Mit tettem?

Sziasztok!

Itt is a friss, jó olvasást hozzá! :) Köszönjük szépen a pipákat és a kommentárokat Tusinak, Donának és Annának! (L)









Annyira rossz volt tűrni azt, hogy nem mondhatok semmit, hogy, aki ezt nem éli át, nem is sejtheti, milyen fájdalom ez. A szülei még tőlem kértek elnézést, és azt hittem felrobbanok tehetetlenségemben. Miután Jacobson beszélt velük, megjegyzem azt adta elő, amit Emmy próbált bemesélni neki, engem hívott be az irodájába.
- Kellan, nem akarom szaporítani szót, csak azért hívtalak, hogy elmondjam, mi lesz ezek után. Mint azt tudod Emmy két hét felfüggesztést kapott.  A két hét letelte után nem akarok azzal foglalkozni, hogy Te és Ő, esetleg, titokban próbáltok találkozni. – mondta teljesen rideg arccal.
- Értem Timothy.
- Továbbá, mint tudod gondolkodtam azon, hogy téged is felfüggesztelek. De átkozottul nagy mázlid van, mert egészen megkedveltelek.  Már elnézést, a nyers fogalmazásért. Egyszerűen nem értelek Kellan… Ő egy diák, Te pedig a tanára vagy, igazán lehetett volna több eszed, már megbocsáss. Most mennyivel jobb? Mindketten szenvedtek, ráadásul mindketten rosszul jártatok. Nem is akarok erről beszélni, komolyan, nem térek napirendre…
- Nézd, tudom, hogy ezt nem így kellett volna, de nem tudok parancsolni az érzéseimnek, mint már mondtam.  – néztem a szemébe, mire, ha a látásom nem csal alig láthatóan elmosolyodott.
- Igen, azt látom, de ugye számodra is világos, hogy ennek itt, és most kell véget vetni. Jobb csírájában elfojtani a dolgokat. – ha tudnád, hogy ez már rég nem csíra... nem mondtam semmit, nem is tudtam volna.  – Akkor most kérlek, menj, tartsd a kosáredzést, és lehetőleg minden maradjon köztünk, bár nem hinném, hogy ezt nagyon mondanom kellene.  – fejezte be.
- Ez csak természetes Timothy, de csakis Emmy miatt. Őt féltem, hogy bánthatják ezért. – suttogtam.
- Nos, erre előbb kellett volna gondolni. De nem akarok bölcselkedni utólag, mindenki okosabb. – nem pipáltam még ilyen igazgatót…
- Igen, valóban – hagytam rá, majd felálltam, és kifelé indultam.
- Kellan… becsüllek, mert felvállalod! – mondta, és a szemében is ezt láttam. Nem mondtam semmit, csak kiindultam, megtartani az órámat. Úgy éreztem magam, mint akitől a legnagyobb kincsét vették el. Annyira fájt, hogy nincs itt, hogy nem tudom magamhoz ölelni, megcsókolni… mindenképp találkozni szerettem volna vele, legalább suli után. Nagy nehezen véget ér ez a nap is, és végre haza indulok. Annyira magam alatt vagyok, amennyire eddig még talán sosem voltam.  Talán apa halála viselt meg ennyire, bár ez két különböző dolog.  Hazaérve megpillantottam Robékat, amit az ajtóm előtt álltak. Sosem értettem, ha egyszer kulcsuk is van, miért nem mennek be?
- Sziasztok! – köszöntem nekik előre. Összenéztek, és igen csúnya arcot vágtak.
- Baszd meg, mi van veled? – kérdezték teljesen egyszerre.
- Mi lenne? – kérdeztem színtelen hangon.
- Egy: Sosem köszönsz előre, Kettő: Kurva szarul nézel ki! – mondta Rob.
- Csak nem Emmyvel történt valami? – kezdte Tom is. Kinyitottam az ajtót, és hallottam, hogy szinte kullognak utánam.
