akkor…
• Timothy, ez…
• Igen, hihetetlen. Úgyhogy arra kérlek titeket, nem szólok bele, de legyetek diszkrétek, és nagyon vigyázzatok magatokra… tulajdonképpen most adtam zöld utat. Példás igazgatói viselkedés… - töprengett el egy pillanatra. Nem tudtam semmit mondani, csak néztem rá, mint akinek elmentek otthonról. – Nem is szaporítanám tovább a szót, mennem kell – nézett az órájára. – én még mindig le voltam fagyva… Timothy, amint megszegi a szabályokat egy diákért?
• Nem akarom elhinni – suttogtam magam elé.
• Én sem voltam mindig példamutató ember – mosolygott. Lassan felállt, és az ajtóhoz ment. Én is felálltam, de még mindig a dolgok hatása alatt voltam. – Minden jót Kellan! – vert hátba.
• Neked is Timothy! Jó utat! – nyögtem ki,
• Köszönöm, és neked meg sok szerencsét Emmyvel! – erre megint megütközve néztem rá, basszus, tényleg nem találkoztam még ilyen igazgatóval…
• Tomthy! - szóltam utána még, mire megfordult.
• Én is köszönöm! - néztem melegen rá, mire elmosolyodott, és intett egyet.

Miután elment, gondolom, mondanom sem kell, hogy még mindig az járt a fejemben, amit mondott. Feleségül vette, és született egy gyermekük… de nekünk ez sosem valósul meg. A sok gondolat, és töprengés közben nyomott el az álom…
Reggel telefoncsörgésre keltem. Fenébe, pedig úgy aludtam volna még…

• Igen? – emeltem a fülemhez.
• Fiam, szedd össze magad, és gyere Tennesseebe! – mondta anya utasítva.
• Anya, most keltem fel, a fenébe is! – morgolódtam.
• Ne beszélj tiszteletlenül anyáddal! – mondta megrovón.
• Jól van anya, felöltözök, és megyek is, jó? – mondtam kábán, mire nagyon jó kedve lett. Fasza, valami „meglepetés” megint…

Elkészülődtem, és gyors reggeli után el is indultam… Mikor odaértem, anya már várt, és nagyon csúnyán nézett rám.

• Na édes fiam, csak kidobott az ágy! – mondta, mire megforgattam a szemeimet.
• Én is örülök, hogy látlak anya! – mosolyogtam, majd nyomtam egy nagy puszit az arcára.
• Jól van, ne hízelegj, pakolj le, aztán irány a temető!
• Na, de anya, azért hívtál, hogy menjek ki a temetőbe?  - néztem rá megütközve.
• Ne beszélj össze-vissza fiam! – fenyegetett az ujjával.
• Legalább egy kávét adj, nem ittam otthon! – panaszkodtam.
• Tudod, mit adok én neked? Egy jó nagy maflást! Általam nem fogd inni azt a mocskot! – vált idegessé. Kösz anya, rád lehet számítani…
• Rendben, diktátor asszony, megyek is, rendben? Nem értem, miért húzod fel magad ennyire… - duzzogtam, de erre nem mondott semmit.

A temetőbe menet, azon gondolkodtam, hogy most miért kellett eljönnöm? Befordultam a nagy kovácsolt vas kapun, és apa sírjához indultam. Azt hittem kiesnek a szemeim, mikor láttam, hogy Emmy térdel ott… Ahogy közelebb mentem, már hallottam is, mit mond.