- Mi a fasz a bajod, Lutz, bökd már, ki mert kezdesz felhúzni! – állt elém Rob, de láthatott valamit a szememben, mert azonnal gyengédebb hangnemre váltott. – Üljünk le, és meséld el, jó? – mondta. Így is tettem, leültem velük szembe, de alig tudtam elkezdeni.
- Lebuktunk. – mondtam a padlót fixírozva.
- Mi van? – néztek rám értetlenül.
- Jacobson rajta kapott minket, ahogy a szertárban csókolózunk.
- Az a rohadt, kurva, búbánatos életet! – káromkodott Rob.
- Bassza meg! – jutott szóhoz Tom is.
- De hát, hogy a picsába? – így Rob.
- Bassza meg! – mondta még mindig maga elé meredve Tom.
- Baszd meg Kellan, nem tudtatok volna vigyázni? – tépte a haját Rob.
- Azt a kurva élet! – Tom még mindig nem tért magához…
- Nem lehettetek ennyire hülyék! – nézett rám úgy Rob, mintha egy gyengeelméjű lennék.
- Mit fogsz most csinálni? – nézett rám Tom.
- Nem tudom… Szeretem Őt, vele akarok lenni. Meg kell próbálnom, mindenképp. Nem akarom, hogy véget érjen, mert Ő a mindenem. Értitek, semmi nem érdekel rajta kívül. – kiabáltam kétségbeesetten. Erre megint összenéztek, és kiguvadt szemekkel meredtek rám.
- Még a kosár sem?! – kérdezték.
- Szart sem ér a kosár, ha nincs velem, értitek? – halt el a hangom a végére.
- Na és Ő, mit szólt ehhez. – kérdezte Tom. Mindig Ő a beszámíthatóbb.
- Sírt, és magára akarta vállalni az egészet. De nem hagytam, hogy így történjen.
- Akkor Ő is eléggé ki lehet. Miért nem hívod fel? – kérdezte Tom. Rob még mindig csak ült és szitkozódott, hogy milyen hülyék voltunk.
- Igen, igazad van, felhívom.  – mondtam, majd elővettem a telefonomat. Pár csörgés után fel is vette…
- Emmy telefonja itt Nick beszél.  – szólt bele, akire egyáltalán nem számítottam..
- Nick? Kellan vagyok, mégis mit keresel Te Emmynél? Ő hol van?
- Hogy kicsoda? Tanár úr maga az? Én.. csak.. hát azt hiszem, ezt nem nekem kellene elmondanom. Emmy zuhanyozik éppen.  – mondta, mire nekem összerándult a gyomrom. Nagyon rossz érzésem volt.
- Nick! Édesem! Kint felejtettem a törölközőm behoznád? – hallottam meg a háttérből Emmy hangját. Mi?! Édesem? Teljesen lesápadhattam, mert a fiúk is kérdőn néztek rám.
- Mégis, mi a fészkes fene folyik itt? – teljesen letaglóztam – Inkább nem is érdekel!
- Tanár úr várjon, elmagyarázom! Ne tegye le! Tanár úr! – kiáltotta Nick de nem akartam hallani semmit, leraktam.
- Na, mi van?! – kérdezték. Megszólalni nem tudtam, csak magam elé meredve bámultam a telefonnal a kezemben.
- Nick van nála, és épp a törölközőjét viszi be neki… - suttogtam magamnak inkább, semmint nekik.
- Mi a fasz?!  - ugrott fel Rob.
- Biztos van rá magyarázata. – bólogatott Tom, de mintha inkább csak engem akarna erről meggyőzni.
- Ja, én is ezt mondanám, a kurva életbe. Amint elbizonytalanodik számára valami, azonnal más faszi karjaiba rohan?! Most nekem ne magyarázzátok be! – kelt ki magából Rob szana-szét túrva a haját. Ez kicsit szöget ütött a fejembe, de különösebben én sem akartam elhinni, hogy Emmy ilyet tenne. Annyira azért már ismerem, hogy nem tenne velem ilyet…
- Holnap megkérdezem erről Nicket, Ő sem tenne velem ilyet, hisz nagyon jóban vagyunk, és tudja, mit érzek Emmy iránt. – próbáltam hitegetni magam.
- A nagy lófaszt! Most gondolj bele, csak vele van ott, és viszi be utána a törölközőjét? Na ne már, ennyire nem lehetsz hülye Kellan! Szerinted sakkozni fognak ma? Mi van, ha egészen eddig már ezzel a csávóval volt, téged meg rendesen átbaszott.   – kérdezte tágra nyílt, ideges szemekkel Rob.
- Nem, az nem lehet, Emmy nem…
- Ne hitegesd magad! Ezek kész tények! – szakított félbe Rob
- Állj már le baszki, lehet, hogy nincs is úgy, te meg bogarat ültetsz a fülébe! Ne legyél már ilyen kretén, te barom! – oltotta le Tom. Egyre inkább kezdtem Rob teóriájának adózni, de nem akartam ezt hangosan is kimondani.
- Jól van, akkor, de nekem aztán ne mondjátok, hogy „Te Rob tesó, az Istenek hírnöke, Te megmondtad!” – nézett ránk fenyegetőzve az ujját lóbálva felénk. Egyre hülyébb ez a pali,   de nem akarom, hogy igaza legyen.
- Figyelj, tesó! – tette a vállamra a kezét Tom, mert látta, hogy magamba vagyok feledkezve. – Előbb győződj meg róla, hogy valóban így történt-e, aztán csinálj balhét.
- Köszönöm Tom, nagyon hálás vagyok Neked ezért. – néztem a szemébe.
- Kérlek tesó, ez a dolgom!
- Jaj már basszátok meg, eldobom az agyamat, mit érzelegtek itt? – kérdezte Rob…
- Te tényleg egy tapló vagy, Pattinson! – rázta a fejét Tom. – És mondd csak Kellan, sikerült azért az éjszaka? – fordult felém.
- Igen, nagyon jól… - suttogtam, mire Rob még jobban bevadult.
- Na látjátok! Csak dugni akart, aztán máris félredobott, baszki, csak találkozzak vele! – sziszegte, de nem foglalkoztam a hülyeségeivel. – Én elmegyek, baszd meg, nem bírom ezt a feszültséget!  Isten áldjon tanár bácsi!– mondta, majd kiviharzott.
- Én is utána megyek, mert tudod milyen hülye… Vigyázz magadra, és tényleg ne ítélj elhamarkodottan. – mondta Tom.
- Kösz mindent Tom! – vertem hátba, aztán el is ment. Elmentem zuhanyozni ezek után, mert úgy éreztem muszáj lazítanom valahogy. Mégis, hogyan történhetett ez? Mi van, ha tényleg igaza van Robnak, és már régóta folyik ez? Valahogy nem tudom elhinni, de akkor sem értem ezt az egészet. Nicket mindig is rühellte, és nem egyszer bántotta, vagy fenyegette. Ezt nem lehetett megjátszani, tényleg utálta Őt. De akkor, hogyan lehetséges az, hogy most meg vele van? Náluk, otthon? Nem értem én ezt, és nem is akarok hülyeségekre gondolni, míg nem beszéltem Nickel. Ezen remény szellemében feküdtem le, és alig vártam a reggelt hogy beszélhessek vele…
Mivel ugye nem tanítok most tesit, csak a kosárral foglalkozom, első dolgom volt megjeresni. Amint megpillantottam felé vettem az irányt. Volt is időm beszélni vele, mert még mindenki öltözött, sőt volt, aki még nem érkezett meg. Ám, amint közeledtem felé, hátrálni kezdett. Fasza…
- Nick, miért menekülsz? – értem utol, kint az udvaron. Hála Istennek nem volt kint senki.
- Ööö, nem menekülök, csak…
- Mindegy nem érdelek. Mi van közted, és Emmy között? Mi volt tegnap ez az egész? – kérdeztem feldúltan.