• Szeretnék néhány dolgot elmondani, de előre szólok sokáig fog tartani. mondta, és megrázta a fejét. – Istenem, hogy lehetek ilyen hülye.. vagyis elnézést, de nem tudok kibújni a bőrömből. Nagy szám van, meggondolatlan vagyok és néha bunkó, de egyvalamit tudnia kell rólam. Mégpedig azt, hogy teljes szívemből szeretem a fiát. Miatta vagyok itt. Nagyon megbántottam őt és most gyűlöl. Jártam a házukban és láttam a régi fényképet, amin ketten vannak. Ugyanolyan jóképű volt, mint a fia most. Ó te jó ég most meg majdhogynem flörtölök a szerelmem édesapjával! – Nem bírtam ki, hogy ne kuncogjak… -  Látja, talán ezért mondják sokan, hogy nem illek a fiához, de higgye le nekem meg tudok változni. Igen tudom nehéz lesz, de képes vagyok rá. De máris eltértem a tárgytól. Tudja, én csodálom a fiát, azért mert továbbvitte azt, amit ön tanított meg neki. Ezt persze neki soha nem mondanám, mert nem hinne nekem. – ömlött belőle a szó megállás nélkül. – Ahányszor csak meglátom, hevesebben dobog a szívem, megremeg a térdem és úgy érzem, menten elájulok. – mosolyogott oldalra nézve. Miért csinálja ezt? Nem épp elég nehéz enélkül is?– Nagyon élveztem a kis civódásainkat már az első naptól. Ahogy beléptem az iskolába rögtön őt kerestem, és mégis ha csak összefutottunk rögtön veszekednünk kellett, mint a gyerekeknek. Az első csókunkban annyi érzelem volt, hogy muszáj volt elmenekülnöm és persze leharaptam a fejét, amiért hozzám, mert érni. Mindig gyengéd hozzám és az érintésétől rögtön tűzbe jövök. Elnézést már megint elkalandoztam! Komolyra fordítva a szót! Nem tudom milyen embert szeretett volna nevelni a fiából, de biztos vagyok benne, hogy nagyon büszke lenne rá! Nála csodálatosabb ember nincs a világon! Tudja mi az, ami aggaszt? Nem tud önről beszélni, mert valami miatt még mindig nagyon fáj neki! Segítsen nekem, hogy túlsegítsem a gyászon! Mert annyira szeretem őt, ahogy még soha senkit! Tudom, hogy mindig vele van, és onnan fentről figyeli őt! Kérem, ha most lát és hall engem vezesse valahogy vissza hozzám, mert megmondom, őszintén nem tudom, hogy fogok tudni élni nélküle! – fordítottam el a fejét és láttam, hogy sír. Képes volt eljönni apához, hogy ezt elmondja neki? Kicsikém… – Nagyon jó munkát végzett Mr. Lutz! Irtóra büszke lenne a fiára, ha még vele lehetne!– állt fel és végigsimított a fejfán. – Most búcsúzom! Nehogy miattam ne tudjon békében pihenni! – mosolyodott el halványan és lehajolt egy puszit nyomni a fejfára. Épp a könnyeit törölgetve fordult meg, és döbbenten nézett rám.  Aztán én döbbentem meg, hogy folynak a könnyeim. Lassan letöröltem őket, és közelebb léptem hozzá.
• Miért jöttél ide? – kérdeztem, de nem néztem rá. Apa sírjára meredtem.
• Szerettem volna kiadni magamból az érzéseimet. – suttogta. Nem akartam elgyengülni, nem akartam újra hinni neki.
• És úgy gondoltad, hogy idejössz, és egy halott embernek hazudozol?  - néztem egyenesen a szemeibe.
• Miért nem vagy képes hinni nekem?  - nézett rám fájdalmasan.
• Mert minden szavad csak hazugság! – vágtam oda neki.
• Látja? Ezt mondtam, gyűlöl, és nem képes hinni nekem! – fordult a sírhoz, miközben a könnyei folytak.
• Te most komolyan egy sírnak magyarázkodsz? Hát jó! Tudod apa, az a legnagyobb baja, hogy gyerek még! Nem tudja, mi a helyes, de felnőttnek képzeli magát! – kiabáltam én is a sírhoz fordulva.