- Hát, nézze, tanár úr, ezt nem nekem kellene megmondanom. Ez nem az én dolgom. – próbált hárítani.
- Mi az, hogy nem a Te dolgod? Ne magyarázd már meg! – sziszegtem neki.
- Ezt Emmyvel beszélje meg, ne velem! Én… nem lenne fair, ha ezt velem akarná most megvitatni, érti tanár úr?  - hebegett össze-vissza.
- Idefigyelj Nick, ne akard kihúzni a gyufát! – morogtam rá.
- Akkor sem az én dolgom, kérem, értse meg! – mondta azzal visszairamodott az öltözőbe átöltözni, és kezdetét vette a kosáredzés. Egész nap került, nem tudtam vele ezek után beszélni. A nap végére ugyanolyan tudatlan voltam, sőt még kicsit idegesebb is, mert Jacobson is csak ellenőrizgetett. Szerencsére ma nem jöttek át a fiúk, mondjuk Tommal nem is lett volna bajom, csak Rob hevességére nem volt most szükségem.
A következő napok egyre rosszabbul teltek. A tudatlanság teljesen kikészített.  Egyre többször éreztem úgy, hogy le kell innom magam, és ilyenkor Robék fogtak vissza, hogy ne menjek hozzá. Azért valamire jó volt ez a piszik Rob. Másnap mindig megköszöntem nekik. Az én barátaim.
Elérkezett a hétfő. Épp kint voltam a bejárat előtt, mikor halk cipőkopogás hangja ütötte meg a fülemet. Azonnal felkaptam a fejemet, és megláttam Őt. A pillantásunk azonnal összekapcsolódott, és most sem akartam elhinni, hogy ilyen gyönyörű. A szívem eszeveszett tempóban vert, a gyomrom öklömnyire zsugorodott.  Egye közelebb értek hozzám, és ezzel párhuzamosan gyorsabban vert a szívem. Végig motyogtak valamit egymásnak, ez nem nagyon tetszett. Mikor odaértek végül, nem tudtam nem észrevenni, hogy Őt mennyire nem viseli meg ez az egész. Elé álltam, hogy beszéljek vele.
- Emmy beszélnünk kell! – mondtam, és csúnyán méregettem Nicket.
- Nem tudom, miről kellene beszélnünk. – mondta halkan, és ez volt nekem a furcsa, mint aki csak álcázza ezt az egészet. Összenéztek Nickel, mire idegesebb lettem, de nem mutattam… annyira.
- Ugye most csak viccelsz? Mégis mi ez az egész? – emeltem fel a hangomat.
- Hallja mégis mit ordibál velem? – toppantott dühösen mire zavartan néztem rá.
- Most miért beszélsz így már megint? – húztam össze a szemeimet. Nem értem…
- Mégis, hogy kellene beszélnem mikor így nekem támad? Idefigyeljen, tanár úr le lehet kopni rólam! – Ne csak ezt a stílust ne!
- Miért csinálod ezt? Hiszen azt mondtad szeretsz most meg Nicket ölelgeted és megint ilyen útszéli stílusban beszélsz velem? – lettem egyre idegesebb. Annyira fájt, hogy ilyen. Hírtelen elkezdett kacagni.
- Szerelem? Na de tanár úr kérem, ne keverjük össze a dolgokat! – közelebb lépett hozzám, és suttogva mondta a következőket. – Jó volt magával a szex, elértem, amit akartam és ennyi. Meghatották a könnyeim? Elhitte, amiket mondtam? Magára vessen! Bedőlt egy tizenhét éves lánynak, de túljártam az eszén. – olyan hangon mondta ezt nekem, hogy éreztem, kiszakad a szívem a helyéről.
- Nem hiszek Neked! Ennyire nem tudtál volna megtéveszteni! – mondtam neki még utolsó erőmmel. Nem, ez nem lehet igaz!
- Nézze én nem akartam ezt! De kellett valaki, aki kihúz a csávából és segít átesni a tűzkeresztségen már ha, érti, mire gondolok- mosolygott egyenesen az arcomba, és ezzel teljesen eltaposva a szívemet.
- Nem lehetsz ilyen romlott Emmy! – mondtam neki  mélyen csalódva.
- Sajnálom, ha csalódást okoztam! – vontam meg a vállát. – Azért volt pár jó napunk nem? – mosolygott, és kézen ragadva Nicket elmentek. Mégiscsak igaza volt Robnak. De mégis, hogy tehette ezt velem? A szívem-lelkem beleadtam ebbe a kapcsolatba. Ennyire könyörtelen nem lehet. Épp megfordultam, mikor láttam, hogy megcsókolták egymást. Ezzel kíméletlenül megfordítva a szívemben a tört. Amit eddig a magaménak hittem, az most már Nick Jacobsoné. Hát ennyi volt? Ennyit jelentettem neki? Most, mikor végre a szívemre hallgattam az eszem helyett, minden dugába dől? Annyira fájt, hogy ezt teszi velem, hogy jelen pillanatban az sem érdekelt, hogy kosáron kellene lennem. Nehezen összeszedtem azért magam, nem hiányzott még Jacobson kioktatása is. Elindultam, mikor a szertár ablaka felől meghallottam a hangját.
- Nyugodjatok már meg! Szakítottam vele és ennyi oké? Nem tartozom senkinek sem magyarázattal! –tisztán láttam mindent.
- Ó nem! Most szépen elmondod, hogy mi ez a baromság, hogy te meg Nick együtt! – nyomta vissza Jane a padra.
- Szeretem őt! – vonta meg a vállát.
- Egy nagy lószart szereted! Hisz ki nem állhatjátok egymást! – ordibált Mandy.
- Az csak másoknak szólt. Valójában már egy ideje alakulgat köztünk valami. – mondta magától értetődően. Nem akartam tovább hallgatni, így is azt hittem felordítok a fájdalomtól.
- Na és Kellan? Az iránta érzett nagy szerelmed? Hisz a szüzességed is neki adtad! Nem Emmy nem etetsz meg ezzel! Mondd el az igazságot most! – rázta meg Jane.
- Ez az igazság! Nicket szeretem! Persze hízelgett, hogy egy kilenc évvel idősebb férfi ennyire bukik rám de, hogy gondolhattátok komolyan azt, hogy szerelmes vagyok belé? Hisz ismertek! – mondta a szemükbe mire elhallgattak. Nem, én most megyek el innen! Én ezt nem bírom már ki! Az egész mellkasomat hatalmas fájdalom szorította, és a gombóc a torkomban, csak nőtt. Elfutottam onnan, nem bírtam volna többet hallgatni ezt.
Egész nap nem voltam magamnál Jason még meg is kérdezte, mi bajom, de most mit mondhattam volna neki? Hogy beleszerettem egy diákba, aki miután megkapta, amit akart, eltaposta a szívemet? Nem mondhattam el senkinek sem. Csakis Miatta! Nick egész nap rosszkedvű volt, amit nem értettem, de hozzám sem szólt. Na, még a végén neki áll majd feljebb…  Hála Istennek vége volt a mai napnak, és nagyon örültem, hogy nem láttam Őt. Nem érdekelt most semmi, csak, hogy végre otthon legyek, egy jó nagy üveg pia társaságában, és holt részegre igyam magam. Hazaérve találtam is egy üveg Jim Beam-et. Nem is tudom, honnan van ez, de most nagyon jól fog esni. Ledobtam a cuccaimat, aztán a kanapémra dobva magam nagyot kortyoltam belőle. Égette a torkomat, de most nagyon jól esett. Hagytam, hogy az egész bensőmet elárassza a fájdalom, amit Ő okozott nekem. Csak ittam, és ittam, közben az arca végig előttem volt. Szinte éreztem, hogy végigsimítok rajta, ahogy megcsókolom, puha bársonyos ajkait. Ahogy magamhoz húzom törékeny kis testét, és érzem a belőle áradó hőt. Becsuktam a szemem, hogy jobban érezzem.  