• Na, most meg olyan nagy, és érett férfinak képzeli magát!  Csökönyös egy fia van! Nem lát tovább az orránál! – nézett egyenesen rám.
• Még, hogy én nem látok?! Képes volt azt mondani nekem, hogy szeret, hogy fontos vagyok neki, csak, hogy ágyba cipeljem! – néztem én is rá, de mégsem hozzá beszéltem. Ez nagyon fájhatott neki, mert hozzám lépve hatalmas pofont kevert le. A könnyek ott csillogtak a szemében, és nem gondolkozva, hozzá léptem, és szenvedélyesen megcsókoltam. Szorosan húztam magamhoz a derekánál fogva, Ő pedig a hajamat tépte, és harapdálta az ajkaimat. Teljesen tűzbe hozott, de tudtam, hogy nem akarok durva lenni többé vele. Kezemet a fenekére simítottam, mire belenyögött a számba. Mindenről megfeledkezve csókoltuk egymást, majd lassan elvált tőlem.
• Igazán nagy tapló a fia, Mr. Lutz! – mondta, majd kiszakította magát az ölelésemből, és elindult kifelé a temetőből. Ezt megérdemeltem… Utána iramodtam, de nem tudtam elérni, mert anya pont akkor jött ugyancsak kocsival, és Emmy be is szállt szó nélkül. Fasza!Áruló egy anyám van! De most, mi van velem is? Miért volt ilyen nagy hatással rám, hogy apámnál volt? Annyira őszintének tűnt minden szava… és miért inogtam meg? Rohadtul átkozni fogom magam, ha végül kiderül, hogy tényleg miattam tett mindent.  Épp ezen gondolkodtam, mikor Harley állt meg mellettem. Ő az unokatestvérem, és rendőr.
• Kellan tesó, hát téged is látni? – tekerte le az ablakot.
• Ja, baszki, eljöttem… anyámhoz. Mi újság veled? – kérdeztem.
• Pattanj be, aztán elmondom! – röhögött.
• Na mondjad! – ültem be mellé.
• Képzeld, baszki, tegnap találkoztam egy nagyon csini New Yorki lánnyal. Gyorshajtásért kaptam el, de ilyen kis merész csajjal nem volt még dolgom. Tudod, hogy visszabeszélt? – röhögött.
• Az fasza. – mondta, de nem is figyeltem rá, Emmyn járt az eszem.
• De aztán elengedtem, nem büntettem meg. – mosolygott. – De örültem, hogy megmotozhattam, igazán szemre való egy teremtés volt.
• Örülök, hogy örülsz! – röhögtem én is csak nem tudom, miért.
• De, ahogy látom, te kicsit szarul vagy. – nézett rám nagy okosan.
• Ja, beleszerettem egy diákba, aki becsapott, széttörte a szívemet, és most meg kijött apám sírjához elmondani neki a történteket.
• De hát apád már meghalt. – tűnődött.
• Baszki, Harley, de hülye vagy! – röhögtem. – Igen, de kijött apámhoz… tudod, ezt te nem értheted.
• Elég dinka lehet a lány, ha egy sírhoz beszél. – húzta össze a szemeit. Nem mondtam inkább semmit, Harley ahhoz tényleg nem elég értelmes… Mikor hazaértünk, behívtam őt is, mire szó szerint lefagyott, ahogy Emmyre nézett.
• Haver…Ő az a lány! – mutogatott.
• Őt állítottad meg gyorshajtásért? – néztem kérdőn rá.
• Őt hát, milyen jó csaj már! – hüledezett.
• igen, tudom, ő volt apánál, és beszélt vele… - mondtam. Három, kettő, egy…
• Bassza meg! Akkor Ő a diáklány, aki összetörte a szíved? – kiáltott, mire mindenki felénk fordult. Emmy könnyes szemekkel, mégis meglepődve nézte Harleyt, aztán mosoly szaladt az arcára, de amit rám nézett, elolvadt az arcáról a mosoly. Anyára kaptam a tekintetemet, aki szinte ölni tudott volna a pillantásával… na mi lesz itt...

Laura