A szemeim előtt volt a szeretkezésünk. Ahogy tapasztalatlanul hozzámért, ahogy simogatta a testemet, majd mikor egy ütemre mozogtunk, és egyszerre értük el a gyönyört… annyira piszkosul hiányzott. Észre sem vettem, hogy a könnyeim patakokban folynak végig az arcomon. Nem fogtam vissza magam. Zokogtam, miközben a nevét kiáltottam. De Ő csak mosolygott, és nézett rám. Miért mosolygott? Miért nem jön ide hozzám, és mondja azt, hogy csak hazudott, hogy szeret engem, csak engem, és vágyik rám? Annyira dühös voltam, hogy a falnak vágtam az üveget, és a szőnyegre térdelve zokogtam tovább, akár egy kisgyerek. Elterültem a szőnyegen, és ordítva követeltem, hogy jöjjön el hozzám.  Egyszer csak kicsapódott az ajtó, és megláttam, a két legjobb barátomat. Szörnyülködve néztek végig rajtam, majd lehajoltak hozzám, és mondtak valamit, de nem igazán hallottam. Annyira örültem, hogy itt vannak velem, hogy szorosan magamhoz öleltem őket. Nem bírtam abbahagyni a zokogást, csak öleltem magamhoz őket. Éreztem, hogy felemelnek, és visznek valahová. A fürdőben találtam magam, és beállítottak a zuhany alá. Jéghideg vizet engedtek rám, és majd megfagytam, de most ez sem érdekelt. Lecsúsztam a csempéken, és a térdemre hajtva a fejem tovább sírtam. Kis idő múlva már nem folyt rám a víz, csak azt éreztem, hogy nagyon nyugodt vagyok. Bárgyún mosolyogtam, és engedtem, hogy a jótékony sötétség magával ragadjon…
Késő délután, vagy inkább este rohadt nagy fejfájással keltem. Az sem segített a dolgon, hogy a nappaliból kurva nagy kiabálás hallatszódott.
- Baszd meg Tom! Szerinted, mégis mit? Valószínűleg Emmy miatt, de  addig éljek, ha kell kitaposom belőle a választ! Ennyire kibukni, még sosem láttuk, érted? Sírni sem láttuk, mit csinálhatott vele az a ribanc? – ordibált Rob… jaj neeee.
- Várjuk, meg először mit mond! Ne ítéljünk egyből! – mondta sokkal halkabban Tom. Kikászálódtam az ágyból, megjegyzem az alvós cuccomban voltam, és kisétáltam hozzájuk. Igaz nagyon szédültem, de csak kitaláltam.
- Sziasztok! – köszöntem nekik. Azonnal rám kapták a tekintetüket, és aggódva néztek.
- Haver, jobban vagy már? – kérdezte Tom, Robot megelőzve.
- Igen köszönöm, és azt is, hogyan itt voltatok velem. Nem tudom ezt elégszer meghálálni. – suttogtam nekik hálásan.
- Ugyan már, nincs mit hálálkodnod nekünk, hisz barátok vagyunk. – szólalt meg megint Tom, ezzel Robba fojtva a szót.
- Elmondanád, hogy mégis, mi a búbánatos, kurva élet történt veled?! – kérdezte meg, és nagyon toleráltam, hogy nem ordított.
- Igazad volt. Ennyi a lényeg. Nickel volt eddig is. – mondtam a padlót fixírozva.
- Nem megmondtam a kurva életbe?! Látjátok?! Én annyira tudtam!!! Esküszöm, hogy ha megtalálom, ááá, kibaszottúl kiosztom!! – őrjöngött.
- De, hogyan? Én ezt nem értem, hisz annyira látszott rajta, hogy szeret téged… - gondolkodott el Tom.
- Nem tudom, én is ezen töprengtem, de tudjátok mit? Nem is érdekel innentől kezdve. Nem fogom ezután emberszámba sem venni.  – határoztam el magam.
- Hát meg sem érdemli, bassza meg! Ha Mandy ilyet mer csinálni velem, én… én… áá, hagyjuk! – túrt bele idegesen a hajába.
- Kellan, nézd, én még mindig úgy gondolom, hogy erre lehet magyarázat…- bólogatott Tom.
-Én is sokáig bíztam ebben, de tegnap óta, én ezt már nem bírom elhinni. – mondtam határozottan.
-Így van tesó! Nem hagyhatod, hogy átverjen! Ez a kis tizenhét éves csitri! – helyeselt Rob.
-Kérlek, ne beszélj így róla! – keltem akaratlanul is a védelmére.
-Na, ne szórakozz már, baszki, kibaszott veled, nem is akárhogyan, nehogy védd már! – háborodott fel.
-Akkor sem akarom, hogy így beszélj róla, én sem teszem! – néztem rá.
-Ahogy akarod. De ez akkor sem kóser… - morgott.
-Figyelj, tesó, akkor mi most elmegyünk, látom jobban vagy már.  – mondta Tom, és tudtam, hogy a csajokhoz készülődnek.
-De, ha bármi van, csörögj, és szétverünk mindenkit, jó?  - kérdezte halál komolyan Rob.
-Rendben, úgy lesz! – próbáltam mosolyogni rá.
-Akkor légy jó tesó, és főztünk ám kávét, hátha attól jobb lesz. – mondták, mire ha lehet még hálásabban néztem rájuk.
-Kösz fiúk, nem tudom, mi lenne velem nélkületek.
-Te sem lennél, baszki – mondta Rob, mire mosolyogva néztem rá.
-Na menjünk, te barom! – verte hátba Tom, majd el is mentek. Tényleg nem normálisak időnként, de nincs náluk jobb barát.  Épp a kávémat akartam kitölteni, mikor megcsörrent a telefonom. Nem volt hozzá szám, és, amint beleszóltam, le is tette. Fura… Egész este próbáltam nem rá gondolni, de nem ment. Akkor is magam előtt láttam az arcát, amivel csak magamat kínoztam. Nem akartam most erre gondolni, inkább kimentem a friss levegőre, sétálni. Bezártam, az ajtót, majd elindultam a közeli park felé. Jól esett a friss levegő, sőt mondhatni elég jó hatással volt rám. Visszaindultam, mert kicsit hideg volt. Ám, ahogy befordultam a ház felé, megpillantottam Őt, amit a padomon fekszik. Nagyon felment bennem a pumpa. Mi a fenét keres itt. Közelebb mentem hozzá, és hírtelen csapott meg az alkohol szaga, amitől most azonnal émelyegni kezdtem. Fasza…
-Mit keresel te itt? – förmedtem rá, mire rám emelte, homályos tekintetét.
-Kellan, te vagy az? – kérdezte.
-Ki más lennék? Mégis, mi a büdös kurva élet van veled? – támadtam neki szokásommal ellentétben.
-Miért beszélsz így velem? – kérdezte sírva.
-Még kérdezed? Képes voltál végig hazudni nekem, elhitetni velem, hogy szeretsz! Voltál annyira szemét, hogy ezt megtedd velem! – kiabáltam magamból kikelve.
-Ne haragudj rám, szerelmem! – nyögte ki a sírástól nagy nehezen.
-Ne nevezz engem így! Nem vagyok az, sosem voltam, hisz csak azért kellettem, hogy átsegítselek a tűzkeresztségen, nem igaz? – fogtam meg a karját indulatosan.
-Nem, én csak…
-Ne magyarázz nekem, világos? Egy hazug, alattomos, szívtelen ember vagy! – sziszegtem neki, mire még jobban elkezdett sírni. – Mi az, talán fáj az igazság? Nem hagy nyugodni a lelkiismereted? – mosolyogtam gúnyosan.
-Szükségem van rád! – suttogta elhalóan, egyenesen a szemembe nézve.
-Hű, csak nem dugni akarsz? – kérdeztem keserűen tőle.
-Ne beszélj így, kérlek, szerelmem! – simította meg az arcomat, de leráztam magamról.
-Hm, a szex érdekében, még erre is képes vagy? Rendben, én nem fogok ellenkezni, ha ezt akarod… - mondtam neki, majd az ölembe kaptam, és bevittem a házba. Nem volt annyira részeg, még a lábán is meg tudott állni. Bevittem a szobámba, és minden előzetes nélkül csókolni kezdtem. Azonnal viszonozta, majd kis idő múlva elkezdtem letépni róla a ruhákat, majd az ágyra löktem. Nem akartam most gondolkodni, csak minél hamarabb elmerülni benne. Tiltakozott, de nem érdekelt. Persze, vajon Nick mit szól majd ehhez, vagy lehet, hogy már vele is ágyba bújt? Nem akartam most erre gondolni, nem! Próbált szóhoz jutni, de nem hagytam. Már csak fehérnemű volt rajta, rajtam pedig csak a bokszerem. Erősen megmarkoltam a mellét, mire felszisszent, de a legkevésbé sem érdekelt, hogy fájdalmat okoztam neki. Harapdálni kezdtem az ajkait, mire a számba nyögött, és próbált eltolni magától, persze kevés sikerrel. A hajába markoltam, és hátrahúzva a fejét végigfuttatattam a nyelvem a nyakán, mire belemarkolt a hajamba, és erősen nekem nyomta ölét. Hangosan nyögött, ezúttal az élvezettől. Letéptem róla a melltartóját, és szívni kezdtem kemény mellbimbóit. Tudtam, hogy fáj neki, mert nem finomkodtam, de nem szólt semmit. Teljesen készenlétben álltam, de még kicsit kínozni akartam. A bugyija sem járt jobban a melltartójánál, de aztán mielőtt bármit is mondhatott volna, belévezettem két ujjamat. Láttam az arcán, hogy megvonaglik, mert nem volt még elég nedves.  Annyira utáltam magam, mert nem akartam tovább nézni az arcát. Magamnak okoztam fájdalmat azzal, hogy bántom, de erőt vettem magamon. Kihúztam az ujjaimat, és szétnyitva a lábait belé hatoltam. Az arcára néztem egy pillanatra, és láttam, hogy ellepik a könnyek. Nem, nem fog érdekelni, túl akarok lenni rajta, és könnyíteni magamon. Becsuktam a szemem, hogy ne is lássam az arcát, és mozogni kezdtem. Kétségbeesetten, és fájdalommal teli hangon könyörgött nekem, hogy hagyjam abba, de, mint aki meg sem hallotta, csak mozogtam tovább. Egyre közelebb éreztem a beteljesülést, és egy utolsó lökéssel teste mélyére élveztem. Remegett a karjaimban, és rázta a zokogás. Ekkor jutott el az agyamig, hogy mit tettem. Megremegtek az ajkai, még mindig patakokban folytak a könnyei. Istenem, mit tettem? Óvatosan húzódtam ki belőle, és sokkoltan néztem az arcát. Pont azt tettem vele, amitől a legjobban félt. Hogy tehettem ezt vele.
-Emmy… én… - próbáltam mondani valamit, de nem jött szó a számra. Ő nem szólt semmit, csak felkapkodta a széttépett ruháit, majd ami még maradt belőlük magára kapta, és kiszaladt. Utána akartam menni, de nem volt bennem annyi erő. Nem vagyok jobb, mint azok a férfiak, akik a parkban akarták megerőszakolni Őt. Annyi különbséggel, hogy nekem sikerült is. Undorodtam magamtól, hogy képes voltam ezt megtenni vele. A hajamba túrva újra rám tört a zokogás, csak ezúttal ezt mind magamnak köszönhettem. Megerőszakoltam a nőt, akit tiszta szívből szeretek…

Laura